myjesus

advent. bár a munka miatt édes drágámmal nem tudtunk igazán csenddel, nyugalommal, igeolvasással és imával ráhangolódni, mégis: a lényegét mélyen átérezzük. várni a gyermekre. a gyermek jézusra… és arra a gyermekre is, amelyet a mi szeretetünk hív életre: családunk új tagjára.

négy hete állandó pörgésben vagyok/vagyunk. a „jószággal” jártunk rádióstúdiókban, hipermarketben, faházban, esett ránk eső, fújt minket szél, de amúgy minden rendben, a kutya jól tűri, akárcsak én. ebben a munkafolyamban üdítően hatott egy elegáns szállodában megrendezett jótékonysági vacsora, melyre nagykövetek voltak hivatalosak, és amelyre természetesen nem vittem byront.

édes drágámmal meghívást kaptunk a kiáltás az életért egyesület jótékonysági vacsorájára. a városi káosz ellenére sikeresen megérkeztünk a kilencedik kerületi hotel szépen feldíszített nagytermébe. a férjem elfoglalta a helyét, én pedig segítettem a ruhatárban, így kicsit késve csatlakoztam az asztaltársasághoz.

kedves ajándékot kaptam ma reggel. a mai ige szakaszát:

michael bruner ír arról, hogyan vett részt fiatal egyetemista korában egy olyan előadáson, melyet az egyesült államok főügyésze tartott. azt mondja: „az előadás után odamentem hozzá, hogy megkérdezzem, találkozna-e velem egy kávéra. munkatársai döbbenetére ezt válaszolta: »mit szólna a holnaphoz?« … találkoztunk, és vagy egy órát beszélgettünk… csak úgy záporoztak a hozzá intézett kérdéseim. milyen híres emberekkel találkozott? milyen volt főügyésznek lenni a hatvanas években? amikor azt kérdeztem tőle, ki volt a legnagyszerűbb személyiség, akivel valaha is találkozott, ezt mondta: »én nem így gondolok az emberekre«.

aztán olyasmit mondott, amit soha nem fogok elfelejteni. »soha ne a nagyszerűséget keresse! inkább törekedjen arra, hogy nagy dolgokat vigyen véghez! ha a nagyszerűséget hajhássza, a nagyszerűség önnel együtt meghal. de ha nagy dolgokra törekszik, öröksége tovább él. ezt csak úgy lehet elérni, ha szolgává leszünk. vezessen szolgálva, és nagy dolgokat fog véghezvinni!« túl fiatal voltam még a hitben ahhoz, hogy felismerjem, ezeket a szavakat a szentírásból vette… jézus volt a szolgai vezetés megszemélyesítője. nem csupán megmondta a tanítványoknak, mit kell tenniük, ő maga is megtette velük együtt…

amikor elhagytam a hotelt aznap reggel, és az útkereszteződésben várakoztam, egy vak ember érkezett mellém egy vakvezető kutyával. bámultam a gyönyörű labradort… érzékei riadókészültségben, egyetlen célja az életben, hogy szolgálja gazdáját. aztán a lámpa zöldre váltott, és a kutya gyengéden átvezette az embert az út túloldalára… isten élő példázatot küldött. olyan leckét tanultam aznap reggel, amit soha nem fogok elfelejteni. törekedj nagy dolgokra, ne a nagyszerűségre; szolgálva vezess!”

jános 13:14-16 jézus mondja: “ha én az úr és a mester megmostam a ti lábaitokat, néktek is meg kell mosnotok egymás lábait. mert példát adtam néktek, hogy a miképen én cselekedtem veletek, ti is akképen cselekedjetek.”

lassan a hatodik karácsonyhoz közeledünk, amelyet újjászületett hívőként tölthetek el, és amely intenzív, megfeszített munkával telik. mint ahogy eddig mindegyik esztendőben, idén is menthetetlenül összefolynak az órák, napok, hetek. az idő belassul, és az ünnepek előtti, hidegben és stresszben töltött hetek hónapoknak tűnnek… nehéz így ünneplőbe öltöztetni házat, családot, lelket.

van olyan pillanat, amelyről már megtörténtekor biztosan tudod, hogy soha nem fogod elfelejteni. pillanat, melynek érzései, illatai, színei kitörölhetetlenül, végleg beleégnek a szívedbe. ilyet éltem át a múlt hétvégén, amikor a négy hónapja nálunk nevelkedő vakvezető-tanuló kutyát meglátogatta nálunk az alapítvány munkatársa. a lány egyszer csak levette saját kutyájáról az élénkpiros színű hámot, és feltette a mi kis fekete szépségünkre. a kiskutyára nagy volt a hám, mégis büszkén feszített benne nappalink közepén.

a lídia imakonferencia számomra mindig egy lélekemelő, és nagyon mély nyomokat hagyó alkalom. idén is így alakult: feltöltődtem, tanultam istenről, új ismerősöket szereztem, és sokat nevettem.

a műtét utáni lábadozás alatt, és még azt követően is sokat gondolkodtam a testemről, a szépségről, és az ezekhez fűződő viszonyomról. arról, hogy ha biblikusan, isten szerint gondolok a testemre, akkor mennyit és hogyan kell vele foglalkoznom. helyes-e úgy élnem, hogy „földi sátrammal” egyáltalán nem foglalkozom, csak a lelki és szellemi dolgokkal, mondván, hogy ez a test úgysem örökkévaló? jó-e, ha nem sportolok, nem ápolom a bőröm, nem viselek szép ruhákat (egyes gyülekezetben semmiféle ékszer nem megengedett, és csak garbóban-talpig szoknyában közlekedhet az ember lánya), és egyáltalán nem ügyelek a nőiességemre? ha ez nem helyes magatartás, mert igenis figyelnem kell a kinézetemre, akkor viszont mennyire lehetek csinos, mennyit törődhetek a testemmel, vagyis: mennyi időt, energiát és pénzt pumpálhatok megjelenésembe ahhoz, hogy azért még tetsszem istennek?

egy-egy divat, szokás sokszor úgy szivárog be/vissza az életünkbe, hogy észre sem vesszük. a halloween tökfaragó, riogató, beöltözős, bulizós gyakorlata, ha jól emlékszem, gyermekkoromban még ismeretlen volt. hogy mikor, pontosan melyik évben lett hazánkban is bevett szokássá? nem tudom. tudják-e a "halloweenező" emberek, hogy pontosan mit is ünnepelnek? nem hiszem.

talán (?) nem árt tudni, milyen szellemi tartalmat szimbolizálnak a halloween során felhasznált tárgyak, például a tök.

egy cikkben olvastam: "a kelta papok, a druidák a megfélemlített embereket arra kényszerítették, hogy éjfélkor adjanak nekik feláldozásra egy gyermeket. az erre kiszemelt család ajtaja elé raktak egy kifúrt és kivilágított tököt. ha a ház lakói nem teljesítették a kívánságot, gyilkos bosszúra számíthattak. a gyermekáldozatot óriási szalma- vagy rőzsekötegbe kötözve elevenen égették el."

a sátánisták ma is ezt a napot, október 31-ét tartják fő ünnepüknek, és amerikában úgy tartják, sok eltűnt kisgyermeket a sátánisták rabolnak el okkult praktikájuk gyakorlásához, rituális gyilkosságokhoz. hogy ezt igaznak tartod-e vagy sem, jogod van eldönteni. az viszont vitathatatlan tény, hogy ez az ünnep régen is és ma is a halál szellemiségéhez kapcsolódott.

isten viszont azt mondja, ragaszkodj inkább az élethez, és őhozzá, hiszen ő az élet istene, az egyetlen úr, aki méltó a dícséretre, a tiszteletre, az imádatra. az ő jelenlétében nem kell félned semmitől, ő soha nem hagy el. választhatod, hogy a halált ünnepled, és kiteszed a jelképeit a házad elé, az asztalodra... és választhatod azt, aki az életet neked ajándékozta: az urat.

5mózes 30:19 "előtökbe adtam az életet és a halált, az áldást és az átkot. válaszd hát az életet, hogy élhess te és utódaid is!"

úgy érzem, a mai ige című kiadvány erre a napra (is) adott tanácsa nagyon betalált nálam... tudom, hogy egy kéthetes "kényszerpihenő" után nem kellene síránkoznom még több nyugalom, feltöltődés, kikapcsolódás után, én mégis...

október tizennyolcadikán így szól a "mai ige": mózesnek adott tíz parancsolat közül szerinted melyik a leghosszabb? a paráznaságra vonatkozó? nem, az csak két szó. a gyilkosságot tiltó? nem, az is csak két rövid szó. a tízparancsolat parancsai közül a nyugalomnap parancsának kifejtése a leghosszabb: 83 szó!

isten nagyon is jól ismer minket: tudta, hogy az üzlettulajdonos majd azt fogja mondani: „valakinek aznap is dolgoznia kell – ha én nem tehetem, akkor majd a fiam fog”. ezért isten azt mondta: „se fiad”. „akkor majd a lányom fog.” „se leányod.” „akkor majd egy alkalmazottam.” „se szolgád, se szolgálód.” isten azt mondja: „egy héten egy napon mondj nemet a munkára, és mondj igent isten dicsőítésére! lassíts le, ülj le, feküdj le, és pihenj!”

„még a tenger is pihen apálykor; a föld is megtartja a maga sabbatját (nyugalomnapját) a téli hónapokban; az embernek is pihennie kell, vagy összeesik, le kell csavarnia a lámpáját, vagy ki fog égni. hosszú távon akkor tudunk többet tenni, ha időnként kevesebbet teszünk.” (charles spurgeon)

a lényeg ez: ha tiszteled isten törvényeit, akkor alkalmat fogsz adni testednek, gondolataidnak és érzelmeidnek a pihenésre.

2mózes 20:8-11 “emlékezzél meg a nyugalom napjáról, és szenteld meg azt! hat napon át dolgozz, és végezd mindenféle munkádat! de a hetedik nap a te istenednek, az úrnak nyugalomnapja. semmiféle munkát ne végezz azon, se te, se fiad, se leányod, se szolgád, se szolgálód, se állatod, se a kapuidon belül tartózkodó jövevény. mert hat nap alatt alkotta meg az úr az eget, a földet, a tengert és mindent, ami azokban van, a hetedik napon pedig megpihent. azért

megáldotta és megszentelte az úr a nyugalom napját.”

két hete vagyok itthon. pihenek, épülök a műtét után. olvasok. látogatókat fogadok. gondolkodom. a miértek és a hogyanok fellege elvonult végre. újra felragyogott a nap, az a nap, melynek fénye és melege jobban kell, mint az étel vagy a levegő: isten békéjének napsugarai átjárják ezeket az egyedül töltött napokat.

most ez a dícséret fogalmazza meg a leginkább azt, amire leginkább vágyom:

élek! ("persze, hogy élsz, egy laparoszkópiás műtétet nem kell azért ennyire túldramatizálni!" - mondhatnád te. pedig tévedsz. két óra mélyaltatás alatt át- majd visszarendezték az egész belső berendezésemet. ennél kisebb beavatkozásokba is belehaltak már emberek.) de én élek! isten védőszárnyaival, szeretetével, békéjével végig ott volt a műtőben, és itt is jelen volt, a szobámban, a lábadozásom alatt. efelől semmi kétségem most már!

ma voltam varratszedésen. ezt követően elmesélték, hogy egy hete a műtőben mennyire könnyen, és nyugodtan aludtam be. "nem olyan evidens ez, hiszen ma már alig van olyan beteg, aki ne full idegesen, félelmekkel érkezne a műtőbe. ők álmukban is zaklatottak, érződik ez a szívverésükön, és a légzésükön is. te azonban rögtön bealudtál, és nyugodtan tölötötted önkívületi idődet. meg is állapították a többiek, hogy na, ennek a nőnek is rendben van az élete, ez látszik rajta!" - hallgattam a történetet magamról. isten, aki békéjét hozta el számomra, nem csak tudatos életemet, hanem tudattalanul töltött óráimat is átjárta. azt mondták, ébredésem után csak mosolyogtam mindenkire. férjre, orvosra, barátnőre... hát nem csodálatos? (főleg, hogy én semmire nem emlékszem, erre pláne nem!)

mélységesen megéltem a százhuszonhetedik zsoltár eme ígéretét:

zsoltárok 127:2 "(isten) szerelmesének álmában ád eleget."

jó lenne, ha szavakba tudnám önteni a kórházban töltött négy nap eseményeit. nem csak neked, önmagamnak is. de az igazat megvallva, ez elég reménytelennek tűnik.

az elmúlt napokat a derűlátás és a félelem hullámai között hánykolódva töltöttem. ezt azért kínos most leírnom, mert majd’ minden családtagom és barátom elmagyarázta, hogy miért nem kell félnem az előttem álló műtéttől. gyakorlatilag lekicsinyelték a félelmeimet, azt a rettegést, amely akkor tört rám rohamszerűen, amikor jobban bele mertem gondolni abba, hogy lesz egy nap, melyen kiürítik a gyomromat, majd elaltatnak, lyukat fúrnak belém, és eltávolítanak olyan sejteket, amelyek elszaporodtak ott, ahol nem kellett volna.

sokan leginkább akkor fordulnak istenhez, amikor baj van. ha minden rendben körülöttük, akkor pedig elfeledkeznek róla. na, én éppen fordítva „csinálom”. akkor tudok bibliát olvasni, imázni, vagy hálával gondolni rá, ha jól vagyok. bajaimban inkább magamba roskadok, önsajnálok, vagy csak „simán” teljesen figyelmen kívül hagyom az urat. egy rövid, de intenzív időszak telt el most éppen így. egy könnyek között töltött nappal és éjjel után aztán végül mégis úgy döntöttem, hogy előveszem a bibliámat, és vígaszt keresek isten szavaiban.

találomra kinyitottam az aranylapos, bőrkötéses, szívemnek oly kedves könyvecskét, majd a lukács húszban azt a részt olvastam el, amelyben megkérdezik jézustól, hogy kell-e adót fizetni a császárnak? jézus erre elmagyarázta, hogy az aktuális politikai rendszer követelményeit (adófizetés, törvények megtartása, vezetők tisztelete) mindenkinek be kell tartania, de ebben nem szabad elveszni, elmélyülni, hanem csak megtenni, amit kérnek, és aztán megadni istennek is, ami az övé: az öröm, a dicséret, a hálaadás érzését, az isten parancsainak betöltését, hitet, benne való bizalmat, satöbbi. „adjátok meg a császárnak, ami a császáré, és istennek, ami az istené!” – írta a szöveg, de valahogy nekem úgy tűnt, az van oda írva, hogy „…a sátánnak, ami a sátáné…”

belegondoltam, mi is a sátáné valójában. mihez van joga az életemben? semmihez. átbőgtem miatta közel huszonnégy órát. elvette az álmaimat éjjel, és a nyugalmamat nappal. ennyi volt az övé, ennyit adtam neki, (pedig ezt sem kellett volna). megadtam a sátánnak, ami a sátáné, de most már istennek is meg akarom adni azt, ami az övé: a hálát, hogy rájöttek a betegségemre. az örömöt, hogy egy hozzáértő ember rövidesen elvégzi a beavatkozást. a reményt, hogy gyermekeket ad az az isten, aki már a neveiket is a szívemre helyezte. ez az istené. ezt neki adom!

márk 12:14,17 “fizessünk-é vagy ne fizessünk? (…) felelvén jézus, monda nékik: adjátok meg ami a császáré, a császárnak, és ami az istené, az istennek.”

kedves sátán!

isten minden élő ura. ő tudja, ki miért, mikor és hova születik. nála nincs véletlen. meghatározott célja van mindenkivel, egy egyéjszakás kaland során foganttal éppúgy, mint az elit családban születővel. (az más más kérdés, hogy az ember megtalálja-e ezt a célt, és el tudja-e fogadni, hogy isten szereti, hogy küldetése van, és ebben a tudatban éli-e le az egész életét.)

nem tudom, miért múlt el egy teljes évünk gyermekáldás nélkül. hogy az élet ura miért nem adott kisbabát. nem tudom pontosan megmondani, hogy mi az oka, hogy (ha csupán az eltelt időt nézzük) már akár lehetne egy három hónapos gyermekünk, de nincs. viszont eldöntöttem, hogy most már nem “szólok bele” isten terveibe: nem kérdezgetem, nem faggatom. hagyom, hogy időzítsen. biztos jól csinálja, mint ahogy eddig is tette.

várom, hogy a neki tetsző, tökéletes, megfelelő pillanatban láthassak bele a teremtés csodájába. abba a felfoghatatlan isteni elgondolásba, hogy két ember, csupán a szeretetükből, létrehozzon egy olyan személyt, aki eddig még nem volt, és soha nem is ismétlődik meg. hiszem, hogy isten meg fog áldani a földi élet egyik legfontosabbjával, az utóddal, sőt utódokkal. elhatároztam, hogy nem méltatlankodom, nem perelek. nem siettetem. hagyom.

példabeszédek 20:21 “amely örökséget először siettetnek, annak vége meg nem áldatik.”

az elmúlt napokban, hetekben több alappillér(nek gondolt) dolog omlott össze az életemben. valamelyiket én magam romboltam porig, valamelyik pedig „magától” lett az enyészeté: már nem is akartam küzdeni érte. ha ez így folytatódik, újra az leszek isten előtt, akinek eredetileg is teremtett: egy kapcsolatok, szolgálatok, érdemek és elismerések nélküli, egy testileg-lelkileg mezítelen, az ő kegyelmére és szeretetére szoruló emberi lény. egy nélküle semmi. de vajon jó lesz-e ez nekem? mi történik aztán? és főleg: miért történik mindez?

a firefox programon belül letöltöttem egy alkalmazást, amelynek köszönhetően a böngésző sor alatt minden nap megjelenik egy ige. a mai napon ez villant fel: „ha atyám és anyám elhagynának is, az úr magához vesz engem.” (zsoltárok 27:10) bátorítás ez most. ha a közelemben élő és engem ismerő legfontosabb személyek, apám/anyám/főnököm/barátaim el is hagynak (fizikailag, érzelmileg, vagy a bizalom és a megbecsülés szempontjából), az isten az, akihez mindig mehetek, aki mindig tud rólam, soha el nem hagy, és aki pontosan ezért tudja azt is, mit hoz a holnap.

mostanában sokszor gondolok egyik példaképemre, teréz anyára, aki eredetileg egy elit, tehetős család sarja volt. aztán egyszer csak összeomlott körülötte minden (nem feltétlenül fizikailag, anyagilag, hanem isten elhívása miatt önmaga mondott le addigi életéről), és bizonyára volt, hogy úgy érezte: senkire sem számíthat, mindenki hátat fordított neki. ő mégis bízott. hitt abban, aki teremtette őt: az egyedül élő istenben, ő pedig vezette őt… nem üvegpalotába, gazdag férj mellé, “bele a tutiba”, hanem egy lepratelepre. mégis, onnan a semmi közepéről egy idő után az is megadatott neki, hogy állam- és egyházfők hívták, és kényeztették figyelmükkel, szavaikkal, javaikkal… neki pedig mindez talán csak arra volt jó, hogy vissza-visszanézzen, és megállapítsa, hogy vagyon és emberek elismerése nélkül, de istennel, még mindig a legjobb dolog élni. mert azt, gondolom, nem vitatja senki, hogy teréz anya egy boldog ember volt. az egyik legboldogabb.

nem tudom, mi a következő lépés, mit kell tennem, vagy mit nem. de bátorításként megpróbálok a példaképemre nézni… vagy inkább még feljebb…

1mózes 2:25 “valának pedig (…) mezítelenek, (…) és nem szégyenlik vala.”

máté 17:8 “mikor pedig szemeiket fölemelék, senkit sem látának, hanem csak jézust egyedül.”

édes drágám újabb sztorival sokkolt, amely a telkükön esett meg (múltkor írtam arról, hogy valaki felgyújtotta a szomszéd kertjét, na, most valami hasonló dolog történt).

egy pár házzal odébb lakik a férjem egykori munkatársa a feleségével. este mozgásra, neszre lettek figyelmesek, amely anyóskámék portája felől hallatszott. a férfi felbátorodott hát, felöltözött, magához vett egy jókora lapátot, és csendben odaállt a kerítéshez. már jó ideje figyelte a sötétben munkálkodókat, míg végül megszólalt: "világosban több gyümölcsöt lehetne ám szedni!" a tolvajok megrettentek, és odébb álltak.

a legtöbb bűnt az éj leple alatt, sötétben követik el. a piti gyümölcstolvaj éjjel, a pedofil apuka egy földalatti bunkerben, a házasságtörők eldugott motelekben, a gyűlölködők, rágalmazók a hátak mögötti suttogásokban „működnek”.

(egy ország, társadalom, közösség onnan - is - tudhatja, hogy számára elközelgett a vég, ha tagjai már nem csak az éj leple alatt, titokban lopnak, csalnak és hazudnak, hanem napvilágban is.)

az ember akkor érzi meg, hogy bűnben él, vagy a bűn felé menetel, hogy ha észreveszi a körülötte növekvő sötétséget. mert, ne tagadjuk, ezt azért lehet érezni. egy nem teljesen őszinte beszélgetés a barátság halálát, egy mással folytatott intim levelezés pedig a házasság halálát vetíti előre, és mindezt általában egyértelműen érezhető titok, feszültség, elhidegülés, lelki sötétség kíséri.

de bele kell-e ebbe törődni? vagy van visszaút a világosságba, egyenességbe, őszinteségbe, szeretetbe, igazságba? az 1mózes 4:7 ezt mondja: „ha pedig nem jól cselekszel, a bűn az ajtó előtt leselkedik, és reád van vágyódása; de te uralkodjál rajta.” a bűnről, a sötétségben cselekvésről, a szív bűnös cselszövéseiről le lehet mondani: azokon lehet uralkodni. a házasságtörésre lehet nemet is mondani, a pletykát lehet nem továbbadni, és a sötétségben igen is lámpát lehet gyújtani. csak akarni kell.

jános 12:35 “a ki a sötétségben jár, nem tudja, hová megy.”

ézsaiás 29:15 „jaj azoknak, a kik (…) a sötétségben szoktak cselekedni, mondván: ki lát minket és ki ismer minket?”

máté 6:23 “ha pedig a te szemed gonosz, a te egész tested sötét lesz.”

jános 8:12 jézus mondja: „én vagyok a világ világossága: a ki engem követ, nem járhat a sötétségben, hanem övé lesz az életnek világossága.”

különös dologért hálálkodott egy ismerősöm nemrég. elmesélte, hogy otthon felejtette a bérletét, és hát, mivel nem veti fel a pénz, eldöntötte, hogy aznap jegyet sem vesz a tömegközlekedési eszközökön. helyette imádkozni kezdett, hogy isten kímélje meg őt az ellenőröktől. kis idő múlva megjelent az ellenőr, még rá is köszönt az ismerősömre... de azzal a lendülettel el is haladt mellette. (pillanatnyilag úgy tűnik), megmenekült a felelősségre vonástól. "isten megsegített" - summázta a történteket.

gondolkodóba estem. vajon kérhetjük-e istentől, hogy falazzon csalásunkhoz? mert az egy dolog, hogy valaki otthon felejti a bérletét. feledékenység, rohanás, más fontosabb események, és a többi... előfordul az ilyen. de attól kezdve, hogy pénz van a tárcámban, és mégsem veszek jegyet, szándékosan a törvény ellen cselekszem (a földi jog ellen, és isten ellen is).

a bűn azt jelenti: tudva és akarva teszek valamit, ami isten akarata ellen való. (én onnan szoktam megsejteni, hogy mi tetszik/nem tetszik istennek, hogy megvizsgálom, hogy az adott dolog hova vezetne, ha "túlzásba vinnénk"... tehát, ha mindenki bliccelne a villamoson, hogyan lehetne fenntartani a tömegközlekedési eszközöket? sehogy, tehát, ha mindenki ezt tenné, valami jó végérvényesen tönkre menne, megszűnne. és a káosz, a tönkremenés, a halál, a bukás nem istentől való dolgok!)

milyen dolgokat lehet akkor kérni istentől? olyanokat, amelyek az ő alapvető jellemével, akaratával megegyeznek (tehát lehet kérni gyógyulást, fogantatást, bölcsességet, tisztaságot, de nem lehet kérni meghalást, elbukást, csalás vagy gyilkosság elfedezését). (illetve kérni lehet, de isten nem fogja azt teljesíteni... pontosabban: nem isten fogja azt teljesíteni... hanem a másik oldal.)

szálka, gerenda... most ezt gondoltad, ugye? nyilván, nem azt akarom mondani, hogy én még sosem blicceltem, vagy követtem el bűnt (szegtem meg isten kérését tudva, és akarva). nem magas lóról beszélek. tudom: én is bűnös vagyok (mint indannyian).

jól tudom azt is, hogy - még ha látszólag büntetlenül meg is úszunk dolgokat egy adott pillanatban - eljön az idő, a halálunk után, amikor már nem úszunk meg semmit: isten színe előtt ugyanis semmi sem marad rejtve.

ne gondold hát, hogy vannak kis bűnök, és nagy bűnök, és azt sem, hogy isten a kicsiket elfedezi, a nagyokat pedig megbünteti. az úr előtt a bűn: bűn. (a bliccelés éppen úgy, mint a nemi erőszak). elkövetett bűneidtől pedig csakis őszinte megbánással, és istentől való bocsánatkéréssel lehet megszabadulni, itt a földön, bárhol és bármikor.

1jános 1:9 "ha megvalljuk bűneinket, hű és igaz, hogy megbocsássa bűneinket és megtisztítson minket minden hamisságtól."

zsoltárok 96:13 "eljön (az úr), hogy megítélje e földet. megítéli majd a világot igazsággal, és a népeket az ő hűségével."

teréz anya egyszer azt mondta, a missziónk otthon kezdődik: „ossz szeretetet, bárhová mész: legfőképpen a saját házadban… (…) légy isten jóságának élő kifejeződése; jóság ragyogjon a szemeidben, a mosolyodban, meleg, üdvözlő szavaidban.”

a mai ige szintén azt mondja, hogy az otthonod az első missziós területed: „(jézus) szülei már visszaindultak názáret felé, amikor észrevették, hogy eltűnt. a templomban keresték utoljára. (…) mikor józsef és mária rátaláltak, már megdöbbentette a templom legnagyobb tudású tanítómestereit. jézus már kisfiúként is érezte isten hívását. és mit tett ezután? tanítványokat toborzott és prédikációkat mondott? nem, hazatért szüleivel, és kitanulta apja mesterségét. neked is ezt kell tenned! mielőtt nagy dolgokat próbálnál tenni istenért, menj haza, szeresd a családodat, és végezd jól a munkádat! „de engem isten misszionáriusnak hívott” – mondod. nagyszerű – az elsődleges missziói területed ugyanis az, ahol élsz! miből gondolod, hogy hinni fognak neked azok, akik alig ismernek, ha nem vagy hiteles azok előtt, akik a legjobban ismernek? az emberszeretet otthon kezdődik!”

élesen marnak belém ezek a mondatok, hiszen, úgy értelmeztem a bibliából (és úgy is tapasztaltam), hogy jézus éppen az ellenkezőjéről beszél: „senki sem lehet próféta a saját hazájában”. vagyis életed megváltozását, hitedet, megtérésedet, isten felé fordulásodat azok fogadják el legkevésbé, akikkel addigi éveidet, évtizedeidet leélted. hiába zúdítod rájuk újonnan szerzett szeretet-áradatodat, hiába sugárzol jókedvet egész nap: családtagjaid, barátaid azt hiszik, megőrültél, szektás lettél, vagy csak simán hazug, kétszínű emberré váltál, aki majd egyszer visszaváltozik. akarják a „régit” vissza! aztán csodálkoznak, megdöbbennek, szívedre beszélnek, kinevetnek. és, ha mindezeken túl vannak (ez évekbe, évtizedekbe kerülhet!), akkor talán meglátják változásod mögött annak kiváltóját is: jézust… és belátják, hogy nekik is boldogságot hozhat a vele való találkozás…

de, ha sikerülne is megvalósítanod mindezt (elárasztani őket szeretettel, egy hiteles és derűs életet élni előttük), ennek nagy ára van: átbőgött éjszakák, hangos viták, lenézés, megmosolygás, kemény bírálatok és még sorolhatnám... a kimenetel is kétes: nem biztos, hogy valaha is őszintén elfogadják újjászületett énedet, arra pedig pláne nincs garancia, hogy egyszer családod tagjai is befogadják a szívükbe jézust.

ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy ne is tégy kísérletet arra, hogy elmagyarázd, mit érzel, milyen változáson mentél keresztül, amióta hitre jutottál… de fontos tudni azt, hogy családod megváltozása, megtérése nem rajtad múlik, nem a te felelősséged, terhed. (jézus is megtett minden tőle telhetőt: visszament szülőhazájába, ott is megpróbált gyógyítani, beszélni a hitről, de az emberek, a “sajátjai” elutasították, ami viszont nem az ő felelőssége volt.) isten szabad akaratot adott mindenkinek. tedd meg tehát a részed, de aztán tedd le a hamis felelősség terhét (mondom ezt magamnak is!), és hagyd, hogy családod, barátaid szabadon döntsenek: kell-e nekik jézus, vagy nemet mondanak az ő szelíd hívására.

zsoltárok 101:2 “tökéletes szívvel akarok élni házamon belül”

nem akarom ezt a blogot egy kutyás bloggá alakítani (hiszen az ebnek egy külön webnaplót indítottam itt), de úgy érzem, valamilyen szinten muszáj megosztanom mindazt a tapasztalatot, tanítást, amelyet istenről tanultam a vakvezető kiskutya nevelése közben.

az elmúlt időszakban számtalan új praktikát sajátítottam el, amellyel el lehet érni, hogy a kutya tisztelje a gazdáját, vagyis, hogy úgymond „falkavezérként” ismerje el őt. ilyen például az, hogy a kutya etetése előtt vacsorázzon meg a család, hiszen mindig a falkavezér eszik először, a kutya pedig csak utána… ugyanezen logika mentén: a gazdi menjen ki az ajtón először, a kutya pedig csak ezt követően távozhat a helyiségből. amikor az egyik gazdi hazaérkezik, minden családtagot előbb köszöntsön (csók az asszonynak, puszi a gyerekeknek), s csak aztán simogassa meg a háziállatát. van persze olyan is, amikor fizikai kontaktussal érzékeltethetjük erőfölényünket: a kutya hasra fordításával, vagy orrának tenyérrel való összefogásával érzékeltethetjük, ki is a falkavezér.

csupán azzal, hogy magunkat, vagy a kutyán kívül bárki mást előtérbe helyezünk, megmutathatjuk a háziállat „helyét” a családban, az életünkben. nem kell megverni, éheztetni, kínozni, leüvölteni, tehát tettekkel vagy szavakkal kifejezni, hogy másodrangú: elég minden mást előtérbe helyezni, s csak aztán vele foglalkozni, és így tudni fogja, „ki is az úr a házban”.

sokan így vannak istennel is. ugyan nem ordítják a háztetőkről, hogy gyűlölik istent, nem szidják nyilvánosan az urat… mégis, tetteikkel azt árulják el: isten másod, harmad, vagy ezredrangú az életükben. a pénzt előrébb helyezik, mint istent: hiszen jó az, ha az ember jól él. a szórakozás is előrébb való, mint az úr: hiszen fiatalok vagyunk, egyszer élünk… az esti film kihagyhatatlan, majd maximum utána olvasunk bibliát…

nem, istennek nincs szüksége arra, hogy szavakkal éreztessük, hogy hol a helye… jól tudja ő azt abból, hogy ha látja, hogy minden mást elé helyezünk ez életünkben.

márk 12:30 „szeressed azért az urat, a te istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, és teljes elmédből és teljes erődből. ez az első parancsolat.”

a hétvégét egy keresztény konferencián töltöttem balatonszemesen. éppen csak, hogy megérkeztem, egy kék szemű kislány állt elém, és a következő kérdést szegezte nekem: „mikor jön a kutyus?” azt sem tudtam, kié a gyerek, azt meg pláne nem, hogy honnan tudja, hogy tartozik hozzám egy kutya is, de őszinte kedvességével rögtön belopta magát a szívembe. mondtam neki, hogy este, munka után jön a kutya is, addig legyen türelemmel.

leült hát a standhoz, amelynél dolgoztam, és beszélgetni kezdtünk (gondolta, hamarabb eltelik így az idő?). a velünk szemben lévő pulton kisfilmeket játszottak az adott szervezetről. az egyiken azt mutatták, ahogy emberekért imádkoznak, és azok a szent szellem érintésétől hátra hanyatlanak, ahol valaki elkapja őket. „ezek az emberek nem bíznak istenben!” – mondta a képernyőt bámulva a kislány. próbáltam rájönni a logikájára, de nem sikerült, ezért megkérdeztem, hogy ezt miből gondolja. „hát, mert akik az úrban bíznak, azok nem hátrálnak meg!” – mondta természetesen, mindenféle mesterkéltség vagy tetszeni akarás nélkül.

röviddel ezután egy tűzoltóautó száguldott el a sátor mögötti főúton. „tűzoltók!” – mondta elhaló hangon, nagy, kerek szemekkel a gyerek. „iiigeeen… ééés?” – kérdeztem én, már nem is erőlködve azon, hogy rájöjjek gyermeki gondolkodásmódjára. „hát, imádkozzunk!” – szólalt meg, és már kulcsolta is össze a kezét. nem viccelt. imádkozni kezdett. folyamatosan, szívhez szólóan, mindazokért, akik bajba jutottak, és a tűzoltókért is, hogy tudjanak megfelelően segíteni. jézus nevében, ámen.

később arra gondoltam, hogy valami efféle gyermeki őszinteséget vár(na) tőlünk jézus is. ő arról a követendő, (jól értelmezett) naiv jellemről, arról a korszakról beszél, amikor még nem szégyelljük a hitünket. sem az imáinkat. és amikor azok még nem csak rólunk szólnak, hanem másokért is az ég felé röpülnek. amikor az értékítéletünk és igazságérzetünk még éles és egyértelmű. amikor még valóban nem értjük, hogy mi az a gonoszság és rosszindulat... de ki mer ma már gyermek maradni? ki kockáztatja meg ezt a sebezhető létet? pedig…

máté 18:3,4 jézus mondja „bizony mondom néktek, ha meg nem tértek és olyanok nem lesztek mint a kis gyermekek, semmiképen nem mentek be a mennyeknek országába. a ki azért megalázza magát, mint ez a kis gyermek, az a nagyobb a mennyeknek országában.”

nemrég kézzel foghatóan megtapasztaltuk, mit is jelent a kilencvenegyedik zsoltár első hét verse.

anyóskám megkérte édes drágámat, hogy egyik nap, munka után menjen ki, és művelje meg az öreghegyen lévő kis telket. a férjem sok órányi fizikai munka után már érthető módon nem nagy kedvvel látott neki a feladatnak. de megtette. kiment a telekre, felült a kistraktorra, és felrotálta a területet. morcosan, fáradtan, piszkosan ért haza.

másnap telefonált anyóskám: “képzeld, valaki - feltehetően szándékosan - felgyújtotta a szomszédos telket. kint van a tűzoltóság. azért nem terjedt tovább a tűz, elpusztítva a telkünkön lévő szőlőt és gyümölcsfákat, mert te előző nap megművelted!” édes drágám megdöbbenve tette le a telefont. másnap kiment, és meglátta, hogy a teljesen leégett szomszédos területek mellett ott van az ép, megművelt fekete föld. a kerítést megperzselte ugyan a tűz, de nagyobb kárt nem tett.

sokkoló volt tapasztalni isten gondviselését, azt, hogy megáldotta a föld művelésébe vetett időt és energiát, és megóvta a felperzselődéstől. ezzel nyilván nem azt akarom mondani, hogy akit viszont valaha kár ért, (például leégett a háza, vagy kirabolták), azt nem szerette vagy nem védte meg az úr. anyóska fáit és kertjét például rendszeresen megdézsmálják: egy egész barackfa termését szedték le tolvajok az éj leple alatt. isten viszont “kárpótlásul” az összes többi növénye olyan gazdag termést küldött, hogy anyóskám nem csak, hogy a családnak tud eltenni belőle télire, de még ajándékozni is tud bárkinek, akiről tudja, hogy nem telik friss gyümölcsre-zöldségre. isten nem azt ígérte, hogy itt a földön nem ér baj vagy veszedelem, hanem azt, hogy az ő gondoskodó keze mindig velünk lesz, és nem hagyja hozzá forduló, szerető híveit elveszni, éhezni, nyomorogni.

zsoltárok 91:1-7 “aki a felségesnek rejtekében lakozik, a mindenhatónak árnyékában nyugoszik az. azt mondom az úrnak: én oltalmam, váram, istenem ő benne bízom! mert ő szabadít meg téged a madarásznak tőréből, a veszedelmes dögvésztől. tollaival fedez be téged, és szárnyai alatt lészen oltalmad; paizs és pánczél az ő hűsége. nem félhetsz az éjszakai ijesztéstől, a repülő nyíltól nappal; a dögvésztől, a mely a homályban jár; a döghaláltól, a mely délben pusztít.

elesnek mellőled ezeren, és jobb kezed felől tízezeren; és hozzád nem is közelít.”