myjesus

szilveszterkor, mondhatni újévi fogadalomként, (és, mert már nagyon régen nem voltam istenhez úgy igazán közel az igén keresztül) elhatároztam, hogy megint végigolvasom a bibliát.

isten azt mondja, hogy ha valaki (bárki, bármikor, bárhol) közeledik hozzá, ahhoz ő is közeledni fog. én most erre vágyom. megint arra a határozott, de szeretetteli vezetésre, amit évekkel ezelőtt napi szinten megtapasztaltam. hallani akarom a hangját, azt a semmi máshoz nem fogható, békét hozó suttogást. ehhez a kapcsolathoz azonban igét kell olvasnom: rendszeresen és elmélyülten.

január elsején el is kezdtem a teremtéstörténettel egy olvasási terv alapján. most a bíráknál tartok. tegnap újra elolvastam gedeon történtét, melyet eddig mindig csak egy véres csatajelenetként értelmeztem, most azonban igazán megérintett.

választ adott ugyanis arra a régóta szívemben forgatott kérdésre, hogy vajon a türelemmel, kitartóan végzett kisebb dolgok valóban kedvesek-e istennek. ezt azért fontos megtudnom, mert úgy érzem, sok kis csatát vívok az életben, és nem érek el semmi nagy-nagy dolgot (külmisszió, sikeres cég működtetése, sokak irányítása, satöbbi). félek, hogy istennek ez nem kedves, és akkor lennék igazán jó sáfár, ha „nagyban nyomnám” az életemet. gedeon története arról szól, hogy ő hogyan találta meg az egyensúlyt ebben a kérdésben: odaadta kicsiny erejét, hűségesen kitartott egy szituációban, és isten megcselekedte ezen a „kis dolgon” keresztül mindazt a nagy győzelmet, amit ő eltervezett.

így szól a bátorítás:

„gedeon és százfős csapata (…) egyszerre belefújt a jobb kezében tartott sófárba, (…) és teljes erővel így kiáltott: „támadás! az örökkévalóért és gedeonért!” a másik két csapat is ugyanezt tette (…) de gedeon és az emberei meg sem mozdultak, csak körülállták az ellenség táborát, amely viszont rémülten futásnak eredt, össze-vissza rohangált és ordítozott. gedeon és 300 katonája mind a maga helyén állt, és mindenki fújta a sófárját. az örökkévaló pedig a midjániak táborában mindenkinek a kardját a saját bajtársa ellen fordította, így egymást kaszabolták le.” (bírák 7: 19-22)

figyeled? nem történt semmi. sem lerohanás, sem öldöklés, sem másfajta erőfitogtatás. gedeonék csak álltak. de ott álltak! és ez fontos volt, mert isten csak ezt a kitartó, hű tettet tudta megáldani, és így tudott győzelmet aratni!

gedeon csatája parányi volt izrael nagy, honfoglaló harcai között. sőt, személye is oly kicsiny volt: a legkisebb nemzet legutolsó emberének legifjabb sarja. mai mércével mérve: egy senki volt. de egy „hűséges senki”, akit isten hasznát.

gedeon azzal a tudattal halhatott meg, hogy ő istennek kedves embere volt. hogy a mennyei mérce szerint maradandót alkotott.

és én is megnyugodtam.

„gedeon oltárt épített az örökkévalónak, és így nevezte: „az örökkévaló a békesség”. ez az oltár ma is ott található ofrában…” (bírák 6:24)

gyerekkorunkban sokat dolgoztunk (mármint szerintem. mások nem így látják). a nyári szüneteket a dinnyeföldön töltöttük a tesómmal, és a teherautó platóján állva kaptuk el a felénk dobott tízkilónyi dinnyéket. naponta több teherautót is megpakoltunk, kábé háromszáz mázsát mozgattunk meg. aztán voltak olyan nyarak, amelyeket a békési piacon töltöttem, reggel hattól este ötig dinnyét árulva, egyedül. igazából nem volt más választásom, viszont nagyon sokat tanultam és fejlődtem, amiért felnőttként már hálás vagyok.

ezek az emlékek nemrég elevenedtek meg bennem. októberben ugyanis elkezdtem kettlebell-re járni. (az edzéseken "füles" vasgolyókat emelgetünk, lendítünk, tartunk.) "nah, mondom, ez olyan, mint a dinnyeföldön!" ugyanazok a keretek: itt sincs más választásom: diétáznom és sportolnom kell azért, hogy meggyógyuljak, és fejlődöm is: erőben, kitartásban, jellemben. rádöbbentem: egy életen át kamatoztathatom azokat a rég megtanult dolgokat!

az elmúlt időszakban hajlamos voltam lenézni ezeket a tudásokat, tapasztalatokat, eredményeket. hallgattam azokra, akik azt sugallták (mit sugallták? szemtől szemben, határozottan állították), hogy csak a nagy - anyagi vagy szellemi - gazdagságot elérő emberek számítanak sikeresnek, életképesnek, boldognak. ha nem ilyen vagyok, akkor valami baj van az életemmel (hitemmel, képességeimmel). mert mit tudok én felmutatni? azt, hogy kitartó vagyok, hogy lehet rám számítani, hogy a munkabírásom átlag feletti? mit számít az? valójában mit tettem én le az asztalra? semmit!

aztán istenhez fordultam, hogy döntse el ezt a vitát, csillapítsa le a belső békétlenséget, és mutassa meg az igazságot... (nyugtasson meg afelől, hogy a nagy kitartással véghezvitt kis dolgok is érnek számára valamit!) rátaláltam a példabeszédek tizenhat harminckettőre. íme az igazság.

nem csak a nagy épületek építői a sikeresek. nem csak a nagy tömegek vezetői a követendők. nem azok, akik egyszer csak kitűnnek, majd eltűnnek. a türelmesen, hosszú évekig, a sötétben és hidegben is, a megvetések és felháborodások közepette is szolgálók, dolgozók ugyanolyan kedvesek istennek. a falu végi pap, aki eltemeti a rokonok nélkül maradt öregasszonyt. a minden feszültséget tompító, precíz titkárnő. a takarítónő a suliban. isten sikeres emberei. 

„többet ér a türelmes kitartás, mint a nagy hősiesség, és az önuralom, mint a hadi sikerek.” (példabeszédek 16:32)

noét nem a kegyelem mentette meg, hanem az engedelmesség - olvasom egy facebook bejegyzésben. a neten sok-sok anyagot találtam a nagy kérdésről: a kegyelem vagy a hit mentette meg noét, ami persze egy végtelen teológiai vita, de én most nem erről akarok írni.

hanem arról, ahogy a kegyelem és/vagy engedelmesség kérdéskörét megismertem az elmúlt években.

amióta csak benne vagyok ebben a meddőségi "történetben", ez a két ellenség (?) vívja harcát a szívemben.

ha kegyelemből lesz gyermekem, akkor mindegy, hogy elmegyek-e orvoshoz, megműttetem-e magam, csinálom-e a diétát, mert egyszer csak teherbe fogok esni, és kész. ha engedelmességből lesz gyermekem, akkor minden orvosi utasítást, amelyről kiderül, hogy a javamat (teherbe esésemet) szolgálja, meg kell tennem! a két végpont között persze van még egy csomó verzió is... ugyanis, ha kegyelemből lesz gyermekem, akkor elmehetek lombikra, mert isten ajándéka lesz, ha az a beültetett sejt megmarad és kifejlődik. ha viszont engedelmességből lesz gyermekem, akkor nem megyek lombikra, isten ugyanis sehol sem engedte meg a bibliában, hogy az ő mindenható voltát semmibe véve, sorsunkat saját magunk irányítva, életről és halálról döntsünk. azt mondta, hogy 1) én vagyok a te gyógyítód - ezért bármikor meggyógyíthat, azt is mondta, hogy 2) légy az özvegyek és árvák gyámolítója, tehát az örökbefogadásra is pártolja... 3) a kierőltetett örökségen nincs áldás! de sehol nem olvassuk, hogy "irányítsd a saját életedet", helyette viszont azt, hogy légy csendben, és várj az úrra, meg, hogy beülteti a meddőt a házba, mint sok gyerek anyját)!

ha kegyelemből lesz gyermekem, akkor az isten kiérdemelhetetlen ajándéka (de ha az, akkor nekem miért nem ad belőle?). ha engedelmességből, akkor igenis végig kell csinálnom türelemmel és hittel minden tanácsot, vizsgálatot, kezelést, stb., és hinni abban, hogy ezt várja el isten és meg is lesz az eredménye - vagyis, az engedelmességet isten megjutalmazza, tehát, a gyermekáldás egy kiérdemelhető dolog.

nagy különbség.

hol van tehát a határ az engedelmesség és a kegyelem között? melyikre támaszkodjunk, melyikben bízzunk? nem csak ebben az élethelyzetben, mindegyikben nagy kérdés - más-más úton indulunk el, ha egyikben bízunk, vagy, ha a másikban.

összegyűjtöttem az ide vonatkozó igéket:

kegyelem:

„amit isten megígért, azt csak hit által kaphatjuk meg. ez azért van így, hogy ajándékba kapjuk, kegyelemből.” (róma 4:16)

„ha kegyelemből tette, akkor nem az emberek tettei alapján — különben a kegyelem nem lenne kegyelem.” (róma 11:6)

engedelmesség:

„ne felejtsétek, hogy végig az úton ő táplált bennünket a mannával, amelynek hírét sem hallották őseink. mindezt azért tette, hogy engedelmességre tanítson, próbára tegyen, és végül megáldjon bennünket mindenféle jóval.” (5mózes8:16)

„vajon örömmel fogad-e az örökkévaló égőáldozatot és véresáldozatot engedelmesség helyett? bizony, inkább kívánja, hogy szavát megfogadd, mint a sok-sok áldozatot! jobb, ha engedelmesen követed parancsát, mint ha kosok kövérjét áldozod neki!” (1sámuel15:22)

mivel az angolszász hagyományok szerint ünnepeljük házassági évfordulóinkat (az ötödik a falakodalom, a hatodik a cukorlakodalom, a hetedik a gyapjúlakodalom...), áprilisban, a hetedik házassági évfordulónk alkalmából vettem dánielnek egy bárányt.

volt ám meglepetés, mert amikor hazaállítottam a húszkilós kis gyapjassal, ő éppen a születésnapomra vásárolt száz tő levendula elültetésén ténykedett. az állat hamar összebarátkozott a kutyákkal, de rögtön kiderült az is, hogy minket tekint a "falkájának". mindig a sarkunkban volt, még akkor is, amikor bementem a házba egy kis kenyérért... mire hátrapillantottam, ott állt a bárány a nappali közepén.

ha reggel meghallotta a hangunkat, "ránk tapadt", és amikor kikerültünk a látóteréből, úgy bégetett, hogy zengett tőle a hegy. rájöttem arra is, hogy a "buta, mint egy birka" mondás nem állja meg a helyét: a birka értelmesen, igen rövid időn belül alkalmazkodott a "családja" körülményekhez: ha vendég érkezett, a kutyákkal együtt bégetett a kapunál, az ágyásokat és a levendulát tiszteletben tartva, a kerti ösvényen haladva indult a legelőre, a legnagyobb árnyékot választotta ki, ha hűsölni akart, a körtefát minden nap csekkolta, és ha leesett egy gyümölcs, azt rögtön megette.

egy fél éve figyelem a viselkedését, jellemét. rajta keresztül tanultam meg/újra a biblia bárány-pásztor tanításait. megelevenedtek a képek: a bárány jézus, aki csendben megy a vesztőhelyre, megkötözve (a birka sem bégetett, amikor három lábát megkötözve hazahoztuk az autó csomagtartójában. hallgatott!). az ember-bárány, akinek szüksége van a jó pásztorra, hogy élelemhez és friss vízhez vezesse (a birka kétségbeesetten béget, ha nincs előtte megfelelő mennyiségű élelem, és sosem iszik a zavaros, koszos, langyos vízből!). jézus, mint jó pásztor, akinek a hangját ismerik a bárányai és bárhová követik őt (mint a gyapjasunk, aki még a nappaliba is utánam jött, nem mérlegelve, hogy hova is érkezik majd, lesz-e onnan kimenekedés...megbízott bennem, és elindult utánam...).

és persze az oly sokszor olvasott zsoltárt is más szemmel/szívvel olvasom, mióta "pásztor" lettem, és amióta "elveszett, vezetésre vágyó bárány" létemre nap mint nap "figyelmeztet" a birkával való törődés:

„az én pásztorom az örökkévaló! minden jóval ellát engem: dús legelőin megpihentet, friss patakokhoz terelget, felüdíti lelkem, és az igazságosság útján vezet, jóságos természete szerint. bizony, még ha a halál árnyékában, sötét és mély völgyeken kell is átmennem, akkor sem félek a gonosztól, mert, te, örökkévaló, ott is velem vagy. pásztorbotod megvéd, pálcád vezet.” (zsoltárok 23:1-4)

az elmúlt másfél évben egy nyomorúságos helyen dolgoztam. a munkát szerettem ugyan, hiszen gyermekekért dolgozhattam, ami a lételemem... a hangulat és a hely "többi szereplője" viszont a végletekig megpróbálta a türelmemet és nullára gyalulta az önbecsülésemet.

voltak azonban olyan pillanatok, melyeket sosem felejtek el, és amelyek által, úgy hiszem, isten tanított.

a kórházban töltött napok, hetek sokszor a gyerekek rövid földi életének utolsó epizódjai voltak. a gondosan manikűrözött, sminkelt, kopasz fejét kendőbe burkoló kamaszlány tekintetét akkor is fel fogom tudni idézni, amikor már nem mosolyog vele többé senkire. azt az anyát sem tudom (és nem is akarom) elfelejteni, akit egy óriási doboz legóval ajándékozhattam meg - a fia alig egy órája volt túl az életmenő műtéten - a nő pedig olyan örömmel ragadta meg az ajándékcsomagot, mintha aranyat adtam volna a kezébe... az a játék jelképezte neki az életet - azt a tényt, hogy még él az, akinek ő ezt átadhatja!

de leginkább annak a tizenéves kislánynak az emléke égett bele a szívembe, akinek egy vaskos ifjúsági regény volt a karácsonyi kívánsága. persze, amikor megkaptam a nevét és a kérését, még róla sem tudtam, hogy haldoklik, így nagy örömmel és izgalommal rohantam előző este a könyvesboltba megvenni az áhított könyvet. másnap megittam az irodában a reggeli kávémat, és a könyvvel a hónom alatt elindultam az osztályra. az ajtóban két piros ruhás, magas férfi került mögém, így mentünk végig a folyosón. kiderült, hogy ugyanoda megyünk. én átadtam a könyvet, ők elvitték a kislányt. egy gyermekhospice házba szállították. négy nappal később pedig már az angyalok olvastak fel neki.

majdnem elkéstem. mégis odaértem, és egy utolsó mosolyt még csaltam csontra fogyott arcára.

a "majdnem"-ek, és a "ha"-k, valamint a "már késő"-k másfél év alatt kikoptak a szótáramból... vagy legalábbis értelmüket és erejüket vesztették. 

valamit megértettem abból a felfoghatatlan szeretetből és rendíthetetlen tényből, hogy isten sosem mond le rólunk. hisz bennünk, hisz abban, hogy megérintheti, megváltoztathatja az életünket, a halálunk előtti utolsó pillanatig. és lép, és megteszi, és hív!

és erre a szolgálatra bátorít minket is, a szolgáit. arra kér, hogy ne mondjuk azt, hogy "ugyan, már késő". vagy, hogy "mit ér az az ajándék, érzelem, simogatás, szó..."? mert sokat ér. (őneki is, a megajándékozottnak is, és végső soron nekünk is...)

„örök életet ad azoknak, akik kitartóan törekednek jót tenni” (róma 2:7)

„ne fáradjatok bele, hogy jót tegyetek! ha kitartóan végezzük a munkánkat, akkor majd a maga idején aratni is fogunk! (galata 6:9)

a meddőség (meg persze minden, embert próbáló nehézség is...) egy alattomosan pusztító szörny. az első években ezt még tagadtam. aztán beláttam, hogy esetleg lehet benne valami... és volt egy pont, amikor kénytelen voltam bevallani magamnak: a szörny megváltoztatott. átszabta jellemvonásaimat. megemésztette társas kapcsolataimat. megkóstolta a házasságomat. (egy higgadt kívülálló számára talán) képtelen, de számomra teljesen igaznak tűnő rágalmakat sugallt a fülembe: "nem különös az, hogy két ember szeretete nem elég ahhoz, hogy egy új életet hozzon létre?!"

igen. a szörnnyel való fél évtizedes harcom során átalakultam. a meddőségi terapeuta anno azt mondta, ez normális. hmm, próbálok hinni neki... az tény (és jó!), hogy egy csomó értékes dolog után a szörny megette az ítélkező gondolataimat is. sokkal óvatosabb lettem. a véleményemmel, a jónak látszó tanácsaimmal. (tudod, milyen mély sebeket okoznak a mondatok, amelyeket kéretlenül, minden empátia nélkül az arcomba csapnak? "menj béranyához, biztos van rá pénzed..." "én nem bocsátanám meg magamnak, hogy esélyt sem adtam a lombiknak..." "mit panaszkodsz, te még semmit nem tettél le az asztalra a gyermekvállalás terén..." "hát igen, engem akar a férjem, csinálj valamit, hogy te is vonzó legyél..."). végül csak azok maradtak körülöttem, akik egy sírós estén csendben ülnek mellettem, és nem mondanak semmit. a hallgatás örökre összeköt minket. ezt is furcsa volt megtapasztalni. leendő örökbefogadóként ma már nem értem a sokak által hangoztatott ítélkező mondatokat sem: "jajj, de borzasztó a világ: oda kerül a gyerek, ahová nem kéne, és ott nincs, ahol vágynak rá!" (ha én is így vélekednék, azzal kábé azt mondanám ki, hogy én biztosan jobb anya lennék, mint az a szülő, aki nem tervezte a terhességét...) vagy: "milyen anya az olyan, aki lemond a gyerekéről?". nos, egy "ilyen" anya fogja majd megszülni a fiamat/leányomat, egy "ilyen" nő tesz majd anyává. mondhatnék róla rosszat is, de minek? végtelenül hálás leszek neki, hogy megtette - lemondott. (neki sem lehet könnyű!)

volt, hogy kicsit megpihent a szörny, volt, hogy fellángolt haragja. a nyugodt időszakokban fontos dolgokat mondtunk ki: dániel és én. olyanokat, amelyeket ki kell mondani, mert már nem evidensek többé. hogy együtt maradunk akkor is, ha nem lesz gyermekünk. hogy más nővel/férfival talán lehetne gyermekünk, de mi szövetségesek vagyunk, akiket nem csak a családalapítás ténye vagy hiánya köt össze... hogy szeretjük istent akkor is, ha mindenkit megáld utóddal, csak minket nem. hogy semmit nem mondunk, csak cinkosan összekacsintunk, amikor egy közeli hozzátartozónk azt kérdezi: "titeket miért ver az isten?"

meddig folytatódik még a küzdelem? isten tudja. (én azt remélem, már nem sokáig.) leszek-e még valaha ugyanaz az ember, aki voltam a harc előtt? isten tudja. (én úgy sejtem: már sohasem.)

„isten szeret engem, és elém jön, győzelemre segít a harcban! megsegít, hogy ellenségeimet legyőzzem.” (zsoltárok 59:10)

„fordítsd a szíved isten felé, és emeld fel imára kezed! (...) elfelejted a nyomorúságot, úgy gondolsz rá, mint elmúlt árvízre” (jób11:16)

vasárnap a pásztorunk fia tartott előadást egyiptomi missziós útjáról.

fotókkal illusztrált elbeszélése messzi szellemi utakra vezetett... bevallom, régen kaptam már ilyen tisztán kibomló, maradandó tanítást istentől.

a misszionárius elmondta, hogy, mivel az állam nem vállalja, hogy az országban felhalmozódott, hegynyi hulladékot kezeli, az egyiptomi népesség egy része abból él, hogy ezt a szemetet összeszedi, szelektálja, értékesíti, illetve az organikus végterméket megeteti a disznókkal. ezek az elviselhetetlen bűzben, fertőző hulladékban, disznók között élő és dolgozó emberek - keresztények. romos épületeik sokadik emeletén malacok röfögnek, a másik "szobában" hulladékkal teli zsákok várják a megsemmisítést.

az emberek lehajtott fejjel járnak az utcákon - nem szeretik, ha fotózzák vagy videózzák őket. szégyenlik életkörülményeiket.

ezen a "szemétfeldolgozó" városrészen keresztül kell utaznia mindenkinek, aki fel akar jutni a szent helyre - arra a hegyre, ahol két, többezres tömeget befogadó "templom" is épült.

az ott élő keresztényeknek nem kérdés, hova mennek hetente kétszer. ki a nyomorból, ki a bűzből. fel a hegyre, az isten hegyére, imádni és tisztelni őt. (nekem már az is csoda, hogy még tudnak hinni benne!)

pedig lenne okuk otthon maradni: a szégyen- és a szemétszag éjjel-nappal árad róluk.

de ők mennek.

őhozzá. ahhoz az úrhoz, aki ismeri őket. aki bírja a szagukat és jól látja a szégyenüket. aki szereti és értékesnek tartja őket.

már jó ideje a szemétben élek. próbálom kitúrni és a magam javára fordítani az érzelmi-anyagi-világi-mesterséges szemétben megtalált értéket. sokan vagyunk ebben a mocsokban... ne tagadd, sokszor vagy ott te is velem. a szégyenben. amikor már csak lehajtott fejjel tudsz jönni-menni. ugye? valld be. én most vallottam be, mitől félsz?

de ebből elég. el akarok indulni, újra, fel a hegyre. az igazi értékhez, a tiszta kincshez. akkor is, ha a fél város lenéz, és még a szagomat se bírja. mit bánom én? ahhoz az istenhez igyekszem (most újra), aki

"messze fenn lakik a magasban, magát megalázva mégis lehajol, hogy átvizsgálja a mennyet és a földet. fölemeli a szegényt a porból, a nincstelen koldust a szemétdombról..." (zsoltárok 113:7)

a kórház aprócska baba-mama szobáját egyszerre töltötte meg izgalom és békesség. mindketten a kanapéra ültünk le, valahogy éreztem, hogy még „nincs jogom” a szoptatós fotel elfoglalásához… amikor az ápolónő belépett a kis csomaggal, megdobbant a szívem, és csak azért nem sírtam el magam, mert hirtelen megütött nyers hangja: „fogott már valaha babát?” (ó, hát hányféleképpen lehet halálra sebezni egy meddő nőt?!)

mire válaszoltam volna, már a karjaimban volt a kislány. óvatosan csomagoltam ki. nem tudtam, hogyan fogok reagálni. úgy gondoltam, az, hogy az egyik kezén csak egy ujjacska van, nem lehet akadálya az örökbefogadásnak. (az alapítványos hölgynek is eszébe jutott az a morbid, de jel-értékű gondolat, ami az én agyamon is átsuhant: az asztalos család utódja „csakis” egy hiányos ujjú kisgyerek lehet…)

dániel viszont tele volt aggodalommal. én beszéltem rá, hogy egyáltalán megnézzük a kicsit. tudtam, hogy a családban ő az ész, én meg a szív… és azt is tudtam, hogy a szívnek és az észnek egyformán kell döntenie. felelősségteljesen és harmóniában.

elvarázsolva néztem a kis kétnapost. sűrű sötét haja volt, picike orrocskája és szája. kinyitotta hatalmas szemeit, felém nyújtotta kezeit, majd újra álomba merült.

„el tudná fogadni?” a kérdés dánielnek szólt, aki mereven nézte a jelenetet, de semmiféle enyhülés nem látszódott rajta. „beszélhetek a feleségemmel négyszemközt?” – viszontkérdése számomra felért a válasszal.

két perc múlva elvették tőlem a háromkilós csomagot, de olyan volt, mintha helyette száz kilónyi súlyt tettek volna rám. „na, ezért kár volt eljönni. akkor álljanak be a sorba, és négy év múlva lehet is gyerekük.” – hallottam a mondatot, de csak jóval később fogtam fel tartalmát. elhatároztam, hogy nem fogok sírni, és be is tartottam. de a kínzásnak még nem volt vége. az alapítványos hölgyön kívül egy másik kismamát is hazavittünk a kórházból. a huszonhat éves, soványka lány bepattant mellém a hátsó ülésre. negyedik gyermekével volt várandós. az autóban mind a három felnőtt hallgatott. ő pedig csacsogott, telefonálgatott, mesélt az otthon hagyott kisgyermekeiről. a pocakjában növekvőről csak annyit mondott: kisfiú. „neked nincs gyereked?” – kérdezte hirtelen. intettem a fejemmel, hogy nincs. szavakkal már nem tudtam válaszolni neki.

néztem a suhanó fákat, házakat és útjelző táblákat. az egyik kereszteződésben lassítva egy óriásplakáton ezt a feliratot olvastam: „az eszed és a szíved ugyanúgy döntene”. eszembe jutott egy nappal korábbi mondatom: én a szív, ő az ész…

azt hiszem, akkor kapcsoltam robotpilótára. hazamentünk, ahol már vártak minket – nyilván mit sem sejtő – tesómék. babakocsit venni jöttek fel a fővárosba. örömmel mutatták a katalógust, amelyből megrendelték a csúcsszuper terméket. végigcsináltam a hétvégét annak rendje s módja szerint. örültem az örülőkkel, és velem nem sírt senki.

de hát persze jól van ez így. („jajj, tímea, ez semmi, másoknak sokkal rosszabb” – mondod magadban. tudom, tudom…)

csak azt nem tudom, mikor hallgat már el a fejemben az a hang, amely azóta is kérdésekkel bombáz éjjel-nappal: szerinted isten megbocsátja, hogy nem fogadtad be a gyermeket? meg tudsz bocsátani a férjednek, aki megint megfosztott az anyaság esélyétől? miért nem voltál kicsit erőszakosabb, kitartóbb? miért nincs gyereked? nem vagy méltó rá? felfogtad, hogy mit követtél el?

„ha valaki tudja, hogy mi volna helyes, mégsem teszi meg, bűnt követ el.” (jakab 4:17)

jézus mondja: „éhes voltam, de nem adtatok ennem! szomjas voltam, de nem adtatok innom. idegen voltam, de nem fogadtatok be a házatokba! igazán mondom nektek: amikor nem segítettetek (…) — akár a legkisebbnek is —, akkor nekem nem segítettetek!” (máté 25:42-45)

„egyszer két asszony jött a király elé, ítéletét kérve. (…) „uram, királyom! mi ketten egy házban lakunk, és mindketten gyermeket vártunk. én szültem meg hamarabb a gyermekemet, ő pedig három nappal később. (…) az egyik éjjel ő ráfeküdt a saját gyermekére, aki emiatt meghalt. ő azonban még akkor éjjel felkelt, (…) elvette mellőlem a fiamat, és a saját halott fiát tette a helyére. a másik asszony közbevágott: „nem így van! az eleven gyermek az enyém, és a halott a tiéd!” az első asszony így válaszolt: „nem igaz! a te fiad halt meg, az élő pedig az enyém!” végül a király ezt mondta: „szóval mindketten azt állítjátok, hogy az élő gyermek a tiétek, és a másiknak a fia halt meg?” a király szólt a szolgáknak, hogy hozzanak egy kardot, majd ezt mondta: „vágjátok ketté az élő gyermeket! adjátok az egyik felét az egyik asszonynak, a másik felét a másiknak!” az élő gyermek anyja ekkor megsajnálta a fiát, és így kiáltott a királynak: „ó, uram, kérlek, inkább legyen a másik asszonyé a gyermek, csak ne öljék meg!” a másik asszony viszont ezt mondta: „vágjátok csak ketté, ne legyen se az övé, se az enyém!” (1királyok3:16-26)

szilveszter reggelén csörgött a telefon. „van egy öthónapos kislány. az anyja már megszülni sem akarta, veszélyeztetve neveli. újra terhes, és örökbe akarja adni a leányt, hátha a mostani magzat végre kisfiú lesz.” hallottam ugyan a mondatokat, de nem fogtam fel.

éppen a pára-csókolta tájat, a deres drótkerítésen áttörő napfelkeltét fotóztam. dániel fát hasongatott, a kutyák meg körülöttünk ugrándoztak. béke és nyugalom vett minket körül. és akkor jött valaki, felrázott és azt mondta, indulj a gyermekért, lemond róla az, aki szülte. nem kérdeztük, miért, mikor, hogyan. kölcsönkértünk egy gyermekülést, előszedtük a végzést, értesítettük a szüleinket, és indultunk.

gyönyörű volt. hatalmas szemei összeakadtak az enyémmel. az anyja bizarr, de számomra mámorító szavakat suttogott: „vidd el még ma!” a nyilatkozatot rezzenéstelen arccal írta alá, aztán összecsomagolta a gyereket, és kitette az udvarra. engem meg hullámokban öntött el a hit és a hála.

új otthonunk hamar megtelt családtagokkal és babaillattal. „meggondolhatja magát!” – óvtak a hozzáértők. „nem fogja” – suttogtuk mi. huszonnégy órányi boldogság adatott. feledve mindazt, hogy nem akarta kihordani, hogy elhanyagolóan nevelte, hogy lemondott róla… csak hálát adtunk az égnek, hogy van ilyen nő is. aki által megismerhettük a szülőség kiteljesítő érzését.

„sajnálom” – csak ennyit értettem meg a férjemmel telefonáló hivatalos személy mondataiból. a beszélgetés elejét dániel arcáról olvastam le. „drágám, vissza kell adni a kislányt, öltöztesd fel, készítsd össze.”- nyögte ki végül azt, amire addigra már magam is rájöttem.

„sajnálom” – csak ennyit hallottam az anyuka szájából. „én nem kérném vissza, mert nekem nem kell ez a gyerek, de a férjemnek hiányzik.”

január első hideg és ködös estéjén, karjukban a kislánnyal eltűnt a két fekete alak. elnyelte őket a hangulatos kis ház. tudtuk és éreztük, hogy magukkal vittek valamit belőlünk is. egyhónapnyi gyász után aztán felálltunk. elengedtük, mert el kellett engednünk. a saját magunk, a kapcsolatunk, és a jövőben születő/családunkba kerülő kicsinyeink érdekében.

ki az igazi anyja ennek a gyermeknek? aki szavaival, ridegségével előbb-utóbb biztosan megöli, vagy az, aki mindennél jobban vágyott rá, de van ereje átengedni a másiknak...?

hiányzik.

akkor a király így ítélt: „ne öljétek meg az élő gyermeket, hanem adjátok az első asszonynak, mert valóban ő az anyja!” (1királyok 3:27)

„élt egy ember efraim hegyvidékén, ráma városában, akit elkánának hívtak. elkánának két felesége volt: anna, aki meddő volt, és peninná, akinek már születtek gyermekei.” (1sámuel 1:1-2)

peninná gyönyörű volt és igéző: hosszú szőke hajába túrva, hatalmas szemeibe nézve, kecses karjai közt pihenve elkána megtalálta a számításait… anna teljesen más volt: egy átlagos barna lány, aki általában senkiből nem vált ki heves érzelmeket. inkább kedves, mint szép, mondták rá a férfiak. annát azonban nem érdekelték ezek a vélemények: magáénak tudhatta elkána szerelmét, és ez elég tartást és biztonságot adott neki. elkána azt szerette annában, hogy az asszony mindig meghallgatta, megértette, és bármiről el tudott vele beszélgetni, akár a mezők virágairól is szívesen társalgott vele. néha meg csak tág pupillákkal egymás szemébe nézve hallgattak, és az is csodálatos volt elkána számára. aztán teltek az évek… peninná szült, anna meg nem. a meddő nő mellől elmaradoztak a társak: vagy önsajnálatának savával marta el maga mellől őket, vagy a nők nem találták már méltónak a barátságra – elvégre mit is tudhatna egy önző, maga törvényei szerint élő gyermektelen nő az anyaság embert próbáló kihívásairól és apró csodáiról?!

„elkána minden évben fölment rámából silóba, hogy ott az örökkévalót, a seregek urát imádja és áldozatokat mutasson be neki. amikor elkána bemutatta az áldozatot, a családja minden tagjának adott egy-egy részt az áldozati ételből: a feleségének, peninnának, meg a fiainak és leányainak is. a másik feleségének, annának is ugyanakkora részt adott, mert őt nagyon szerette, annak ellenére, hogy az örökkévaló annának nem adott gyermeket.” (1sámuel 1:3-5)

anna ezeket a gesztusokat és ajándékokat már egy jó ideje a szánalom jeleként vette férjétől. csalódottan vette tudomásul, hogy elkána szeméből elveszett az a régi-régi, szenvedélyes csillogás: úgy tekintett rá a férfi, mint egy aranyos, kedves kiskutyára. bizonygatta ugyan, hogy szereti meddő feleségét, de anna egyre erőtlenebbnek érezte ezeket a mondatokat… szebb ruhákat, drágább olajokat vett magának, hátha újra megkívánja majd a férje. de nem volt az az olaj, amely elnyomta volna összetört szívének keserű illatát, és nem volt az a smink, amely képes lett volna eltakarni a fájdalmat tekintetéből.

„peninná, anna vetélytársa sokszor felemlegette, hogy neki születtek gyermekei, míg annának az örökkévaló nem adott gyermeket. ezzel annát nagyon megalázta és elkeserítette.” (1sámuel 1:6)

persze, a várandós asszony mindig bíztatta őt, ötleteket adott, hogyan csábíthatná el férjét, hogyan gyógyulhatna meg, elmesélte neki, milyen újdonságokat fedeztek fel a meddőségi gyógyfüvek terén (volt, hogy be is szerzett egy-egy csodaszert annának). és, persze, mindig kedvesen megnyugtatta: „ne aggódj, neked is lesz gyermeked nemsokára!”

„így ment ez évről-évre akkor is, amikor a család együtt ment föl az örökkévaló házához. emiatt anna sokszor annyira elkeseredett, hogy nem is evett az áldozatból, csak sírt. így történt ez abban az évben is, amikor megint silóban voltak. elkána próbálta vigasztalni: „ne sírj anna! inkább egyél valamit, ne szomorkodj! nem többet érek én neked, mintha tíz fiad lenne?” miután ettek-ittak, anna csendben fölkelt, és elment, hogy az örökkévaló előtt imádkozzon.” (1sámuel 1:7-9)

belépett a hűvös templomba, és lerogyott a padra. szakadt róla a víz, és remegett a keze: ez a legutóbb kipróbált meddőség elleni csodaszer mellékhatása volt. „hát, tudod, nekem nem a csodaszerektől lett gyerekem!” – mondta neki nemrég gúnyosan nevetve a szomszédasszonya. hát, igen. a szenvedélyes éjszakák más nőknek jutnak osztályrészül. ezt is megszokta már. gondolataiból a főpap szöszmötölése zökkentette ki. idejét sem tudta, mikor imádkozott utoljára. mit is mondhatna, mit kérhetne istentől? négy év után, vajon hányszor mondja még el istenének, hogy gyermeket szeretne? azon volt, hogy inkább azért imádkozik, hogy hadd kapja vissza önbecsülését, férje szerelmét, és békességét… nem akar már anya lenni.

„ahogy anna hosszasan imádkozott az örökkévaló előtt, éli felfigyelt arra, hogy az asszony szája mozog, de a hangját nem hallani. ezért arra gondolt, hogy anna biztosan részeg lehet, pedig ő csak magában imádkozott. rá is szólt az asszonyra: „meddig akarsz még itt maradni ilyen részegen? jobb lenne, ha nem innál többet!” (1sámuel 1:10-14)

az évek során annyi elutasítást és lenézést kapott már, hogy agya és füle teljesen eltompult, így kellett egy is idő, mire felfogta, hogy valaki arra céloz, hogy ő korán reggel részeg.

„anna így válaszolt: „nem, uram, nem részeg vagyok, hanem szomorú. nem ittam semmiféle részegítő italt, csak a szívem bánatát öntöttem ki az örökkévaló előtt. ne gondolj rólam semmi rosszat, mert nagy bánatom és keserűségem miatt imádkoztam ilyen sokáig. éli akkor ezt mondta: „izráel istene adja meg neked, amit kértél tőle! menj haza békességben!” (1sámuel 1:15-17)

a templom ajtaja hatalmasat csapódott a nő háta mögött. anna cinikusan, és nem éppen nőiesen felröhögött. "pff. évek óta ezt hajtogatja mindenki." kapott igét, megerősítő üzeneteket, sőt úgy érezte, egy ima során még a gyermek nevét is megsúgta neki az isten. aztán sem abban az évben nem lett kisbabája, sem a következőben, sem azt követően.

hazament, és evett. majd elment futni a szakadó esőben. ez volt az utóbbi időben az egyetlen örömforrása.

1sámuel 1:11 „bárcsak letekintenél, és észrevennéd szolgálóleányod keserűségét!”

vasárnap harminchárom éves lettem. többen is azzal viccelődtek, hogy krisztusi korba léptem… bár nem hinném, hogy ezt nőkre is szokták mondani, mégis, jót derültem a dolgon. igen, valóban egy istentől jövő, eddig nem tapasztalt teljességet érzek az életemben, és erre most döbbentem rá.

harminchárom éve születtem meg. az évek során kiteljesedett a lelkem: az értelmem, az érzelmem, és az akaratom. hét éve, amikor jézust megismertem, lényemnek egy új területe „jött létre”: feltámadt a szellemem. addig azt sem tudtam, hogy van ilyen része az ember személyiségének. aztán tavaly szeptemberben, nyolc hónapja elkezdtem futni. sosem gondoltam volna, hogy testem is új életre kelhet, és friss, új, más szemmel tekintek majd rá. testi határaim feszegetésével megváltozott a testképem, az önbizalmam, az energiaszintem, a stressztűrő képességem… szóval, gyakorlatilag minden.

hogy megünnepeljem ezt az új érzést, életformát, ezen a születésnapomon egy futóversenyt teljesítettem: hét kilométert futottam a vivicittán. idén háromszor futottam már le tíz kilométert, de a versenyen biztosabbnak éreztem a rövidebb távot. így maradt a hét.

a rajt után hamar nekiiramodtam, és rohantam a tömeggel. persze, nem tűnt úgy, hogy nagyon gyorsan futok: vitt az ár. aztán kifáradtam, elhúztak mellettem, vagy lemaradtak tőlem a futók. a magánytól felerősödtek a kételyeim, fogyott az erőm. „mit keresek én itt, de komolyan?” – gondoltam magamban.

egy férfi és egy kisgyerek futott el mellettem. „én azért futok, hogy meggyógyuljak, gyermekem legyen, akivel egy évtized múlva együtt futhatom le a vivicittát!” a gondolat szárnyakat adott.

az erő azonban újra apadni kezdett. egy kerekesszékes sportolót pillantottam meg. kitartóan küzdött a meleggel, a kilométerekkel, az emelkedővel. „ha ő fut, nekem nincs jogom, sem okom arra, hogy feladjam!” ezzel a képpel a szívemben futottam tovább.

erős hányinger tört rám, mert még mindig nem tudtam összehangolni az inzulin-rezisztens diétát és a sportot. „vivicittá – szeresd a várost! ezt jelenti a futóverseny elnevezése. angliából való hazaköltözésem után kötöttem ki a fővárosban. nem távolodnék el tőle semmi pénzért. minden ideköt. szeretem. ez az életem, itt vagyok otthon. micsoda ajándék, hogy most már futva gyönyörködhetem benne!”

a vivicittá teljesítése a lélek teljesítménye is volt számomra. tudtam én, hogy vagy lendületet kapok, és végképp szerelmemmé válik a futás, vagy ezen az eseményen fogom feladni. az előbbi következett be.

a célba befutni elmondhatatlan jó érzés volt. senki nem látott, senki nem várt rám. de ez a "magányos győzelem" is olyan erőteljes kép volt: földi halandó nem értheti igazán, min megyek keresztül, miért futok, mi motivál… ez a harc egy olyan harc, amelyet isten segítségével, egyedül én tudok megvívni.

látom azt is, hogy az én testi küzdelmem mögött isten harcol értem, velem szomorkodik és örül, és nem csak a gyógyulást adja nekem, hanem azt a bizonyosságot is, hogy a betegséggel, a sporttal, a gyógyulással, és a gyermekáldással másokat tudok majd bátorítani, erősíteni, vígasztalni.

1korinthus 9:24-27 „tudjátok, hogy a versenypályán sok versenyző fut, de csak egyikük lesz a győztes, és ő kapja a díjat. úgy fussatok hát, hogy győzzetek! minden sportoló, aki a versenyre készül, nagy önuralommal végzi az edzéseket, és minden tekintetben fegyelmezetten él, hiszen meg akarja nyerni a versenyt, hogy megkapja a győztesnek járó koszorút. az a koszorú azonban nem marad meg örökké, hanem elhervad. mi ellenben olyan jutalmat fogunk kapni, amely örökké megmarad. ezért hát, ami engem illet, úgy futok, hogy a biztos célt mindig a szemem előtt tartom. (…) keményen megfegyelmezem és szolgámmá teszem hát a testemet, mint egy sportoló, mert nem akarom, hogy miközben az örömüzenetet hirdetem, engem kizárjanak a versenyből.”

a férjem jelenleg egy nagy bútoráruházban dolgozik. ők építik a falakat, rendezik be a szobákat, konyhákat, telepítik a műfüvet, amiben a vásárlók később gyönyörködhetnek. munka közben egy ott dolgozó hölgy mesélt nekik náluk megtörtént eseteket. például, hogy idős emberek reggeltől estig a bútorok között járkálnak, ücsörögnek. nyilván, mert ott meleg van, és nem kell magányosan tölteniük a napot, hiszen rengetegen járnak-kelnek a boltban. rendszeresen megtörténik, hogy az ingyen rendelkezésre álló ceruzákat egyesek marokszámra viszik haza. „a suliban a tanárnő mondta, hogy nincs pénz ceruzára, hozzunk az xy áruházból!” – magyarázta a kérdőre vont vásárló.

a nő egy valóban meghökkentő esetet is megosztott a férjemmel és a többi asztalossal. rögtön magamra ismertem.

egy nyugdíjas nő egy olcsó kést akart ellopni az áruház polcáról. a kabátja alá rejtette, és igyekezett a kijárat felé. az emberek tolongtak körülötte, ő meg csak nézett üveges szemekkel, kabátja alatt az értéktelen tárggyal. egyszer csak azt vették észre, hogy átvérzett a ruhája, és piros csíkot húz végig az üzleten. a kés megsebezte. majdnem elvérzett, de ő csak ment, hajthatatlanul. végül a biztonsági emberek karjaiban esett össze.

egy zsúfolt, színes, hangos úton járok. mindig csinálok valamit, és mindenki csinál valamit a környezetemben. néha találkozunk. de valójában magányos vagyok, egy láthatatlan nő. összehúzom a kabátomat, hogy még kisebb és láthatatlanabb legyek. a ruhám alatt az ellopott, őrizgetett, értéktelen késeket szorongatom. hálátlanság, féltékenység, szenvedély, betegségtudat, keserűség, káromkodás, hamis önkép, elutasítottság, sértődékenység. nem vettem észre, de megsebeztek. csak vérzem csendesen, már átütött a ruhán, már húzom magam után a vörös folyadékot, de csak megyek. hajthatatlanul. és, noha az agyammal tudom, hogy közel a halál, mégsem teszek semmit. néha hiszem, (még kevesebbszer tudom), hogy már csak az ajtóban álló, mindenható biztonsági őr, jézus krisztus menthetne meg. az ő karjaiba omolhatnék.

de az igazág az, hogy most már azt sem tudom, merre van a kijárat.

jeremiás siralmai 3:7-9 „körülkerített, hogy meg nem szökhetek, megnehezítette bilincseimet. segítségért kiáltok az örökkévalóhoz, de hiába: nem hallgatja meg. útjaimat erős fallal zárta el, s nem találok kiutat.”

a mai ige ma is nekem szól... ma arra bátorít, hogy elhívásom előrehaladását, megélését ne másokhoz hasonlítsam, hanem arra figyeljek, hogy mikor, hol, miben szeretne használni az elhívásom adója: az egyedül élő isten.

"isten talentumokat adott neked, és azt akarja, hogy használd is őket. lehet, hogy korábbi kudarcok, félelem vagy alacsony önértékelés alatt szunnyadnak. lehet, hogy tudsz róluk, de nem tudod, hogyan állíthatnád munkába őket. lehet, hogy egyik kapcsolatból a másikba sodródsz, remélve, hogy találsz majd valakit, aki értékeli, ami benned van, és segít előhívni azt.

ha így van, olvasd el ezt: „ez a kincsünk pedig cserépedényekben van, hogy ezt a rendkívüli erőt istennek tulajdonítsuk, és ne magunknak” (2korinthus 4:7). csak isten, aki beléd helyezte talentumaidat, csak ő tudja, hol rejtőznek, és hogyan lehet előhozni őket. az ördög örül annak, ha rendeltetésünk beteljesedése késik. ha nem engeded, hogy isten fejlessze talentumaidat, azzal az ördög kezére játszol, és közelébe sem érsz a benned rejlő lehetőségeknek. az igazság az, hogy annyi kincs van elrejtve benned, hogy az ellenség folyton arra törekszik, hogy valahogy ellopja. nem kérdés, hogy mi ösztönzi a sátánt. jézus azt mondta: „…csak azért jön, hogy lopjon, öljön és pusztítson” (jános 10:10).

nincs értelme kirabolni valakit, ha nincs semmi értéke, amit érdemes lenne megszerezni tőle, igaz? talentumaid talán nyersek és kimunkálatlanok, talán önértékelési zavarok, be nem vallott bűnök, rossz szokások, lelkiismeret-furdalás vagy kétségbeesés alá vannak eltemetve. isten azonban kezébe veszi azt, ami semmiségnek tűnik, és valami csodálatosat teremt belőle. gondold csak végig: a világegyetemet a semmiből teremtette, képzeld el, mi mindenre képes, ha van is mihez nyúlnia!"

2korinthus 4:7 „ez a kincsünk pedig cserépedényekben van…”

a mai igében olvasom "magamat":

"amikor isten megígér valamit, de az nem teljesedik azonnal, könnyen türelmetlenek leszünk, kételkedni kezdünk benne, és azt hisszük, hogy nekünk kell kezünkbe venni és elintézni a dolgot.

ábrahám is így tett. isten gyermeket ígért neki, ő azonban belefáradt a várakozásba, és kezébe vette a dolgot: fiút nemzett hágárnak, felesége szolgálójának. itt kezdődtek csak igazán a bajok. bár isten szerette izmaelt (hágár fiát), és nagy tervei voltak vele, de ábrahámnak el kellett őt engednie ahhoz, hogy beteljesedjen isten akarata. ez volt ábrahám életének egyik legfájdalmasabb tapasztalata.

tehát:

1) ne engedd, hogy az ellenség bármi olyat behozzon az életedbe, ami aláaknázza azt, amire vártál, és amiért imádkoztál.

2) vigyázz, kitől fogadsz el tanácsot! izmael születése ábrahám feleségének, sárának a „jó ötlete” volt.

3) az, hogy hajlandó vagy vállalni a felelősséget tetted következményeiért, nem jelenti azt, hogy nem lesznek következmények, méghozzá hosszútávon kiható következmények! vigyázz, hová fekszel, felkelni talán nem lesz olyan könnyű, mint gondolod.

4) vannak dolgok, amikről könnyű lemondani, más dolgok elengedéséhez azonban minden cseppnyi nagylelkűséged szükséges. különösen nehéz lemondani valamiről, amihez kötődsz, amiben saját magad visszatükröződését látod, például egy olyan munkáról, amit szeretsz, egy házról, amelyben élsz, vagy egy kapcsolatról, amihez ragaszkodsz. de ha olyan messzire mentél „izmaeleddel”, amennyire csak lehetett, el kell őt engedned, hogy készen állhass isten ígéretének beteljesülésére életedben."

„taníts akaratod teljesítésére, mert te vagy istenem!” (zsoltárok 143:10)

tegnap egy látássérült szerelmespárral futottam a margitszigeten. előtte egy sms-ben egyeztettük a napot és az órát, meg persze a helyszínt. a nyugatinál, a mozgólépcső tetején találkoztunk össze, negyed hatkor. előtte végeztek a munkával, otthon átöltöztek, és úgy érkeztek a találkozóra. kisétálunk a szigetre, majd kart karba öltve róttuk a kilométereket.

csodálom őket. számukra én csak egy vadidegen vagyok, akire, mégis, rábízták szabad idejüket. testi épségüket. reménykedtek abban, hogy eljövök. abban, hogy nem vezetem őket a dunába. hogy visszakísérem őket a metróhoz. hittek bennem.

én ott voltam. ők pedig nem csalódtak.

magatartásuk, hitük, és az egész találkozásunk az istennel való, mostanában elő (nem) forduló találkozásaimra emlékeztetett.

ő az, aki jó időben felkészült a találkozóra. alkalmazkodott hozzám: térben, időben. megfelelő öltözetbe borította magát, és elindult. hitt benne, hogy találkozunk, és időt töltünk majd együtt. tudta, hogy az mindkettőnknek jó lesz… mint egy jó kis futás, ahol mindenki kellemesen elfárad, és feltöltődik energiával. bízott benne, hogy nem hagyom cserben, hogy nem vezetem félre. hogy méltón búcsúzom el egy időre, hogy aztán megint összetalálkozzunk. remélte, hogy én ott leszek.

de én nem voltam ott.

zsoltárok 139: 7, 11, 12 „hová menjek a te lelked elől és a te orczád elől hova fussak? ha azt mondom: a sötétség bizonyosan elborít engem és a világosság körülöttem éjszaka lesz, a sötétség sem borít el előled.”

péntek reggeltől szombat délutánig több mint harminc órát töltöttem görcsben. enni sem tudtam lemenni, így a végén már hasogatott a fejem az éhségtől. remegett mindenem. dániel egész nap a telket rendezte, így magányomban egész nap bőgtem. pedig, azt mondták, szépen sütött a nap. én a sötét szobában, sötétségbe borult lelkem alján ebből semmit sem vettem észre. a vádlás, a csalódottság, a fájdalom és a félelem teljes győzelmet aratott felettem. este megérkezett a drága, és ebből az egészből persze képtelen voltam bármit is megosztani vele. csendben eltüntette mellőlem a papír zsebkendő-kupacot.

sajnáltam őt, végtelenül sajnáltam, hogy én vagyok a társa, és nem egy életerős, gyönyörű, szülőképes nő. (és mielőtt még megkérdeznéd, igen... gyötörtek olyan gondolatok is, hogy miért ő a társam, ő... aki "képtelen gyermeket adni nekem".)

ma reggel kivitt az állomásra, és, mintha tudta volna, hogy min őrlődöm, és, hogy pont erre van szükségem, így búcsúzott: „szia, napsugaram!”

1mózes 2:18 „és monda az úr isten: nem jó az embernek egyedül lenni; szerzek néki segítő társat, hozzá illőt.”

e-mailben kapom a mai igét. mindig sokat jelent, de ennek a mainak most minden szava nagy dózisú gyógyszer…

„az úr megérti, min mégy most keresztül, mert neki is volt már része benne. a biblia azt mondja: „mert nem olyan főpapunk van, aki ne tudna megindulni erőtlenségeinken, hanem olyan, aki hozzánk hasonlóan kísértést szenvedett mindenben, kivéve a bűnt. járuljunk tehát bizalommal a kegyelem trónusához, hogy irgalmat nyerjünk, és kegyelmet találjunk, amikor segítségre van szükségünk.” (zsidók 4:15-16).

ez azt jelenti, hogy

1) jézus megérti a családi gondokat. neki is volt családja. egy alkalommal épp ők mondták rá, hogy megzavarodott (márk 3:21).

2) jézus megérti, mikor úgy érzed, hogy túl sok minden zúdult rád. volt, hogy azt mondta tanítványainak: „»jöjjetek velem csak ti magatok egy lakatlan helyre, és pihenjetek meg egy kissé.« mert olyan sokan voltak, akik odaérkeztek, és akik elindultak, hogy még enni sem volt idejük.” (márk 6:31). jézus nem csak a munkahelyi nyomást tudta kezelni, megszervezte, tanította és helyreigazította követőit, akik között egy csapat halász, egy túlbuzgó forradalmár és egy megvetett adószedő is volt.

3) jézus megérti, milyen, amikor elutasítanak. a falu, ahol felnőtt, nem sok jót hozott neki. „saját világába jött, és az övéi nem fogadták be őt” (jános 1:11). mikor fülöp azt mondta róla nátánaélnek: „megtaláltuk azt, akiről mózes írt a törvényben, akiről a próféták is írtak: jézust, a józsef fiát, aki názáretből származik.” nátánaél ezt mondta rá: „származhat-e valami jó názáretből?” (jános 1:45-46).

a családfája sem dicsekedhetett a felmenőivel. ráháb prostituált volt, jákób csaló, dávid házasságtörő – hogy csak néhányat említsünk.

igen, jézus megért. tudja, milyen helyzetben vagy, és képes segíteni. beszélj hát vele!”

zsidók 4:15 „…hozzánk hasonlóan kísértést szenvedett mindenben…”

ebben az évben megpróbálom újra végigolvasni a bibliát. ez az a könyv, amelyet akárhányszor olvas az ember, mindig újnak hat. hiszen csak látszólag írták emberek, valójában az élő isten szava!

idén is több olyan (lényegtelennek tűnő) részlet ragadta meg a képzeletemet, ami felett eddig simán elsiklott figyelmem. az egyik az volt, hogy nóé bárkába zárásakor hatszáz éves volt, amikor újra birtokba vehette a földet, viszont már hatszázegy. vagyis: a családjával (fiaival és menyeivel) összezárva, sok-sok büdös állatot szagolgatva telt a születésnapja. roppant kiábrándító (ingerült, hétköznapi, sivár…) lehetett. mindeközben azonban isten éppen az életének a megóvásán munkálkodott.

sokszor olyan könnyű az önsajnálat mocsarába merülni: miért kell ilyen körülmények között élnem, miért nem épül már a házunk, miért nem esek teherbe, pedig már több mint egy éve diétázom, gyógyszerezem magam, olyan gyorsan rohannak az évek… mennyire szerencsétlen vagyok én! isten pedig közben azon dolgozik, hogy mindennapi kenyerem az asztalon legyen, és ne essek el a megannyi rám leselkedő bűn-csapdában. a mai lecke tehát ez: bárkám sötétjében sokkal többször kell elgondolkodnom azon a fényes nagyságon, ami maga isten, aki sokkal magasabbról, és sokkal tovább lát, mint ahogyan én. (hála neki!)

tegnap pedig már józsef történeténél jártam az olvasásban. az a fél mondat ragadta meg a figyelmemet, hogy „bizony közelről megfigyeltem, és jól láttam, hogy bánnak veletek az egyiptomiak! ezért elhatároztam, hogy kiszabadítalak titeket az egyiptomi nyomorúságból…” (2mózes 3:16-17) isten közelről figyelte a történéseket. minden kínzást, fizikai és verbális agressziót, amit a népe egy tagja elszenvedett, azt az isten megfigyelte. nem csak oda-odapillantott. nem élvezte a kínzatást. nem hirtelen ítélt. nem hirtelen szabadított meg. nem. az az isten, akit könyörtelennek neveznek oly sokan, nem hagy el legfájdalmasabb óráinkban. megfigyeli a dolgokat: a kínzót és a szenvedőt is. a megfelelő időben pedig lép:

2mózes 3:17 „elhatároztam, hogy kiszabadítalak… a nyomorúságból.”

egykori teológiai tanárom, jelenlegi szolgálatvezetőm írt e-mailt a minap. beszámolt arról, hogy hogyan jutott el a nógrád megyei intézmény lakóihoz az a pár cipősdoboz ajándék, amelyet karácsony előtti utolsó munkanapomon készítettünk össze halmozottan fogyatékos kedves barátainknak.

„az ajándékok megérkezésénél én sem lehettem ott, de marika – aki elvitte a száznyolc cipősdoboznyi szeretetet – nagy lelkesedéssel és nem kisebb meghatódással számolt be az átélt találkozásról. azon túl, hogy örültek és köszönik, különösen is a névre szóló, nagy figyelemmel összeállított ajándékokat, egy történést emelnék ki. voltak, akik miután megkapták az ajándékot, nagy örömükben nem nyitották ki. a kérdésre, hogy miért nem, azt válaszolták: „most annak örülnek, hogy kaptak, annak, pedig, hogy mit, majd később szeretnének örülni”. ilyenkor azon gondolkodom, hogy ki az értelmileg akadályozott…”

máté 5:8 „milyen boldogok és áldottak a tiszta szívűek, mert ők meglátják istent!”

az új év első igehirdetése simeonról szólt (számomra legalábbis), akiről azt olvassuk az igében, hogy éppen a templomban tartózkodott, amikor mária és józsef elvitték bemutatni a nyolcnapos jézust.

simeon nevének jelentése "isten meghallgat". és valóban: a férfi azt a bátorítást kapta istentől, hogy addig nem hal meg, amíg nem látja a megváltót... most pedig ott tartja a karjaiban a csecsemő krisztust. végig hitt küldetésében, isten üzenetében, és nyitott maradt arra, hogy az úr bármelyik pillanatban, bármilyen formában megjelentetheti neki élete értelmét, neki tett ígéretét. 

miért olyan fontos számomra ez a - látszólag egy réges-régen meghalt figura életéről szóló - történet? 

először is azért, mert simeon példa. példa, mert nem korlátozta istent abban, hogy mikor és hogyan kell az ígéretnek bekövetkeznie. nem gondolta, hogy jézus csakis harcos vezetőként, felnőtt férfiként jöhet el... elfogadta, hogy egy törékeny gyermek formájában érkezik meg. néha, amikor kisbabáért imádkozom, azt veszem észre magamon, hogy diktálom istennek, hogyan teljesítse be az ígéretét: a teherbe esésem ne decemberben, a munka szempontjából stresszes időszakban következzen be, mire jön a baba, legyen meg a házunk, stb. isten azonban nem így működik. nyitottnak kellene lennem arra, hogy talán csak egy évtized múlva lesz babánk. lehet, hogy örökbe fogadunk, és nem természetes úton kapunk gyermeket. és még ki tudja, milyen furcsa csoda készülődik az életünkben? a mindenható, mindent tudó istent nem lehet korlátozni. 

simeon azért is példa, mert végig kitartott isten mellett. pedig küldetését bizonyára sokan nézték kételkedve. család, barátok, haverok, munkatársak nevethették ki, szólhattak be neki. de ő nem bátortalanodott el. szorgalmasan ment a templomba, figyelt istenre. vagyis: istenre figyelt, és nem az emberekre. amikor elhívásomra gondolok, vagy esetleg még hangoztatom is, hogy a látássérültek megsegítése (lesz) életem fő küldetése, sokan furcsán néznek rám. az egyik családtagom így figyelmeztetett: "vakokkal foglalkozni? ne fesd az ördögöt a falra!" a másik pedig: "a világon nem csak a vakok vannak! lazíts, élvezd az életet!" néha eszembe jut, hogy mennyire rosszul eshet nekik, hogy nem hallgatok a tanácsaikra. de vajon nem fontosabb-e isten tanácsára hallgatni? simeon ez utóbbit választotta.

vele együtt én is megerősödtem abban a hitemben, hogy jó úton járok.

róma 11:29 „megbánhatatlanok az istennek ajándékai és az ő elhívása.”

hét évvel ezelőtt, megtérésem után nem sokkal kaptam "extra életfeladatomat", azaz elhívásomat istentől. a látássérültek segítését bízta rám. akkor még annyira nem körvonalazódott a dolog, hogy egy hittestvérem így imádkozott értem a gyülekezetben: "uram, nem tudom, mit tesz ez a nő a vakokért, de áldd meg benne!"

ezután találkoztam egy misszionáriussal, aki, mielőtt négyéves küldetésére indult mozambikba, azt tanácsolta, ha nem tudom, hogyan tölthetném be az elhívásomat, csak kezdjek el imádkozni a látássérültek megtéréséért. isten pedig, ha akar, használni fog benne. 

az azóta eltelt néhány évben isten meghallgatta az imámat: lettek "rám bízott" vak gyerekek, felnőttek, felnevelhettünk egy vakvezető kutyát a férjemmel, ebben az évben pedig részese lehettem a (l)átható szeretet projektnek. százhatvanhárom látássérült gyermeknek szereztünk támogatót, akik névre szóló, személyes cipősdoboz ajándékot készítettek nekik. karácsony előtt isten abban az áldásban részesített, hogy ennek a százhatvanhárom gyermeknek én adhattam át az önzetlen szeretet jelképét - egy ajándékcsomagot. aki gitárt szeretett volna, azt kapott, akinek süsü volt a kedvence, az egy hatalmas plüss sárkányt szorongathatott. életem legszebb napjai voltak ezek.

a képek magukért beszélnek:

https://plus.google.com/photos/111460457317295580343/albums/5963208243166491985?authkey=CPWilZ-ko6HO4AE

elhívási igém pedig ezeken a napokon nyert értelmet:

ézsaiás 42:16 „vezetem a vakokat olyan úton, amelyet nem ismernek, viszem őket olyan ösvényeken, ahol még nem jártak. a sötétséget előttük világossággá teszem, a göröngyös utakat elegyengetem. bizony, ezeket teszem velük, s őket soha el nem hagyom.”

december huszonharmadikán, a cipősdoboz akció vége után egy nappal, tíz óra körül csengett a telefonom. 

a huszadik kerületi művelődési ház hívott, hogy van náluk tizenkét cipősdoboz, elmegyünk-e érte délután egyig - akkor zárnak ugyanis, és csak januárban nyitnak megint. felhívtam a kerületi gyermekek átmeneti otthonát, hátha érdekli őket ez a néhány, utolsó utáni pillanatban érkezett ajándékcsomag, és elmennek érte.

találd ki, hogy hány gyerek lakta az otthont, és, hogy örültek-e a csomagoknak?

zsoltárok 68:5 „az árváknak édesapja, az özvegyeknek gondviselője vagy szent lakóhelyeden, istenünk!”

december tizenhatodikán pécsen jártam.

kollégáimmal a baptista iskolák diákjainak rajzait osztottuk szét egy idősotthonban. mindegyikünk százötven öregedő, még könnyes vagy már üres szempárba nézhetett bele. örültek a rajznak, a szavainknak.

"neki nem kell adni, vak." - szólt az egyik ápoló az asztalnál ebédelő férfihoz érve. "semmi baj, megoldjuk!" - mondtam, bár magam sem értettem, mit is akartam ezzel kifejezni. kezeim vadul túrták a több száz rajzot. fogalmam sem volt, mit keresek, de tudtam, hogy meg fogom találni. "meg is van!" - adtam át a vak embernek a rajzot. vattacsomókat ragasztott rá egy gyerek. rátettem a férfi ujjait. "látja? esik a hó!"

elmosolyodott. én meg azóta is.

2thesszalonika 1:11 „azt kérem istentől, hogy tegyen titeket méltóvá az elhívásra. azt kérem, hogy isten ereje által teljesen véghez tudjátok vinni mindazt, amit jósága meg akar tenni rajtatok keresztül — mindazt, amire a hitetek indít benneteket.”

ma ezt az élményemet posztoltam ki a fb-ra: „tegnap este egy nő lépett elém a gyűjtőponton. két csodaszépen csomagolt dobozt adott át. "egy 3-4 éves kislányn..." - mondta, de elcsuklott a hangja. száját eltakarva kisietett. tisztelem azokat, akik gazdagságukból adnak ("annyi játéka van a gyereknek!"), azokat is, akik boldogságukból ajándékoznak ("nekem is van két gyermekem")... de példának tekinteni igazán azokat tudom, akik fájdalmukban is képesek adni.”

egy ismerősöm pedig ezt a kommentet írta alá: „sokszor azt hiszem, jók a motivációim, ezek a szavak viszont ráébresztenek, hogy túl sok bennem az önsajnálat és az elégedetlenség, sokszor a harag, ha rászorulót látok- a harag a hatalommal szemben - miért hagyja? - miközben elfelejtem, hogy a dolgunk az lenne, hogy az embereknek meglássák: nem a körülmények függvénye, adni bárki tud - aki elengedni tud.”

zsoltárok 147:3 (isten) „meggyógyítja a megtört szívűeket, és bekötözi sebeiket.”