myjesus

a meddőség (meg persze minden, embert próbáló nehézség is...) egy alattomosan pusztító szörny. az első években ezt még tagadtam. aztán beláttam, hogy esetleg lehet benne valami... és volt egy pont, amikor kénytelen voltam bevallani magamnak: a szörny megváltoztatott. átszabta jellemvonásaimat. megemésztette társas kapcsolataimat. megkóstolta a házasságomat. (egy higgadt kívülálló számára talán) képtelen, de számomra teljesen igaznak tűnő rágalmakat sugallt a fülembe: "nem különös az, hogy két ember szeretete nem elég ahhoz, hogy egy új életet hozzon létre?!"

igen. a szörnnyel való fél évtizedes harcom során átalakultam. a meddőségi terapeuta anno azt mondta, ez normális. hmm, próbálok hinni neki... az tény (és jó!), hogy egy csomó értékes dolog után a szörny megette az ítélkező gondolataimat is. sokkal óvatosabb lettem. a véleményemmel, a jónak látszó tanácsaimmal. (tudod, milyen mély sebeket okoznak a mondatok, amelyeket kéretlenül, minden empátia nélkül az arcomba csapnak? "menj béranyához, biztos van rá pénzed..." "én nem bocsátanám meg magamnak, hogy esélyt sem adtam a lombiknak..." "mit panaszkodsz, te még semmit nem tettél le az asztalra a gyermekvállalás terén..." "hát igen, engem akar a férjem, csinálj valamit, hogy te is vonzó legyél..."). végül csak azok maradtak körülöttem, akik egy sírós estén csendben ülnek mellettem, és nem mondanak semmit. a hallgatás örökre összeköt minket. ezt is furcsa volt megtapasztalni. leendő örökbefogadóként ma már nem értem a sokak által hangoztatott ítélkező mondatokat sem: "jajj, de borzasztó a világ: oda kerül a gyerek, ahová nem kéne, és ott nincs, ahol vágynak rá!" (ha én is így vélekednék, azzal kábé azt mondanám ki, hogy én biztosan jobb anya lennék, mint az a szülő, aki nem tervezte a terhességét...) vagy: "milyen anya az olyan, aki lemond a gyerekéről?". nos, egy "ilyen" anya fogja majd megszülni a fiamat/leányomat, egy "ilyen" nő tesz majd anyává. mondhatnék róla rosszat is, de minek? végtelenül hálás leszek neki, hogy megtette - lemondott. (neki sem lehet könnyű!)

volt, hogy kicsit megpihent a szörny, volt, hogy fellángolt haragja. a nyugodt időszakokban fontos dolgokat mondtunk ki: dániel és én. olyanokat, amelyeket ki kell mondani, mert már nem evidensek többé. hogy együtt maradunk akkor is, ha nem lesz gyermekünk. hogy más nővel/férfival talán lehetne gyermekünk, de mi szövetségesek vagyunk, akiket nem csak a családalapítás ténye vagy hiánya köt össze... hogy szeretjük istent akkor is, ha mindenkit megáld utóddal, csak minket nem. hogy semmit nem mondunk, csak cinkosan összekacsintunk, amikor egy közeli hozzátartozónk azt kérdezi: "titeket miért ver az isten?"

meddig folytatódik még a küzdelem? isten tudja. (én azt remélem, már nem sokáig.) leszek-e még valaha ugyanaz az ember, aki voltam a harc előtt? isten tudja. (én úgy sejtem: már sohasem.)

„isten szeret engem, és elém jön, győzelemre segít a harcban! megsegít, hogy ellenségeimet legyőzzem.” (zsoltárok 59:10)

„fordítsd a szíved isten felé, és emeld fel imára kezed! (...) elfelejted a nyomorúságot, úgy gondolsz rá, mint elmúlt árvízre” (jób11:16)