myjesus

az elmúlt két hétben szabadságon voltunk édes drágámmal. pontosabban, az első héten a balatonon dolgoztunk, a munkahelyemet képviseltük egy keresztény konferencián, a munka után pedig még két napot töltöttünk a magyar tengernél (melybe véglegesen és mélyen beleszerettem…).

édes drágámmal pecsenyére süttettük magunkat a strandon, sokat fürödtünk, sétáltunk, jókat ettünk, és nézegettük a szebbnél szebb házakat. az egyik különösen megtetszett, mert hatalmas, tökéletesen karbantartott kert vette körül, kovácsoltvas kapuja mellett pedig egy takaros kis házikó is állt. „minden bizonnyal egy előkelő nemes lakhatott itt, aki a szolgálóknak egy külön kis házat építtetett, hogy azok éjszakánként ott őrködjenek, és, hogy a szolgálat után legyen hová eltűnniük a színről” – állapítottuk meg szerelmemmel.

sokszor így vagyunk mi is jézussal. a szolgánknak tekintjük őt. hatalmas, kényelmes házunkba, az életünkbe csak akkor engedjük be, ha szükségünk van rá… akkor bejöhet, kitakaríthat, jóllakathat minket, megoldhat mindent, aztán, ha már nincs rá szükség, kimehet a kisházba aludni. illetve, persze, ne aludjon soha, őrködjön a kapunál, hogy minket a rossz dolgok híre se érjen el… azért, hogy kívül-belül szépek és rendezettek legyünk, megengedjük neki, hogy kertünket (kinézetünket, hírünket, megítélésünket) is hívogatóan harmonikussá tegye, de aztán tényleg vonuljon vissza, ha már nincs rá szükség, és mi jól akarjuk magunkat érezni!

pedig jézus bent akar velünk élni a házban, ott szeretne lenni minden (!) szobában, az étkezéseknél… az örömeinknél is, nem csak a könnyeink hullásakor.

jános 8:35 „a szolga pedig nem marad mindörökké a házban: a fiú marad ott mindörökké.”

már megint jó ideje nem jelentkeztem… pedig sok örömteli dolog történt velem, amiért nagyon hálás vagyok istennek. a legfontosabb, hogy bemerítkezett az első lányunk, (vagyis, az általunk vezetgetett gyülekezeti ifjúsági csoportból az egyik kamaszlány). isten izgalmas-csodálatos ajándékának tekintem azt, amikor láthatok egy embert megváltozni, nagy horderejű döntést hozni, kegyelmet elfogadni, elköteleződni.

lányunk döntése már régóta érlelődhetett benne, hiszen a reménység fesztiválon a többi ifissel előre ment, hogy kifejezze nyitottságát az úr jézus felé… majd egy nyári táborban ismét erős lökést kapott, mely végül arra késztette, hogy behívja jézust a szívébe, és ennek jeleként bemerítkezzen.

hálás vagyok istennek, hogy lehetőséget ad arra, hogy szeretetének üzenetével elérjek másokat. ennek a lánynak a megtérésében konkrétan nem sok szerepem van, hiszen nem ifin, hanem két másik eseményen kapott indíttatást arra, hogy az úr hívására válaszoljon. mégis, örülök, hogy több alkalommal beszélhettem neki jézusról, a kegyelmes istenről.

olyan ez az egész, mint amikor a bűnös asszony kiöntötte a drága olajat jézus lábára. elvileg semmiség volt, nem csinált semmi érdemlegeset, mégis, jézus a szeretetének jeleként vette, ajándékként tekintett a gesztusra. én is egy ilyen asszony vagyok. jézusnak a lábát mosom csak meg, s hajammal törölöm meg a drága lábat, mely értem átszegeztetett. nem teszek semmit, csak kifejezem neki, hogy mennyire szeretem. ő pedig cselekszik. megszólítja a kamaszlányokat, a céltalanokat, a fogyatékosokat, a bűnösöket… és én mindezt láthatom! ez az ajándéka a lábmosásért. de ez a legszebb és legnagyobb ajándék, amit kaphatok tőle.

lukács 7:37,38, 50 „és ímé a városban egy asszony a ki bűnös vala, mikor megtudta, hogy ő (jézus) a farizeus házában leült enni, hoza egy alabástrom szelencze drága kenetet. és megállván hátul az ő lábainál sírva, könnyeivel kezdé öntözni az ő lábait, és fejének hajával törlé meg, és csókolgatá az ő lábait, és megkené drága kenettel. monda pedig (jézus) az asszonynak: (…) eredj el békességgel!”

havonta megtartott imaalkalmainkon mindig felmerül egy-egy igerész, amelyet imatársammal átbeszélünk, majd imádkozunk egymásért, és az adott problémáért, témáért.

most a halálbüntetésről volt szó, mert előtte nap éppen arról olvastam az igében. pontosabban nem magáról a törvényről, jogszabályról (visszaállításáról/eltörléséről, stb.), hanem arról a történetről, amelyben maga az úr kegyelmezett meg és engedte útjára azt a gyilkost, akinek a szívén örökre ott maradt lelkiismerete és a többi ember elkerülhetetlen ítélkezésének súlya. hogy kiről is van pontosan szó? hát, káinról.

az 1mózes 4:9-16 igerészben szerepel minden, ami egy gyilkossági eset kapcsán felmerülhet: szembesítés-tagadás, bizonyítás-vallomástétel, ítélethirdetés-összeomlás, szabadulás, menekülés, megbélyegzés.

isten ugyanis, noha jól tudta, hogy káin gyilkosságot követett el; lehetőséget adott a tettesnek, hogy bevallja a bűnét (enyhítve ezzel a kirótt büntetést). a vádlott azonban tagadott, („nem tudom, avagy őrizője vagyok-é én az én atyámfiának?”), és csak akkor vallott, akkor omlott össze, amikor világossá vált előtte, hogy a „bíróság” mindent tud cselekedetéről: „a te atyádfiának vére kiált én hozzám a földről.”

ezt követően – hiszen a bűnöst előbb-utóbb megbüntetik, csak az változik, hogy hogyan: irgalmasan, vagy embertelenül, gyilkos-gyűlöletes indulattal – kihirdettetik az ítélet: „átkozott légy (…) mikor a földet míveled, ne adja az többé néked az ő termő erejét, bujdosó és vándorló légy a földön.”

nincs ez ma másként sem: egy büntetett előélettel rendelkező ember szabadulása után nehezen, vagy egyáltalán nem kap munkát. bármibe belekezd, kudarcra van ítélve, hiszen amint fény derül a „múltjára”, még a leginkább jóindulatú emberek is távolságtartással közelednek feléje. ha minden erejét összeszedve továbbáll, és újrakezdi egy másik városban vagy országban, hasonló jövő vár rá… nincs maradása, nincs nyugalma. nyughatatlan bujdosó és vándorló lesz a földön. adhatott volna isten ennél keményebb büntetést?

káin azt mondja, nem. („nagyobb az én büntetésem, hogysem elhordozhatnám.”)

a gyilkosra rászakad tette súlya, és attól kezd el rettegni, hogy ha az emberek megtudják, hogy ő egy testvérgyilkos, el fogják venni az életét. ismeri a „maga fajtáját”: kegyelem nélküliség, gyilkos indulatok, gyanakvás és agresszió jellemzi az emberiség jórészét.

isten azonban nem engedi meg, hogy a többi ember önhatalmúlag, mindenhatót játszva elvegyen egy életet, így „megbélyegzé az úr kaint, hogy senki meg ne ölje, a ki rátalál.” nem veszi le róla a bélyeget, (a lelkiismeret-furdalás, szégyenérzet, bizalmatlanság, magány érzéseit), viszont nem veszi el az életét sem, sőt nem hagyja, hogy azt bárki más elvegye: nyitott ajtót hagy káinnak, (és azóta is minden gyilkosnak) a teljes megbánásra.

a bibliai első emberpár fia édentől keletre, messze az úr színétől (ha lehet ilyen nonszensz helyet találni egyáltalán) telepedett le.

azok a (magukat) keresztények(nek tartó emberek), akik azt mondják, hogy vissza kellene állítani a halálbüntetést, olyan későbbi bibliai törvényekre alapoznak, mely szerint „fogat fogért, szemet szemért”, tehát egy gyilkost élete elvételével kell „méltó módon” megbüntetni. ezek a törvények azonban már az emberi gonoszság elhatalmasodásakor születtek, de istennek nem ez volt az eredeti terve az emberi élettel, a büntetéssel, és a bíráskodással kapcsolatban... (hasonlót olvashatunk a válással kapcsolatban is: isten egy férfit és egy nőt szerkesztett egybe, mózes törvényei viszont már válólevelekről rendelkeznek… jézus azonban helyre tette a dolgot: az emberi szív gonoszsága miatt voltak kénytelenek enyhíteni a szabályokon, de isten eredeti elképzelése szerint egy férfi és egy nő van, aki egy párt alkot egy életen át.)

az igerész tanulmányozása végén imádkoztunk a börtönmissziót teljesítő testvéreinkért, a rabokért, legyenek azok bűnösök vagy ártatlanul raboskodók… és főleg azért imádkoztunk, hogy ezek az emberek ismerjék meg a szabadító úr jézust, és már bent megkezdhessenek egy szellemileg szabad életet. (nem lehetetlen a küldetés: a reménység fesztiválon hallhattuk a váci fegyintézet egyik keresztény rabjának bizonyságát, aki már évek óta megváltottan tölti napjait, heteit, hónapjait a rideg falak között.)

1mózes 4:9-16 „és monda az úr kainnak: hol van ábel a te atyádfia? ő pedig monda: nem tudom, avagy őrizője vagyok-é én az én atyámfiának? monda pedig az úr: mit cselekedtél? a te atyádfiának vére kiált én hozzám a földről. mostan azért átkozott légy e földön, mely megnyitotta az ő száját, hogy befogadja a te atyádfiának vérét, a te kezedből. mikor a földet míveled, ne adja az többé néked az ő termő erejét, bujdosó és vándorló légy a földön. akkor monda kain az úrnak: nagyobb az én büntetésem, hogysem elhordozhatnám. ímé elűzöl engem ma e földnek színéről, és a te színed elől el kell rejtőznöm; bujdosó és vándorló leszek a földön, és akkor akárki talál reám, megöl engemet. és monda néki az úr: sőt inkább, aki megöléndi kaint, hétszerte megbüntettetik. és megbélyegzé az úr kaint, hogy senki meg ne ölje, a ki rátalál. és elméne kain az úr színe elől…”

a szabadságom első napjait a lakás rendbetételével töltöttem. a nagytakarítással során ipari mennyiségű ecetet használtam el… na jó, ez azért túlzás… de annyira biztosan elég volt, hogy a maró szag átjárja az orromat, és agyig hatoljon. olyan volt, mintha ecetszagú felhőt húznék magam után az utcán, a boltban, vagy bárhol, ahol megfordultam. pedig ezt más nem érezte, és ez volt benne a fölöttébb különös. belső illattá vált az ecetszag, amit csak én hordoztam, és amiről másnak fogalma sem volt.

ez a tapasztalat is gondolkodásra késztetett. isten jó illatán merengtem, amit a biblia számtalanszor említ. az ószövetségben a jóillatú áldozat szó szerint volt értendő: az ép, elsőszülött állatok elégetése során keletkezett füst illata, ha az tiszta szívű áldozathozótól származott, kedves volt isten előtt. (ezt én úgy képzelem el, mintha a konyhában először egy szeméttelepről beszerzett döghúst készítenék el étel gyanánt, később pedig egy friss, piacon vásárolt bárányt tennék sütőbe… feltehetően a második alkalommal szólna ki a férjem a szobából: „de jó illat van, drágám!”. valahogy így lehet istennél is.)

később (akár már az ószövetségben is) olvasok olyat, hogy egy cselekedet, egy szellemi tett lesz kedves illat isten előtt. a zsoltárok 141:2 így szól: „mint jóillatú füst jusson elődbe imádságom, s kezem felemelése estvéli áldozat legyen.” itt, és később is már a cselekedeteink azok, amelyek jóillatú áldozatok az isten szemében. nos, ez pedig , hogy a megkezdett hasonlatommal éljek, olyan lehet, mint az én ecetszagom: egy istennek kedves, jó illatú ember belülről érzi az illatot, az istenhez tartozást, a neki szánt áldozatot… a többiek pedig nem érzik ugyan ezt az illatot, mégis, tudják, hogy az előttük álló ember „valamiért más”, valami van benne, amely vonzó, tiszta. egyik kedves példaképem, teréz anya lehetett ilyen, még nem „szupersztár” korában (amikor már mindenki ismerni vélte): beteg, magatehetetlen emberek érezték meg, hogy ennek az asszonynak a kezében biztonságban vannak, letehetik nála testi és lelki bajaikat. lehet, hogy nem tudták, vagy nem foglalkoztak azzal, hogy ő most apáca, vagy hisz istenben, vagy mi mozgatja… mégis, érezték a szívükkel az ő kedves, istennek tetsző illatát.

az istennek tetsző jó illat egy tiszta szívvel meghozott tett, áldozat, szolgálat, életforma, amely átjárja az áldozatot hozót, és amely mások számára szellemi orrukkal érezhető.

efezus 5:2 „járjatok szeretetben, miképen a krisztus is szeretett minket, és adta önmagát miérettünk ajándékul és áldozatul az istennek, kedves jó illatul.”

ezt a hetet itthon töltöttem, mert kiderült, hogy még elég sok szabim van, amit már később nem tudok kivenni… a barátnőzés, olvasás, nagytakarítás mellett persze így jutott időm a kutyázásra is, hiszen egész nap „össze voltunk zárva”. sokat sétáltunk: vittem futtatóba, parkba, és eljutottunk egy kávézó teraszára is. a jószág hektikusan viselkedett, mint mindig: volt nap, amelyen kimorgott valakire, aki mellett másnap olyan simán elment, hogy csak csodálkozni tudtam.

a kórház mögötti hosszú utcán gyalogoltunk a legtöbbet. ez egy olyan szakasz, amit szeretek, hiszen nincsenek keresztutcák, és be tudom látni, ha egy bringás, egy kisgyerek, vagy egy hajléktalan jön velünk szemben (utóbbit az állat majdnem mindig morgással bünteti, amit pedig az ember jogos anyázása követ, azt pedig az én keserű bosszankodásom, szégyenem és elkedvetlenedésem). az előre aggódással töltött utunk során azonban sokszor fellélegezhetek, hiszen, mire a távolban látott „akadályhoz” érünk, az már megszűnik létezni: a bringás kimegy az útra, a gyerek épp bekanyarodik egy túloldali kis utcába, a babakocsis átmegy a túloldalra… (no nem a kutya miatt, hanem, mert arra vezet az útjuk). pedig én addigra már kieszelek pár „poénos” választ, például, ha egy nőhöz szeretne odarohanni (gyakori eset, a szőkéket különösen szereti), akkor rászólok, hogy „ne udvarolj már olyan hevesen, te, haladj tovább!”. vagy, ha valakit megmorog, csak annyit mondok: „ne politizálj, nem kérdezett senki!”. ezeket a sziporkákat viszont legtöbbször el sem kell sütnöm, aminek persze nagyon örülök…

sokszor gondolok arra, isten milyen jól szervezte az életünket akkor, amikor nem tárta fel előttünk a jövőnket, az abban elrejtett próbákat, nehézségeket, küzdelmeket. ha tudnánk - ha kijelentené nekünk - mi vár ránk, állandó aggodalomban élnénk. már messziről rettegnénk valamitől, amely lehet, hogy nem is akkora veszély, mint ahogy az távolról látszik… lehet, hogy az a baj éppen elkerülne minket, és akkor ugyan fellélegezhetnénk egy pillanatra, addig viszont (hetekig, hónapokig, évekig) folytonosan csak rettegnénk, és azon morfondíroznánk, hogy „mit fogok csinálni, ha… mit mondok majd akkor, amikor…”. előre gyártanánk – órákat agyalással töltve - a mondatokat (kifogásokat, beszólásokat, imákat vagy átkokat), amelyekkel próbálnánk elűzni a bajt, a veszélyt… pedig lehet, hogy nem is érne el minket a baj.

eszembe jutott, isten hányszor mentett meg bajoktól, amik előttem voltak, de amelynek nagyságáról nem is tudtam… mennyit utaztam, éltem külföldön, ahol éppen bármi érhetett volna… voltam kiszolgáltatott és instabil, amikor minden (!) megoldásra nyitott lettem volna, csak, hogy megszabaduljak lelki terheimtől (szekta, jóga, önpusztítás, jósok, és még ki tudja, milyen mélységek, amelyektől megszabadított, mielőtt elértem volna őket). életutam tele volt olyan veszélyekkel, amelyeknek nagyságát fel sem tudtam mérni, és amelyekből isten kegyelme által megmenekített. hiszem, hogy a mennyben meg fogja nekem mutatni mindazt a nehézséget, veszélyt, vargabetűt, mélységet, amit elfordított tőlem, még mielőtt az elért volna engem. itt a földön nem akarom ezeket megtudni (sem a múltamat, sem a jövőmet nem kutatom, nem elemzem), de a mennyben szeretnék erről végignézni egy izgalmas háromdés filmet, hogy aztán szabadításáért magasztalhassam, imádhassam az istent.

2királyok 17:39 „az urat tiszteljétek, a ti isteneteket, és ő megszabadít titeket minden ellenségetek kezéből.”

jób 5:19 „hat bajodból megszabadít, és a hetedikben sem illet a veszedelem téged.”

a több hónapos blogos hallgatás miatt nem ejtettem szót egy hatalmas ajándékról, amelyet mennyei atyám küldött számomra. történt ugyanis, hogy imatársamtól továbbított levelet kaptam. az e-mail egy levelezőlistáról származott, és arról szólt, hogy rengeteg pontírásos könyv, és sok-sok hangkazetta érkezett egy káposztásmegyeri karitász boltba, az üzletvezető hölgy azonban tárolási nehézségek miatt megszabadulna a kincstől, és odaadná olyannak, aki tudná hasznosítani.

a boltos kiderítette, hogy a vakok intézete nem tart igényt sem a braille könyvekre, sem pedig a kazettákra, én rögtön megkérdeztem egy vakmissziós barátnőmet, hogy nem kell-e nekik, de, mivel ők felnőttekkel foglalkoznak, az anyag pedig általános iskolai és gimnáziumos tananyag, ő is visszautasította.

tudtam, hogy valahogy mégis nálunk lesz a legjobb helyen a felbecsülhetetlen érték, így megkértem édes drágámat, hogy menjen el érte. ő éppen úton volt a munkahelyéről hazafelé, és amint telefonáltam neki, már kanyarodott is le a karitász bolthoz – pont útba esett. mire újból megcsörgettem, már be volt pakolva az autóba a hat doboz. azt azonban nem gondoltam volna, hogy ennyi mesés kincsre teszünk szert: egy látássérült gyermek hatéves korától az érettségiig hasznosíthatja az anyagot, amelyben van kazettára felmondott kémiakönyv és braille írásos kötelező olvasmány is. csodálatos volt végignézni a kipakolt dobozok tartalmára: egy vak gyerek teljes oktatási anyaga ott tornyosult előttem. micsoda ajándék!

hogy mi a terve ezzel az anyaggal istennek? azt nem tudom. de abban biztos vagyok, hogy van célja vele.

1korinthus 4:1 „úgy tekintsen minket az ember, mint krisztus szolgáit és isten titkainak sáfárait.”

habakuk 3:2 „uram! évek közepette keltsd életre a te munkádat, évek közepette jelentsd meg azt!”

nagy öröm érte családunkat: anyóskámékkal és édes drágámmal vendégül láthattuk fóton a kolléganőm-barátnőm által évek óta istápolt árvákat. egy kis grillezést szerveztünk nekik, amit főtt kukoricázással és kutyadögönyözéssel egészítettünk ki.

még odafele tartottak, amikor barátnőm felhívott, hogy tartanék-e a gyerekeknek egy kis bibliaórát arról, hogy mennyire nem divatos, menő, vagy elfogadott az, amit ők mostanában csinálnak: az anyázás, az egymás sértegetése vagy szidalmazása.

egyből józsef története villant be, és a képes bibliát „szólítottam magamhoz”. noha ez a nyolc gyerek nem édestestvér (bár mindnek több édes- és féltestvére is van valahol egy-két román falu mélyén), mégis, mivel egy árvaházban laknak, testvérként tekinthetnek egymásra. egymásra vannak utalva, csak magukra és egymásra (no meg elkötelezett nevelőikre) számíthatnak, így még szomorúbb, hogy ilyen könnyen átadják magukat az egymás iránti gyűlöletnek és a haragnak.

megérkezésük után elfoglaltuk a hintát és még néhány széket. józsef történetét csak egy nagyfiú ismerte, a többieknek új volt. nem tudom, hogy az újdonság ereje, isten igéjének hangzása, egy ismeretlen ember mesélése, vagy mindezek együtt okozták-e, de érzetem, hogy a szívük teljes szélességében ki van tárva a bibliai történet előtt. az álomlátó józsef és gyűlöletet dédelgető testvérei szabadon besétálhattak a szíveikbe.

kemény dolog ez. olyan gyerekeknek, akiket eldobtak, kukoricán térdepeltettek, szíjjal vertek, az anyjuk elment kenyérért, és soha nem jött vissza… szóval, az élet legborzalmasabb oldalán élő kicsiknek „pont én” mesélek arról, mennyire fontos, hogy ne gyűlöljük a testvérünket, szüleinket, mert a harag megmérgezi az életet, és gyümölcsöt – agressziót, gyilkosságot, lelki nyomorúságot – terem. szellemileg szélsőségesen „kontrasztos”, de egyben csodálatos élmény volt a béke szigetén, egy virágokkal, zöld levelekkel és szeretettel övezett kertben arról beszélni nyolc kicsi „józsefnek”, hogy, bár szenvedhetünk a családunkban, isten velünk van, gondol ránk, és terve van velünk.

(külön öröm volt számomra látni byront, aki ugyan - ugatós-morgóssága miatt - alkalmatlan lett vakvezetőnek, de aki felhőtlenül, mindenféle hang vagy fenyegető mozdulat nélkül, a gyerekek kénye-kedve szerint futkározott a labda vagy éppen a boldogan sikoltozó kislányok után.)

zsoltárok 90:15 „vidámíts meg minket a mi nyomorúságunk napjaihoz képest, az esztendőkhöz képest, a melyekben gonoszt láttunk.”

nem tudom, hogy meséltem-e már kétezerötös kölni világtalálkozós élményeimet, de, mivel most az imaalkalmunkon feljött, és rengeteg szép emléket juttatott eszembe, gondoltam, megosztom (újra?).

a katolikus ifjúsági világtalálkozót kétezerötben kölnben rendezték meg. magyarországról több mint száz önkéntes, és jóval több zarándok utazott ki. én fogyatékos segítő önkéntesnek jelentkeztem, és be is osztottak egy olyan csoportba, ahol németeken kívül még egy olasz lány dolgozott. német ápolók tanítottak minket arra, hogyan kell egy kerekesszékes embert lépcsőn felvinni, vagy ágyba fektetni, hogyan kell gyengéden, de hatékonyan fürdetni. nagyon sokat tanultunk a hét során, de a gyakorlatra kevés lehetőségünk volt (a legtöbb fogyatékos személy szülőkkel, barátokkal, ápolóval érkezett).

az önkéntesek kiváltsága volt, hogy egy-egy ételosztó pontnál előre mehettek, nem kellett kiállni a több száz főből álló (!) sort. azonban legtöbbször már elfogyott az étel, így hiába előzhettünk meg mindenkit, éhen maradtunk. a katolikus világtalálkozó neve (weltjugendtag) hamarosan éhesek világtalálkozójává (welthungertag) módosult.

a napok gyorsan teltek, és vészesen közeledtünk a záróeseményhez, a pápai miséhez a marienfelden. minket, a piros pólós segítőket buszokkal vittek a helyszínre, a hatalmas mezőre, melyre a nap végére egymillió zarándokot vártak, és amelynek központi oltárához kábé tíz út vezetett. a fogyatékosoknak fenntartott sátorba lassan érkeztek az emberek: egy dán nő egyedül jött kerekesszékkel, egy olasz házaspár teljesen mozgásképtelen, kommunikálni sem tudó fiút tolt be a sátorba, és kérte, hadd maradjanak ott éjszakára. (ezt elvileg nem engedték meg, hiszen mindenki a szabad ég alatt éjszakázott, sátrakban vagy a fűben ülve, csak a fogyatékosok kaphattak segítségünkkel mobil ágyakat, amelyeket mi vittünk ki nekik és állítottuk fel.) isten nagyon ott volt velem akkor. volt, hogy olaszról angolra kellett tolmácsolnom, rengeteg adatot kellett rögzítenem, kiadnom az ágyakat, vagy éppen egy távoli pontra elcipelni a több tízkilós fekhelyeket. dolgoztunk, mint egy gép. egyszer csak szóltak a vezetőink, hogy a pápa a „mi utunkat” választotta, ott fog eljönni a fogyatékosok sátra előtt, menjünk ki kordont állni. kirohantunk, és így esett, hogy a pápa közvetlenül előttem vonult be marienfeldre.

a misére azonban kidőltem. egy raklapon aludtam, de nem érdekelt: én voltam a legboldogabb ember a világon. ott, egyedül, magyarként, a hit ajtaján kopogtatva, hívők ezreinek örömét látva…

a találkozó utáni napon ért a sokk: el kell hagynunk a szállást (egy iskolai osztálytermet), mert ott másnap már festés kezdődik. na jó, de hol töltsem azt az egy éjszakát, amely még a repülő indulásáig hátravan? a város tele van, pénzem nincs, nem volt merszem csövezni… aztán egy ismerősömtől (gondolom, értesült arról, hogy több önkéntest is elküldtek a szállásokról) hamarosan sms-t kaptam: „ha nincs hol éjszakáznod, koelnmesse 7.” sokkolt az üzenet, nem egészen értettem, honnan tudhatta meg, hogy bajba kerültem. aztán nekiindultam, és a megadott címen egy hatalmas repülőgép hangárt találtam. öt kiebrudalt önkéntes társammal foglaltuk el a betonplaccot. aztán elmentem várost nézni, és mire pár óra múlva visszatértem, már több százan pihentek, pakolgattak a hangár teljes hosszában.

éhes voltam, pénzem még mindig nem volt, amikor megint meglepő dolog történt velem: két német lány odalépett hozzám, és kezembe nyomott két doboz ételt: konzervet, kenyeret, almát. legalább egy heti kaja volt a kezemben. tudtam, hogy „nem tarthatom meg”. a dóm előtt egy koldus könyörgött valami kis elemózsiáért. megosztottam vele, amim van. aztán betévedtem egy boltba, mert szerettem volna megvenni a találkozó hivatalos képeslapját. kábé ennyi pénzem volt még: egy papírdarabra való. „sajnos elfogyott!” – mondta az eladó. „de ott kint a kirakatban még van egy!” – mondtam én bátortalanul. a férfi a kirakatba ragasztott, napszítta képeslapra nézett. „ezt odaadom ingyen!” – nyújtotta át mosolyogva a noé bárkáját ábrázoló képet a kereskedő.

kalandos, csodákkal teli hetemről alig tudtam mesélni az itthon maradottaknak. a könnyeimmel küzdöttem, és mélyen megrendülve gondolok most is arra a hétre, amikor szó szerint isten gondviselésére kellett hagyatkoznom. és ő nem is hagyott cserben.

zsoltárok 68:20 „áldott legyen az úr! napról-napra gondoskodik rólunk a mi szabadításunk istene!”

este lídiás imaalkalmunk volt kedves imádkozó barátnőmmel. ezek az összejövetelek, mióta egy hosszabb szünet után újra szervezni kezdtük, különösen áldásosak. mindkettőnk azt tapasztalja, hogy az átolvasott, megbeszélt igerész még napokig zakatol a szíveinkben, és az imáink is sokáig erősítik a mindennapjainkat.

most a huszonkettedik zsoltárt olvastuk el, mely jézus szenvedéseinek döbbenetesen pontos leírása (jézus születése előtt több száz évvel íródott, részletesen utalva a kereszthalálra is, amely a zsoltár megírásakor még nem volt egy ismert, alkalmazott halálnem).

innen elkanyarodtunk ahhoz az újszövetségi részhez, melyben az áll, hogy jézus vért izzadt (pontosabban: izzadtsága olyan volt, mint a vér). imatársam azt mondta, nem szívesen gondol arra, hogy jézusa véres arccal szenved, és az ő hitét ez egyáltalán nem erősíti. én megosztottam vele azt, hogy ha én arra gondolok, hogy a megváltóm előre látta, hogy milyen mérhetetlen emberi mocsokságért kell neki, ártatlannak meghalnia, és ezért még vért is izzadt, az számomra még közelebb hozza őt, még nagyobb tiszteletet, szeretetet és imádatot vált ki belőlem. persze, az a tény is elég, hogy már akkor szeretett és meghalt értem, amikor még nem is foglalkoztam vele, nem is voltam vele kapcsolatban… de ha belegondolok, hogy fizikailag mit élt át miattam, helyettem, akkor a benne való hitem, az érte érzett hálám még forróbban lángol bennem!

elmondtam azt is, hogy a vérizzadás egy egyébként máskor is tapasztalt, orvosok által feljegyzett jelenség. (tehát „simán” elképzelhető, és racionálisan is megmagyarázható, hogy jézus, szellemben megkapva minden egyes emberi aljasságot, amiért kínhalált kell szenvednie, olyan lelki gyötrelmet élt át, hogy az fizikai testén is megmutatkozott…)

kicsit utána olvastam, és a következő, orvosi véleményen alapuló írást találtam erről a jelenségről:

 „miután jézus és a tanítványai a jeruzsálem délnyugati részén levő felházban elfogyasztották a húsvéti vacsorát, felmentek az olajfák hegyére, ami a várostól északkeletre emelkedett. a gecsemánéhoz közeledve jézus – tudva, hogy halálának ideje közel van – nagy lelki gyötrelmeket szenvedett, és – mint az orvos lukács írja – izzadsága olyanná vált, mint a vér.

bár ez nagyon ritka jelenség, a véres verejték előfordulhat felfokozott érzelmi állapotban, vagy olyan személyeknél, akiknek vérzési rendellenességeik vannak. annak következtében, hogy vér kerül az izzadság-mirigyekbe, a bőr törékennyé és érzékennyé válik. lukács leírása inkább a véres verejtékre utal, mint külső elválasztású mirigyek chromidrosisára (barna vagy sárgászöld izzadság) vagy stigmatizációra (vér szivárgása a tenyérből vagy máshonnan). bár néhány szerző feltételezi, hogy véres izzadás keringési zavart okozott, mi bucklinnal értünk egyet, aki szerint jézus tényleges vérvesztesége valószínűleg minimális volt. mindazonáltal az izzadás az éjszaka hidegében megfázást okozhatott.”

és itt egy másik orvosi vélemény is ugyanerről a jelenségről:

„aztán elindult, és szokása szerint az olajfák hegyére ment; követték őt a tanítványok is. amikor odaért, azt mondta nekik: „imádkozzatok, hogy kísértésbe ne essetek!” majd mintegy kőhajításnyira eltávolodott tőlük, és térdre borulva így imádkozott: „atyám! ha akarod, vedd el tőlem ezt a kelyhet, de ne az én akaratom teljesedjék, hanem a tiéd.” ekkor megjelent neki egy angyal az égből, és megerősítette. aztán a halállal tusakodva még buzgóbban imádkozott. a verejtéke olyan lett, mint a földre hulló vér cseppjei. ezt mindig ki szokták hagyni – mondja dr. thomka istván szívsebész. – erről ritkán esik szó, amikor krisztus szenvedéséről beszélnek. amikor vércseppeket izzadt a getszemáni kertben. kínszenvedéseit általában az ostorozástól számítják, pedig szenvedéstörténete az előző este kezdődik, amikor a rettenetes lelki terhek, és igen, miért szégyelljük kimondani: a félelem miatt vércseppeket izzadt. ezt egyedül a lukács evangélium említi, és talán nem véletlenül, hiszen lukácsról tudjuk, hogy orvos volt, tehát ő az, aki olyan apróságokat is feljegyez, amelyek mások figyelmét elkerülik. ezt később sokan, sokféleképpen (főként misztikusok) próbálták magyarázni, s inkább jelképnek tartották. a modern orvosi irodalom azonban ismeri ezt a jelenséget: hematidrosisnak nevezik, s egy amerikai szerzőpáros (j. e. holoubek és a. b. holobouk), a lousianai állami egyetemről, 1996-ban közreadott róla egy tanulmányt a journal medicin-ben. az volt a címe, hogy blood, sweat and fear: a classification of hematidrosis. vagyis: vér, verejték és félelem. a hematidrosis osztályozása. közönségesen szólva: ahogy lehet vért hányni, úgy lehetséges vért izzadni. ugye, a magyar nyelvben van is egy ilyen nyelvi fordulat: valaki annyira szenved, hogy „vért izzad”, és ezt szó szerint lehet érteni. persze, ez rendkívül ritka klinikai jelenség, az említett cikk szerint is mindössze huszonhat ilyen esetet írtak le a huszadik században. de úgy is mondhatnám: a cikk huszonhat konkrét esetet dolgoz fel. nem is olyan kevés!”

1 péter 1:18-19 „nem veszendő holmin, ezüstön vagy aranyon váltattatok meg a ti atyáitoktól örökölt hiábavaló életetekből; hanem drága véren, (…) a krisztusén”

történt ugyanis, hogy egykori teológiás tanárom felhívott, hogy lenne egy szomszédos megyebeli fogyatékos intézet, ahol látássérültek is vannak, és ahol igény lenne  a hitoktatásra. arra gondolt, hogy vajon tudnék-e bibliaórát tartani ennek a maroknyi szellemi fogyatékos vak embernek? ő a hétfői napokat nézte ki nekem, amely, egy főállás mellett nem tűnt könnyen kivitelezhetőnek. ezzel a történet rövidre is volt zárva… gondoltam először én. isten azonban másként gondolta. mivel mindenképpen szerették volna, ha ennek a csapatnak valaki a hitről, jézusról beszél, megkérdezték, mikor máskor tudnék menni, ha a hétfő nem megoldható. „vasárnap délután” – mondtam én, hiszen a vasárnapok általában istenéi… ők pedig rábólintottak.

kicsit féltem azért az első alkalomtól, hiszen látássérültekkel már beszéltem, de olyanokkal, akik középsúlyos- súlyos értelmisek is egyben, nos, olyanokat még igazából nem is láttam. isten azonban csodát készített el, és azt végig is vitte az én testem, szám és agyam segítségével.

olyan egyszerű dolgokat tanítottam nekik, mint hogy isten a mi jó atyánk… ő azoknak is a mennyei apukája, akiknek nincs földi apukája, vagy van, de nem látogatja, nem szereti őket… erre egy ötven éves, harminc éve intézetben lakó, szellemi fogyatékos, vak, roma férfi rám meredt, és megkérdezte: „az enyém is?” kegyelmi pillanat volt az, amikor én, (egy békés megyei kis faluból származó, harmincegy éves, eredetileg újságírónak tanult nő) elmondhattam neki, hogy „igen”!

nagy pillanat volt az is, amikor a százharminckilencedik zsoltár alapján azt tanítottam nekik, hogy bárki bármit mond, isten céllal és okkal teremtett minket, és nem vagyunk „véletlenek”. amikor körbepillantottam, emberileg alig jött ki szó a számon… a látvány ugyanis nem ezeket az isteni igazságokat támasztotta alá. érezhették ezt ők is, hiszen az egyik srác (aliglátó, enyhe szellemi fogyatékos, családja által hátrahagyott, roma) csendben, de határozottan megkérdezte: „én miért maradtam életben?” fogalmam sem volt, mit válaszoljak. aztán mondtam neki, hogy istent nem lehet azért hibáztatni, amit emberek követtek el ellenünk… az életünkre vonatkozó tervet pedig csak mi magunk kérdezhetjük meg istentől, de ő nem fog hezitálni: meg fogja mutatni nekünk. a fiatalember válaszul csak annyit mondott: „de nekem szeretethiányom van”. mélységesen megrendültem ezen a kijelentésen. olyan fájdalmas, emberi, igaz volt. éreztem, ahogy előítélet-falak omlanak össze bennem… egy szellemi fogyatékos, vak, vagy bármilyen ember képes az élet legfontosabb dolgait felfogni: szeretni, szellemi dolgokat megkülönböztetni a földiektől, kérdezni, és tudni akarni…

amikor jézusról énekelek nekik, olyan tökéletes a csend, az átszellemülés, a figyelem, hogy azt kell mondanom: biztos lettem abban, hogy az istenvárás, a jóra való vágyakozás minden emberben ott van, ott szunnyad, és várja, hogy egy ének, vagy egy reményteli mondat kihozza, felélessze…

az a fiatalember, aki két hete megkérdezte, vajon miért maradt életben, tegnap elővette a telefonját, és megmutatta, mit hallgat: egy roma gyülekezet istent dicsőítő dala csendült fel…

soha nem szűnök meg isten munkájában gyönyörködni.

zsoltárok 40:9 „hogy teljesítsem a te akaratodat; ezt kedvelem, én istenem…”

több mint három hónapja nem írtam blogot. egészen egyszerűen azért, mert nem tudtam túllépni egy bizonyos dolgon, viszont úgy éreztem, mindenképpen írnom kell róla valamit… nos, az ügy lezárult, én pedig folytatom a webnapló írását. és, hogy mi volt ez a roppant fontos történet, amely megakasztott életem mesélésében? hát, az eb.

ha nem követted az eseményeket, elmondom, hogy édes drágámmal önkéntesként tíz hónapon át neveltünk egy kiskutyát egy alapítvány számára, hogy végül vakvezető kutya lehessen belőle. a mi feladatunk a szocializálás volt: a kiskutyát mindenhová magunkkal kellett vinnünk – tömegközlekedésre, irodába, koncertre, istentiszteletre… szívünket-lelkünket beleadtuk a dologba, miközben sokszor harag, gúny, nevetés, lenézés kísérte napjainkat, heteinket. ami „nem volt baj”, hiszen tudtam (úgy gondoltam), hogy ezt a „kutya dolgot” istentől vettük el (isten korábban többször megmutatta, hogy a látássérültek megsegítésére hív!)… ez a tudat pedig erőt adott a mindennapok nehézségeiben, és segített elhárítani a szívemtől a másoktól jövő gonosz szavakat. nos, egy szépnek egyáltalán nem mondható napon az alapítványosok telefonáltak, hogy a kutya, (mivel jeleztük, hogy kimorog, ugat emberekre) nem lesz alkalmas vakvezetőnek, de egy vak fiúnak oda tudják adni terápiás "haverkutyának".

a pofára esés mellett persze akkor még volt egy adag öröm is bennünk, mert a kutya "nem lett jó" ugyan, de legalább egy látássérült ember életét valamennyire szebbé teszi. elsirattuk a négylábút, és átadtuk az alapítványnak. a vak fiút nevelő család azonban pár nap múlva jelezte, hogy vissza akarja adni, mert ugat. nem tagadom, boldogan mentünk érte egy keleti megye kisvárosába. aztán egy hónap után jelentkezett érte egy aliglátó hölgy, aki egy pest megyei kis nyaralóban él egyedül, és vágyott egy kutyatársra, akit szeretgethet. mondtuk ugyan neki, hogy ez a kutya kemény bánásmódot igényel, nem kell kényeztetni, mégis, egy pár sírással töltött este után örömmel adtuk át neki az ebet. két hét múlva azonban a hölgy is arra panaszkodott, hogy a kutya ugat, és ezért vissza szeretné adni.

újabb viszontlátás után a jószág teljesen összezavarodva, mi pedig csalódottan álltunk, és néztünk egymásra, hogy „akkor most mi legyen?” nem terveztük, hogy kutyát tartunk, egy negyedik emeleti lakásban ezt elég nehezen lehet kivitelezni. (ennek ellenére negyedik hete „tartjuk” itthon, elég jól viseli, legalábbis a lakás még egyben van!). de ami végképp elkeserített, az az volt, hogy nem sikerült a küldetés: teljesen feleslegesen öltük bele minden időnket, erőnket, pénzünket és lelkületünket egy négylábúba. nem lett alkalmas arra, hogy egy látássérült ember életét alapjaiban változtassa meg. miért hagyta isten, hogy mindezt végigcsináljuk? ahhoz vagyok "szokva", hogy ő egyértelműen, azonnal és határozottan csukja be előttem az ajtót egy olyan cél előtt, ami nem tőle van. az egy dolog, hogy rengeteg mindent tanultunk az elmúlt tíz hónapban: önmagunkról, egymásról, a barátainkról… mégis, nehéz feldolgozni azt, hogy mi végig valaki másért dolgoztunk, és mégis, „csak” mi profitáltunk a misszióból… hát, milyen szolgálat már az, amelyben mi kapunk, de semmit nem adunk senkinek?

persze, miközben írom ezeket a sorokat, érzem, hogy szánalmas vagyok. mindenki szemében, akinek sok év várakozás után gyermeke született, aki anyagi problémákkal küzd, aki fogyatékosok között dolgozik, mind-mind azt gondolhatja, „milyen jó, hogy neked csak ennyi problémád van!” pedig nem kis dolog „csalódni istenben”. éveken át megerősítést kapni tőle, hogy igen, a látássérültekért kell élned, aztán bezárva találni kapukat, amelyek nem tőle vannak… majd belemenni valamibe, amely felemészt minden energiát, időt, pénzt, kivív ellenszenvet, gúnyt és lenézést… teljesen feleslegesen. hát, kemény, no.

persze, csodálatos és megható volt látni, ahogyan a családjaink mozgássérült vagy üvegcsontú tagjait körberajongja az eb, és azért is hálás vagyok, amiért mozgásra és szabad levegőre szoktatott mozgásigényével és életkedvével… mégis, akárhogyan is nézzük, a misszió befuccsolt, és ezt még nem sokszor tapasztaltam meg, amióta istennel járok (alig fél évtizede).

röviden ennyi a történet. az elmúlt hónapok azonban sok-sok más eseményt – csodát – is hoztak, amiről majd persze írni fogok, és amiért végtelenül hálás lehetek az úrnak!

jób 36:22-23 „ímé, mily fenséges az isten az ő erejében; kicsoda az, a ki úgy tanítson, mint ő? kicsoda szabta meg az ő útjait, vagy ki mondhatja azt: igazságtalanságot cselekedtél?”