myjesus

ezt a hetet itthon töltöttem, mert kiderült, hogy még elég sok szabim van, amit már később nem tudok kivenni… a barátnőzés, olvasás, nagytakarítás mellett persze így jutott időm a kutyázásra is, hiszen egész nap „össze voltunk zárva”. sokat sétáltunk: vittem futtatóba, parkba, és eljutottunk egy kávézó teraszára is. a jószág hektikusan viselkedett, mint mindig: volt nap, amelyen kimorgott valakire, aki mellett másnap olyan simán elment, hogy csak csodálkozni tudtam.

a kórház mögötti hosszú utcán gyalogoltunk a legtöbbet. ez egy olyan szakasz, amit szeretek, hiszen nincsenek keresztutcák, és be tudom látni, ha egy bringás, egy kisgyerek, vagy egy hajléktalan jön velünk szemben (utóbbit az állat majdnem mindig morgással bünteti, amit pedig az ember jogos anyázása követ, azt pedig az én keserű bosszankodásom, szégyenem és elkedvetlenedésem). az előre aggódással töltött utunk során azonban sokszor fellélegezhetek, hiszen, mire a távolban látott „akadályhoz” érünk, az már megszűnik létezni: a bringás kimegy az útra, a gyerek épp bekanyarodik egy túloldali kis utcába, a babakocsis átmegy a túloldalra… (no nem a kutya miatt, hanem, mert arra vezet az útjuk). pedig én addigra már kieszelek pár „poénos” választ, például, ha egy nőhöz szeretne odarohanni (gyakori eset, a szőkéket különösen szereti), akkor rászólok, hogy „ne udvarolj már olyan hevesen, te, haladj tovább!”. vagy, ha valakit megmorog, csak annyit mondok: „ne politizálj, nem kérdezett senki!”. ezeket a sziporkákat viszont legtöbbször el sem kell sütnöm, aminek persze nagyon örülök…

sokszor gondolok arra, isten milyen jól szervezte az életünket akkor, amikor nem tárta fel előttünk a jövőnket, az abban elrejtett próbákat, nehézségeket, küzdelmeket. ha tudnánk - ha kijelentené nekünk - mi vár ránk, állandó aggodalomban élnénk. már messziről rettegnénk valamitől, amely lehet, hogy nem is akkora veszély, mint ahogy az távolról látszik… lehet, hogy az a baj éppen elkerülne minket, és akkor ugyan fellélegezhetnénk egy pillanatra, addig viszont (hetekig, hónapokig, évekig) folytonosan csak rettegnénk, és azon morfondíroznánk, hogy „mit fogok csinálni, ha… mit mondok majd akkor, amikor…”. előre gyártanánk – órákat agyalással töltve - a mondatokat (kifogásokat, beszólásokat, imákat vagy átkokat), amelyekkel próbálnánk elűzni a bajt, a veszélyt… pedig lehet, hogy nem is érne el minket a baj.

eszembe jutott, isten hányszor mentett meg bajoktól, amik előttem voltak, de amelynek nagyságáról nem is tudtam… mennyit utaztam, éltem külföldön, ahol éppen bármi érhetett volna… voltam kiszolgáltatott és instabil, amikor minden (!) megoldásra nyitott lettem volna, csak, hogy megszabaduljak lelki terheimtől (szekta, jóga, önpusztítás, jósok, és még ki tudja, milyen mélységek, amelyektől megszabadított, mielőtt elértem volna őket). életutam tele volt olyan veszélyekkel, amelyeknek nagyságát fel sem tudtam mérni, és amelyekből isten kegyelme által megmenekített. hiszem, hogy a mennyben meg fogja nekem mutatni mindazt a nehézséget, veszélyt, vargabetűt, mélységet, amit elfordított tőlem, még mielőtt az elért volna engem. itt a földön nem akarom ezeket megtudni (sem a múltamat, sem a jövőmet nem kutatom, nem elemzem), de a mennyben szeretnék erről végignézni egy izgalmas háromdés filmet, hogy aztán szabadításáért magasztalhassam, imádhassam az istent.

2királyok 17:39 „az urat tiszteljétek, a ti isteneteket, és ő megszabadít titeket minden ellenségetek kezéből.”

jób 5:19 „hat bajodból megszabadít, és a hetedikben sem illet a veszedelem téged.”