myjesus

nem tudom, hogy meséltem-e már kétezerötös kölni világtalálkozós élményeimet, de, mivel most az imaalkalmunkon feljött, és rengeteg szép emléket juttatott eszembe, gondoltam, megosztom (újra?).

a katolikus ifjúsági világtalálkozót kétezerötben kölnben rendezték meg. magyarországról több mint száz önkéntes, és jóval több zarándok utazott ki. én fogyatékos segítő önkéntesnek jelentkeztem, és be is osztottak egy olyan csoportba, ahol németeken kívül még egy olasz lány dolgozott. német ápolók tanítottak minket arra, hogyan kell egy kerekesszékes embert lépcsőn felvinni, vagy ágyba fektetni, hogyan kell gyengéden, de hatékonyan fürdetni. nagyon sokat tanultunk a hét során, de a gyakorlatra kevés lehetőségünk volt (a legtöbb fogyatékos személy szülőkkel, barátokkal, ápolóval érkezett).

az önkéntesek kiváltsága volt, hogy egy-egy ételosztó pontnál előre mehettek, nem kellett kiállni a több száz főből álló (!) sort. azonban legtöbbször már elfogyott az étel, így hiába előzhettünk meg mindenkit, éhen maradtunk. a katolikus világtalálkozó neve (weltjugendtag) hamarosan éhesek világtalálkozójává (welthungertag) módosult.

a napok gyorsan teltek, és vészesen közeledtünk a záróeseményhez, a pápai miséhez a marienfelden. minket, a piros pólós segítőket buszokkal vittek a helyszínre, a hatalmas mezőre, melyre a nap végére egymillió zarándokot vártak, és amelynek központi oltárához kábé tíz út vezetett. a fogyatékosoknak fenntartott sátorba lassan érkeztek az emberek: egy dán nő egyedül jött kerekesszékkel, egy olasz házaspár teljesen mozgásképtelen, kommunikálni sem tudó fiút tolt be a sátorba, és kérte, hadd maradjanak ott éjszakára. (ezt elvileg nem engedték meg, hiszen mindenki a szabad ég alatt éjszakázott, sátrakban vagy a fűben ülve, csak a fogyatékosok kaphattak segítségünkkel mobil ágyakat, amelyeket mi vittünk ki nekik és állítottuk fel.) isten nagyon ott volt velem akkor. volt, hogy olaszról angolra kellett tolmácsolnom, rengeteg adatot kellett rögzítenem, kiadnom az ágyakat, vagy éppen egy távoli pontra elcipelni a több tízkilós fekhelyeket. dolgoztunk, mint egy gép. egyszer csak szóltak a vezetőink, hogy a pápa a „mi utunkat” választotta, ott fog eljönni a fogyatékosok sátra előtt, menjünk ki kordont állni. kirohantunk, és így esett, hogy a pápa közvetlenül előttem vonult be marienfeldre.

a misére azonban kidőltem. egy raklapon aludtam, de nem érdekelt: én voltam a legboldogabb ember a világon. ott, egyedül, magyarként, a hit ajtaján kopogtatva, hívők ezreinek örömét látva…

a találkozó utáni napon ért a sokk: el kell hagynunk a szállást (egy iskolai osztálytermet), mert ott másnap már festés kezdődik. na jó, de hol töltsem azt az egy éjszakát, amely még a repülő indulásáig hátravan? a város tele van, pénzem nincs, nem volt merszem csövezni… aztán egy ismerősömtől (gondolom, értesült arról, hogy több önkéntest is elküldtek a szállásokról) hamarosan sms-t kaptam: „ha nincs hol éjszakáznod, koelnmesse 7.” sokkolt az üzenet, nem egészen értettem, honnan tudhatta meg, hogy bajba kerültem. aztán nekiindultam, és a megadott címen egy hatalmas repülőgép hangárt találtam. öt kiebrudalt önkéntes társammal foglaltuk el a betonplaccot. aztán elmentem várost nézni, és mire pár óra múlva visszatértem, már több százan pihentek, pakolgattak a hangár teljes hosszában.

éhes voltam, pénzem még mindig nem volt, amikor megint meglepő dolog történt velem: két német lány odalépett hozzám, és kezembe nyomott két doboz ételt: konzervet, kenyeret, almát. legalább egy heti kaja volt a kezemben. tudtam, hogy „nem tarthatom meg”. a dóm előtt egy koldus könyörgött valami kis elemózsiáért. megosztottam vele, amim van. aztán betévedtem egy boltba, mert szerettem volna megvenni a találkozó hivatalos képeslapját. kábé ennyi pénzem volt még: egy papírdarabra való. „sajnos elfogyott!” – mondta az eladó. „de ott kint a kirakatban még van egy!” – mondtam én bátortalanul. a férfi a kirakatba ragasztott, napszítta képeslapra nézett. „ezt odaadom ingyen!” – nyújtotta át mosolyogva a noé bárkáját ábrázoló képet a kereskedő.

kalandos, csodákkal teli hetemről alig tudtam mesélni az itthon maradottaknak. a könnyeimmel küzdöttem, és mélyen megrendülve gondolok most is arra a hétre, amikor szó szerint isten gondviselésére kellett hagyatkoznom. és ő nem is hagyott cserben.

zsoltárok 68:20 „áldott legyen az úr! napról-napra gondoskodik rólunk a mi szabadításunk istene!”