tavalyi angliai nyaralásunkról szóló beszámolómból “kifelejtettem” egy nagyon fontos részletet. mégpedig azt, hogy a szigetre várandósan érkeztem ugyan, de már gyermektelenül jöttem haza.

történt pedig, hogy mielőtt elmentünk volna a keswick-i bibliakonferenciára, ellátogattunk az orvoshoz, hogy (háromnegyed évnyi próbálkozás után) kivizsgáltassuk magunkat. “milyen isteni humor és időzítés lenne, ha a meddőségi klinikán derülne ki, hogy várandós vagyok!” – mondtam édes drágámnak. az időpontunk előtt még reggel csináltunk egy tesztet. a két csík lassan, és halványan ugyan, de határozottan rajzolódott ki. forró öröm járta át a szívemet, amelyet csak az orvos józan szavai hűtöttek le: “ez a baba még nagyon kicsi lehet, valószínűleg nem fog megmaradni. csináljon egy tesztet egy hét múlva is, és ha még mindig pozitív, jöjjön vissza ultrahangra.” “nem tud ez a férfi semmit – gondoltam magamban – én az isten áldotta vagyok, és ő nem fogja hagyni, hogy a méhemben halál történjen.” hagyta.

angliában egy borzalmas rosszullét során világossá vált, hogy a hathetes élet visszatért az örökkévalóságba. (ha most azt mondod, egy hathetes embrió még nem élet, megértem, de egyet nem értek vele, és azt kívánom, hogy soha ne éld át azt, amint átmentem, és ne veszíts el gyermeket sem hathetesen, sem hathónaposan, sem hatévesen, sem soha.)

értetlenül álltam a dolog előtt, és nem tudom ma sem, hogy ennek miért kellett így történnie. pár héttel utána kiderült, hogy endometriózis és mióma telepedett a szervezetembe, ezért nem volt képes a kisbaba kifejlődni. azóta már a műtéten, valamint az azt követő lábadozáson is túl vagyok, és a babát is elengedtem, visszaadtam annak, akitől egy rövid időre megkaptam.

és hogy miért írtam meg ezt most, ennyi idővel a történtek után? mert nemrég egy kedves asszonytársam írta meg hasonlóan fájdalmas és feldolgozhatatlan gyászát, (lassan már alig van olyan barátnőm, aki ne élt volna meg hasonlót), és bennem is újra felgerjesztette ezt a veszteséget… és azért is írtam meg, mert ma a mai igében egy olyan vígasztaló képet, gondolatot találtam, amely mindannyiunkat talpra állíthat, és orcánkat isten felé fordíthatja:

“dávid első betsabétól született gyermeke csupán egyetlen hétig élt, aztán meghalt. összetört szívvel, de a mennyben járó gondolatokkal dávid így szólt: „…én megyek majd őhozzá”. amikor egy gyermek meghal, rengeteg kérdés támad. például elsőnek ez: fogok vele találkozni a mennyben? igen, dávid története a megerősítés erre. képzelj el egy pásztort, aki nyáját zöldebb legelőkre tereli. az út egy folyón át vezet. a juhok csak bámulják, a félelem megbénítja őket. ezért a pásztor felvesz egy kisbárányt, átviszi a túlsó partra, aztán leteszi a földre. a szülei először nagyon feldúltak, de végül leküzdik félelmüket, és hajlandóak követni a pásztort a vízen át, a túlparti dicsőséges találkozás érdekében. gondold végig: ha az, amit a legértékesebbnek tartasz, odaát van, a jelenvaló világ vonzereje minden egyes nappal egyre csökken.”

2sámuel 12:23 „…én megyek majd őhozzá…”