myjesus

az igazat megvallva, nem gondoltam volna, hogy egy vakvezető kutya felnevelése, szocializálása ennyi gonddal, nehézséggel jár. pedig logikus: egy másfél hónapos kiskutyából kell szobatiszta, jó monotonitástűrő, csendes, fegyelmezett ebet faragni, és ez semmiképp nem könnyű (pláne nem nekünk, két lelkes, de laikus önkéntesnek). pont abban az időszakban él velünk az állat, amikor „problémás”, és pont akkor kell átadnunk, amikor már igazán élvezhető lenne vele az élet.

a hat és fél hónapja velünk élő jószág kamaszodik. ennek, és egy korábbi, nem kis bakinak köszönhetően (decemberben ráborult két szék, a kutya sokkot kapott, elszökött, én utána iramodtam, majd amikor elkaptam, jól megsimogattam, végleg megerősítve benne, hogy félni, és menekülni helyes dolog), az állat morgós és ugatós lett, sőt, néha fel-felugrál emberekre, vagyis kitámad.

ezt a hibát (mely nem mellesleg alkalmatlanná tenné a vakvezető munkára), sürgősen orvosolni kellett. elmentünk hát egy kutyaiskolába, ahol egy szakember meg is állapította, mit kell tennünk: „tíz nap kizárás”. nem értettük, miért lesz az jó, ha a mínusz huszonpár fokban kitesszük a kutyát az erkélyre... de nem erről volt szó. kizárni a falkából egy jószágot azt jelenti, hogy egy hétig, vagy tovább, senki nem szólhat vagy érhet hozzá, nem nézhet rá, és semmiféle érzelmet nem nyilváníthat ki sem az együtt sétálás, sem az etetés során. a kutya így rádöbben, hogy nem tartozik sehová, tehát nem kell ugatni, morogni, megvédeni a falkát (vagyis minket), és helyre jön benne az a kép, hogy ki is a falkavezér, és ki az alárendelt.

kegyetlen napokat éltünk meg. a kutya tombolt, megrendezte a szobanövényeket, felugrott a kanapéra, vagy éppen érzelmileg zsarolt, szép boci szemeit ránk meresztve… nekünk pedig úgy kellett átnéznünk rajta, mintha üvegből lenne. szívszorító volt úgy elmenni, vagy hazajönni, hogy nem szeretgethettük meg. a napok borzalmasan lassan teltek. a kutya lecsendesedett, érezhetően nyugodtabb lett, és egyre kevesebbet ugatott. a folyamat még mindig tart ugyan, vagyis még mindig minimális érzelemmel kell élnünk vele, cserébe viszont sokkal kevesebbet ugat, morog az utcán, az irodában, otthon…

csendben, gondolkodással töltött közös sétáink alatt rádöbbentem, hogy olyan ez a kizárás valahol, mint az isten-ember kapcsolat. isten rengeteg áldással örvendeztet meg minket életünk során. sokszor azonban ezt nem vesszük észre, és azt képzeljük magunkról, hogy mi vagyunk a főnökök, a mi jóságunknak köszönhető a jólétünk. nagyszájúak, gőgösek, vagy éppen önsajnálók, morgósak leszünk. kezelhetetlenek. isten úgy tud csak visszatéríteni minket a helyes útra, ha visszalép. a háttérbe vonul. nem mutatkozik. akkor is szeret, és majd’ meghasad a szíve (értsd jól…), hogy nem szólhat hozzánk, de tudja, ha ezt a „kizárást” nem teszi meg, sosem találunk vissza hozzá... aztán, amikor végre rájövünk, hogy ki is a falkavezér, és hol a helyünk az életben, és szívünk csöndjében végre rátalálunk a jó útra, akkor újra előlép, és megszeretget minket, érezhetjük közelségét, barátságát.

zsoltárok 40:12 „te, uram, ne tartsd vissza tőlem irgalmadat; kegyelmed és igazságod mindig megóvnak engem.”

zsoltárok 85:4 „elhárítottad róluk minden búsulásod, elfordítottad haragod gerjedezését.”

zsoltárok 90:13 „térj vissza uram! meddig késel? és könyörülj a te szolgáidon.”