myjesus

sokan leginkább akkor fordulnak istenhez, amikor baj van. ha minden rendben körülöttük, akkor pedig elfeledkeznek róla. na, én éppen fordítva „csinálom”. akkor tudok bibliát olvasni, imázni, vagy hálával gondolni rá, ha jól vagyok. bajaimban inkább magamba roskadok, önsajnálok, vagy csak „simán” teljesen figyelmen kívül hagyom az urat. egy rövid, de intenzív időszak telt el most éppen így. egy könnyek között töltött nappal és éjjel után aztán végül mégis úgy döntöttem, hogy előveszem a bibliámat, és vígaszt keresek isten szavaiban.

találomra kinyitottam az aranylapos, bőrkötéses, szívemnek oly kedves könyvecskét, majd a lukács húszban azt a részt olvastam el, amelyben megkérdezik jézustól, hogy kell-e adót fizetni a császárnak? jézus erre elmagyarázta, hogy az aktuális politikai rendszer követelményeit (adófizetés, törvények megtartása, vezetők tisztelete) mindenkinek be kell tartania, de ebben nem szabad elveszni, elmélyülni, hanem csak megtenni, amit kérnek, és aztán megadni istennek is, ami az övé: az öröm, a dicséret, a hálaadás érzését, az isten parancsainak betöltését, hitet, benne való bizalmat, satöbbi. „adjátok meg a császárnak, ami a császáré, és istennek, ami az istené!” – írta a szöveg, de valahogy nekem úgy tűnt, az van oda írva, hogy „…a sátánnak, ami a sátáné…”

belegondoltam, mi is a sátáné valójában. mihez van joga az életemben? semmihez. átbőgtem miatta közel huszonnégy órát. elvette az álmaimat éjjel, és a nyugalmamat nappal. ennyi volt az övé, ennyit adtam neki, (pedig ezt sem kellett volna). megadtam a sátánnak, ami a sátáné, de most már istennek is meg akarom adni azt, ami az övé: a hálát, hogy rájöttek a betegségemre. az örömöt, hogy egy hozzáértő ember rövidesen elvégzi a beavatkozást. a reményt, hogy gyermekeket ad az az isten, aki már a neveiket is a szívemre helyezte. ez az istené. ezt neki adom!

márk 12:14,17 “fizessünk-é vagy ne fizessünk? (…) felelvén jézus, monda nékik: adjátok meg ami a császáré, a császárnak, és ami az istené, az istennek.”