myjesus

ebben a félelmetes időben azt hiszed, az ima reménytelen, a remény pedig olyan, mint a nyári madár: sebesen tovaszáll. én mégis itt állok, a szívem tele, ezt nem tudom elmagyarázni, keresem a hitet, és olyan szavakat mondok, amikről nem gondoltam, hogy egyszer kimondom őket. nem mindig akkor történik meg a csoda, amikor kéred. könnyű átadni magad a félelemnek. de amikor elvakít a fájdalom, és nem látod az utat az esőn át, egy vékony, de biztos hang azt mondja: a remény nagyon közel van, és érhetnek csodák,

ha hiszel.

vasárnap leendő anyósom és apósom szülinapját ünnepeltük. délután elmentünk a fóti baptista imaházba, ahol hálaadó ünnep volt. hála. ismerős szó, ugye? az oltár előtt csodás gyümölcs és zöldségfürtök álltak, méter magasan. még sosem láttam ilyet. meghatott. amúgy is becsülöm az ételt, ezt még mindkét világháborút átvészelő nagyapámtól örököltem (csodás örökség…), aki mindig mindent becsülettel és köszönettel megevett és mindenért hálát adott.

aztán valaki felolvasott egy csomó kis cetlit, amin a gyülekezeti tagok felírták, miért hálásak. iskola, család, jézus, isten, munkahely. valaki még az én munkahelyemet is megemlítette, és az ott dolgozókért (tehát valahol értem is) hálát mondott. aztán márta ment ki, és hálát adott a családjáért. más volt ez, mint a többi hálaadás. a kisfia, akit megköszönt istennek, üvegcsontú. jövőre megy iskolába, noha olyan pici, mint egy kétéves. csontjait egy kisebb esés is összetörné. ebben az évben már négy műtéten esett át, és ő volt az egyetlen kisgyerek, aki nem jajgatott a kórházban. öregemberes komolysággal tűrte, tűri a mindennapokat. márta hálát mondott istennek azért, mert a gyereke fájdalom nélkül éli végig, hogy kis testét telepakolják vasdarabokkal és szegecsekkel.

én ezt a papírdarabot dobtam volna a hála-ládába: „hálás vagyok istennek a rózsaablakért, amelyen áttör a fény, hálás vagyok a szemeimért, hogy ezt láthatom. hálás vagyok hálás szívemért, hogy érezhetek ilyet, hogy képes vagyok meglátni a mindennapokban az isten-kreálta szépséget. ez egy adottság. köszönöm a kitartásomat, amely sokakat bátorít, ez is egy talentum.”

eszembe jutott az a srác is, aki előző blogbejegyzéseme olvasva azt írta, alkesz fejem van (sosem voltam még részeg, megtérésem előtt sem). meg azt is írta, hogy valami pajor géza/jakab/jenő megtért, és most vigyori keresztény, előtte meg drogos zenész volt. kérdem én: miért jobb az valakinek, hogy valaki drogos zenész, mint az, hogy egy hálás hívő? örvendezni kellene ezen, akárki is ez a pajor (én kint tértem meg angliában, fogalmam sincs az itthoni viszonyokról, hogy ki kicsoda és kivel van, de nem is ez a lényeg). hálát adni, örvendezni, hogy már „ez” se egy elveszett drogos, akit a dolgozó népnek kell ellátni, és aki lop-csal és lövi magát a szomszéd játszótéren, hanem megtalálta élete értelmét.

halál vagy hálál? te döntöd el, hol az ékezet.

szombaton iskolában voltam. szeretek teológiára járni. nem nagyképűségből mondom, de valóban hobbiból járok ide szombatonként. ha sikerül végigcsinálnom, ez lesz a harmadik diplomám, szóval már tényleg csak szerelemből csinálom, nem görcsösen. istent megismerni, a bibliát tanulmányozni így, irányított formában nagyon kellemes.

persze itt is vannak olyan órák, amelyek nem sokat érnek majd a mindennapokban. pl. most volt himnológiánk pali bácsival. mivel nem vagyok baptista, ezért a bapti dalok énekelgetése (ezt csináljuk himnológia órán) konkrétan értelmetlen az életemre nézve.

valami mégis a székhez ragasztott, mikor ez a kis öreg, ferdén gombolt mellénykében, fordítva megkötött nyakkendőben, hatalmas sebtapasszal az arcán beszédre nyitotta a száját. a világháborúról beszélt, és isten szabadításáról. arról, ahogyan karácsony napján költözniük kellett egy lakásból az édesanyjával. másnap az elhagyott házba bevert egy bomba. isten szabadította meg őket. és akkor is, amikor a rendszeresen megtartott istentisztelet után elhagyták a gyülekezeti helyet, és az ajtó becsukása után visszanéztek, de már nem volt terem: abban a pillanatban szétvitte egy gránát.

a csöviszállón nemrég felhívott egy öregember. mondta, meséljek neki valami szépet. csak lestem, ez meg mit akar. mondta, nincs senkije, nem szól hozzá senki, sz—rt se ér az élete. mondtam neki, azért ér valamit az élete, mert tanulhatunk belőle: az étel és az élet megbecsülését, alázatot és tiszteletet. vigasztalhatatlan volt. pedig szükségünk van rájuk, élő törénelem-, erkölcs- és illemtankönyvekre.

isten ezt mondja róluk:

3 mózes 19:32 „az ősz ember előtt kelj fel, és a vén ember orcáját becsüld meg, és félj a te istenedtõl.”

zsoltárok 71:9 „ne vess el engem az én vénségemnek idején; mikor elfogy az én erőm, ne hagyj el engem!”

öreg ember nem vén ember.

van két krishnás uncsitesóm. megtérésem előtt nem zavart vallásuk, távol is élnek, hát nem törődtem az egésszel. aztán megtértem, megismertem isten tervét, és kérését. „uradat, istenedet imádd, és csak neki szolgálj”. mondom, ha ez így van, akkor az összes többi vallás, köztük ez az indiai is „kamu”, sőt bűn. isten egy igazságos, könyörülő isten, de gyűlöli a bűnt, és azt, ha valaki „más isten után néz”, és nem őt, hanem valaki mást imád.

5 mózes 5:7-9 „ne legyenek néked idegen isteneid én előttem. ne csinálj magadnak faragott képet, és semmi hasonlót azokhoz, a melyek fenn az égben, vagy a melyek alant a földön, vagy a melyek a vizekben a föld alatt vannak. ne imádd és ne tiszteld azokat.”

5 mózes 7: 10 „megfizet azoknak személy szerint, a kik őt gyűlölik, elvesztvén őket; nem késlekedik az ellen, a ki gyűlöli őt, megfizet annak személy szerint.”

de úgy nézett ki a dolog, hogy a kedves rokonok virágoztak, mint az ibolya, költöztek a krishna faluba, meg minden, na, mondom, nem értem, akkor isten mégis eltűri a „kicsapongást”? aztán angliában kaptam a hírt: nagybátyám (a család feje, az egyetlen, aki nem lett krishnás) rákos. édesanyámat földhöz vágta a hír. akkor már próbáltam elmagyarázni neki, hogy isten gyűlöli a bűnt, és nem tűri, hogy valaki a bűnben tocsogjon, ezért történhetett ez a betegség. „de hát ők olyan jó emberek, ételt osztanak, és templomba járnak, és csak gyereknemzés céljából fekszenek össze.” (hát, az elég baj, isten ugyanis a házasságban a teljes összekapcsolódásra, örömre teremtette a szexet, nem azért, hogy életedben csak kétszer-háromszor csináld a társaddal…).

mondtam édesanyának: tudod, jézus azt mondta, én vagyok az ajtó, senki nem jön istenhez, csak rajam keresztül. csak jézus elfogadásával kerülhetünk a mennybe, istenhez. ennyi a lényeg, ez az egy lehetőség van, slussz.

aztán nagybátyám pár hónapja elment, a krishna falu meg virágos hacukába öltözve, nagy ujjongással, zenével szétszórta a szélben földi maradványait. édesanyámat sajnáltam a legjobban, aki azt mondta: most nem tudom, hova menjek elbúcsúzni tőle. és így elengedni sem tudja a szívem.”

régen én is úgy gondoltam, hogy „aki nem rossz ember, az jó ember”, magyarán, aki nem rosszindulatú, az már elég, akkor már egy ember jónak számít, mert legalább nem gyilkos, rabló, stb., és megy a mennybe. ma már nem így látom.

isten azt mondta, nem a te érdemeid alapján, jócselekedeteidnek köszönhetően kapsz örök életet, hanem jézus elfogadásával, kegyelemből, ingyen, ha megalázkodva elfogadod őt (és csak őt, nem buddhát, nem a feng shuit, nem az agykontrollt, nem a jógát, nem a vega kajákat).

2 tim 1:9 „megtartott minket és hívott szent hívással, nem a mi cselekedeteink szerint, hanem az ő saját végezése és kegyelme szerint, mely adatott nékünk krisztus jézusban”

jézus az egyetlen kulcs, amellyel a menny kapuja nyílik. légy kulcsos gyerek.

a bányában engem is elért a nagy kérdés: télen vállalom-e a megkereső szolgálatot. aki nem tudná: ez azt jelenti, hogy mély minuszokban megyek-e ki földön fekvő (büdös, tetves, behugyozott) hajléktalanokhoz begyűjteni őket. nemet mondtam (és ezért mennyiszer meghallgattam, hogy rossz keresztény vagyok- persze, keresztényektől hallgattam meg, akik öltöny-nyakkendőben dolgoznak egy illatos irodában).

a döntésem meghozatalában az is szerepet játszott, hogy egy kedves kollégám mesélt egy pár sztorit az utcáról. a keletinél például van egy nő, aki mindig sík részeg, és egy ezresért bármit megcsinál, védekezés nélkül. egyszer már ő is méltatlankodott egy kicsit, mert "ez a csávó má olyan koszos vót, hogy még a f...a is túrós vót, de azé megcsináltam neki". na, ez a lényeg.

a bibliaolvasásban sokat segítenek viszont az ilyen történetek. máshogy olvasom azt a sztorit, amikor jézus leült az "ilyen" emberekkel enni. (milyen szag, milyen szellemiség és milyen betegségek terjedhettek ott, anyám). megelevenedtek ezek a versek is:

és íme a városban egy asszony aki bűnös vala, mikor megtudta, hogy ő (jézus) a farizeus házában leült enni, hoza egy alabástrom szelencze drága kenetet. és megállván hátul az ő lábainál sírva, könnyeivel kezdé öntözni az ő lábait, és fejének hajával törlé meg, és csókolgatá az ő lábait, és megkené drága kenettel. mikor pedig ezt látta a farizeus, a ki őt meghívta, monda magában: ez, ha próféta volna, tudná ki és miféle asszony az, a ki őt illeti: hogy bűnös.

jézus az asszonyhoz fordulván, monda simonnak: látod ez asszonyt? bejövék a te házadba, az én lábaimnak vizet nem adál: ez pedig könnyeivel öntözé az én lábaimat, és fejének hajával törlé meg. engem meg nem csókolál: ez pedig az időtől fogva, hogy bejöttem, nem szűnt meg az én lábaimat csókolgatni. olajjal az én fejemet meg nem kented: ez pedig drága kenettel kené meg az én lábaimat. minekokáért mondom néked: néki sok bűne bocsáttatott meg; mert igen szeretett; a kinek pedig kevés bocsáttatik meg, kevésbé szeret.

és monda annak: megbocsáttattak néked a te bűneid.

szeretem derek prince-t olvasni. nagyon egyszerűen, világosan és építően fogalmaz, nem beszélve arról, hogy jó figyelemelterelő a reggeli nagyongusztustalanulkoszos harminchetesen. :)

ma arról olvastam könyvében, "a kereszténység hat alaptanítása" első kötetében, hogy az igaz ember hitből él (ezt a biblia írja egyébként), minden tettét isten tudata járja át. például, az igaz ember hitből eszik. idézem: "elismerjük, hogy isten adta számunkra az ételt, amelyet megeszünk. mivel ezt elismerjük, természetszerűleg evés előtt megállunk egy pillanatra, hogy ezért köszönetet mondjunk neki. ezzel elérjük, hogy isten áldása lesz az ételünkön, amelyt eszünk, s így a lehető legtöbb jót nyerjük abból. az emberek töbsége azonban nem hitből eszik. napi ételünk beszerzésében, elkészítésében és elfogyasztásában egy árva gondolatot sem szentelnek istennek. kétségtelen, hogy ez az emésztési zavarok, a gyomorfekély, a daganatok és sok más betegség egyik fő oka.

prédikátor 5:17 "az ő teljes életében a setétben evett, sokszori haraggal, keserűséggel és búsulással?"

lukács 2:47 "mindnyájan, akik őt hallgatták, elálmélkodának az ő értelmén és az ő feleletein."