myjesus

nyaralni voltunk édes drágámmal. a balatoni „pihenést” azzal kezdtük, hogy két év után újra körbebicikliztük a balcsit. két nap alatt kétszáz kilométert tettünk meg. a jótékonysági bringatúra résztvevőinek száma a tavalyelőtti tizenhatról százhúszra szaporodott, az idei kedvezményezettek pedig a közlekedési balesetek kis sérültjei lettek.

a kétezernyolcas túrához képest sokkal tapasztaltabban nyomtuk végig a két napot. anno testünk fizikai erejének alakulására, végességére figyeltem, arra, hogy isten mit mutat meg ezzel kapcsolatban (hol a határ(om)? meddig mehetek el? hol kell még kitartani, és mikor kell már inkább segítséget kérni?)

idén pedig a színek mélységét mutatta meg... istennel ugyanis még a színeket is máshogy látom. az eddig nem túlságosan szeretett színt, a kéket, - melyet a haragos szürkétől a vidám türkizig bemutatott nekem - örökre a szívembe zártam... az ég, a víz, a virágok kékje benyomult a retinámon át az agyamba, és beleégett. tudtam, ezeket a pillanatokat sosem fogom elfelejteni. mert ez nem csak olyan magamban-gyönyörködős volt, hanem egy igazi tárlatvezetés, melyet isten tartott számomra hatalmas műtermében. szinte hallottam őt: „nézd csak! a víztükör sem egyforma kék, és nézd, az égen is hány meg hány árnyalata van! nektek festettem, tetszik?”

ha a nyaralásról képeslapot küldhetnék istennek, akkor ezt írnám: „kedves isten! üdvözletem küldöm a balatonról. minden csodálatos… de hiszen tudod. te tetted azzá. köszönöm, hogy megtanítottad a következő szavak igazi, mély jelentését:

ézsaiás 45:18 „ő, az isten, aki a földet formálta, alkotta és megszilárdította, nem kietlennek teremtette, hanem lakóhelynek formálta…”

néhány hónapja elkezdtem egy vakmisszió alkalmaira járni. még nem tudok érdemben segíteni nekik, de próbálkozom. a nyaralás után, tehát a jövő hét végén albertirsára kísérem el a csapatot, ahol egy istentiszteletet tartanak a látókkal együtt. kérték, hogy ha jövök, készüljek egy verssel. az igehirdetés témáját figyelembe véve fejszés ádám (eddig számomra ismeretlen költő) versét viszem:

mit ér a szó s a holt betű,
ha a lélek hatja át?
a lélek vezessen téged,
ha olvasod a bibliát.

mert ,,öl a betű‘‘; önmagában
okoskodás és bölcselet;
de a szentlélek hatására
a holt betűből ige lesz.

és ha az ige hatni kezd,
belőle árad fény, erő,
vigasztalás, újult élet,
bizalom, nagy hit, vakmerő.

s a régi könyv mind ige lesz,
amely ,,enni és inni‘‘ ád.
olvasd hát, de így olvassad
naponként majd a bibliád.

és amin tán mosolyognak
múló világunk bölcsei:
életedben megteremnek
a szentlélek gyümölcsei.

2 korinthus 3:5-6 “nem mintha magunktól volnánk alkalmatosak valamit gondolni, úgy mint magunkból; ellenkezőleg a mi alkalmatos voltunk az istentől van: a ki alkalmatosokká tett minket arra, hogy új szövetség szolgái legyünk, nem betűé, hanem léleké; mert a betű megöl, a lélek pedig megelevenít.”

a mai igében olvastam:

“a sikert dicsőítő világ nem lát értéket az összetört dolgokban. de isten gyönyörűt tud alkotni a töröttből. ahhoz, hogy egy növény előbújhasson a talajból, a magnak meg kell törnie. ahhoz, hogy egy kiscsibe nagyobb életet tapasztalhasson meg, a tojáshéjnak össze kell törnie. még a telivér lovakat is be kell törni, mert meg kell tanulniuk, hogyan engedelmeskedjenek a gyeplőnek és a gazda hangjának. (…) a megtöretés isten munkája, amellyel lehámozza rólunk önelégültségünket, hogy így krisztus jelleme ragyoghasson át rajtunk. ne értsd félre, összetörni nem feltétlenül azt jelenti, hogy valamilyen tragédiát élünk át. sokan szenvednek el tragédiákat anélkül, hogy az közelebb vonná őket istenhez, vagy akár csak elismernék őt.

ugyanaz a napfény, amely a vajat megolvasztja, az agyagot megkeményíti. (…) az igazi megtöretés az, amikor ő annyira lefoszt rólunk minden önelégültséget, hogy már nem marad erőnk arra, hogy helyrehozzuk magunkat. amikor isten minden kijáratot elzár, melyen megpróbálunk kijutni, végül rájövünk, hogy egyedül ő maga a válasz. (…) amikor már csak istenhez fordulhatsz – akkor ő minden, amire szükséged van. isten ereje azok számára van fenntartva, akik feladták, hogy a saját erejükből próbálkozzanak, és a saját elképzelésük szerinti célt érjék el!”

zsoltárok 51:19„isten előtt a töredelmes lélek a kedves áldozat.”

egyetemi éveim alatt különféle rádiókban tevékenykedtem. reggeli ébresztős, vagy délutáni kívánságműsort vezettem, interjúkat készítettem és vágtam. a rádió volt az életem, bár, tegyük hozzá, nem voltam egy talentum. egy valamit nagyon szerettem: embereket beszéltetni. a magam hangját nem szerettem hallani, de mások életét, problémáit, véleményét nagyon tudtam csodálni. az angliai diplomám is médiás, mégis, amikor hazajöttem, eszembe sem jutott ennek a szakmának élni, és most emberi számítások szerint azt mondom, hogy már sohasem fogok mikrofon elé ülni. (azért mondom, hogy emberi számítás szerint soha, mert tudom, hogy istennél van életem alakulása, és a „mindig” és „soha” szavakat csak ő használhatja joggal). amilyen szerelmes voltam a rádiózásba, annyira lettem rá immunis az elmúlt négy évben.

tegnap valahogy mégis rádióhallgatáson kaptam magam. a műsorvezető egy szellemes fiatalemberrel beszélt, akinek nem más volt az érdeme, mint az, hogy három év alatt megkerülte a földet egy hatméteres kishajóval. „sokan nem hittek benne, hogy nekem ez sikerülhet, és ezt hangoztatták is. gondolhatod, hogy mekkora nyomás volt rajtam!” – mesélte a kalandvadász férfi. ezen az egy mondaton aztán elgondolkodtam. mások becsmérlő szavai, vagy hitetlensége úgy hatott a bátor hősre, hogy nyomást érzett, rossz érzések kerítették hatalmába. milyen érdekes, nem? az ismerősök „csupán” szavakkal szinte megkötözték, sikertelenségre ítélték a vállalkozást. és a szavak (melyeket ugyan kimondásuk pillanatában elnyel a levegő), lelki válságot okoztak ennek a férfinek.

sokan hisznek abban, hogy ha például egy gyereket dicsérünk, az szárnyalni kezd, ha viszont mindig csak szidunk, akkor meg esetlen, bizonytalan lesz. csak szavak. mégis: felemelhetnek, vagy megkötözhetnek, áldhatnak vagy átkozhatnak. én is hiszek ebben. a szavak erejét (számomra ékesen) bizonyítja, hogy bizonyos eseményeknél a kimondott szó maga teremti meg a cselekvést (például „megkeresztellek téged” vagy „ezt a kutyát döminek nevezem el”, amikor nem cselekszünk fizikálisan, de szavakkal mégis teszünk valamit) (ez a „beszéddel cselekvés” az illokúciós beszédaktus, ahogy austin bácsitól tanultuk anno).

én úgy gondolom, hogy mivel isten szavakkal teremtett mindent (szeretetteli, cselekvő szavaival tett mindent esztétikussá és funcionálissá), és a maga képére alkotott minket is, nekünk is jutott ebből a cselekvő beszédből. a szavak erejéből. de mivel emberek vagyunk, nem istenek, önző és bűnös vágyainknak engedve a szavainkkal nagyon sokat rombolhatunk ("megöllek, te szemét, dögölj meg, bár meg se születtél volna, te szerelcsétlen")... de építhetünk is vele, ha úgy döntünk, hogy a nyelvünket a szeretet és a hit fogja irányítani.

fontos leszögezni, hogy szavainknak harmóniában kell lennie isten akaratával (hiába mondjuk el ezerszer, hogy „milliomos leszek”, ha isten úgy látja, hogy ez nekünk nem tenne jót, akkor meg fog minket óvni ettől, tehát nem fog bekövetkezni). nem a nyelvben, a szavakban kell hát bizakodnunk, hogy majd az megváltoztat mindent, hanem istenben, aki él, meghallgat és cselekszik, ugyanakkor vigyáznunk kell arra, amit kimondunk, mert valósággá válhat. a jó is, de a rossz is.

jakab 3:5-6,8-9 „a nyelv is kicsiny tag (…), ímé csekély tűz mily nagy erdőt felgyújt! a nyelv is tűz, a gonoszságnak összessége. úgy van a nyelv a mi tagjaink között, hogy megszeplősíti az egész testet, és lángba borítja életünk folyását, maga is lángba boríttatván a gyehennától. (…) a nyelvet az emberek közül senki sem szelidítheti meg; fékezhetetlen gonosz az, halálos méreggel teljes. ezzel áldjuk az istent és atyát, és ezzel átkozzuk az embereket, a kik az isten hasonlatosságára teremttettek: ugyanabból a szájból jő ki áldás és átok.”

szeretem a kenyeret. nem csak enni, de sütni, nézni, és érezni is… szoktam is mondogatni, hogy a kenyérsütő gépek önkéntes nagykövete vagyok, már vagy négy embert győztem meg a gép megvásárlásáról, kettőnek pedig mi magunk vettünk ilyet. a kenyér, a gabona, amelyet régen “élet”-nek neveznek, minden formájában ámulatba tud ejteni: édesen, sósan, fűszeresen, gyümölcsösen, mézesen… :)

a vasárnapi istentiszteleten a kenyér volt a téma. nem, nem a liszt meg a kenyér árának emelkedése, hanem isten gondviselése a kenyéren keresztül.

isten a pusztában (negyven fokban, milliónyi emberrel, köztük öregekkel, terhes nőkkel) vándorlók számára mannát küldött.

4 mózes 11:4-9 "a manna olyan volt, mint a koriandermag, hasonló az illatos gyantacsepphez. a nép elszéledt, és úgy szedegette. kézimalmon megőrölték, vagy mozsárban megtörték, azután fazékban megfőzték, és lepényt készítettek belőle. olyan íze volt, mint az olajos süteménynek. amikor a harmat leszállt éjjel a táborra, akkor szállt le a manna is.”

az emberek nem sokáig csodálkoztak eme nagy gondoskodáson, hamarosan elégedetlenkedni kezdtek, és unták a banánt, vagyis a mannát.

4 mózes 11:4 “de a gyülevész nép, a mely köztök vala, kívánságba esék, és izráel fiai is újra síránkozni kezdének, és mondának: kicsoda ád nékünk húst ennünk?”

sokan isten gondviselését feledve, elégedetlenül, kemény szívvel haltak meg a pusztában. (de ma is hányan csukják le örökre a szemüket sértődötten, elégedetlenkedve, noha életükben mindenük megvolt?) csupán negyven év múltán mehetett be a nép (maradéka) kánaán földjére. később, amikor jézus tanított, erre a mennyei kenyérre utalt. arra, amely csoda módjára érkezett meg izráel népéhez, hogy ne vesszenek éhen. ők mégis elégedetlenek voltak vele.

isten az újszövetségben újabb kenyeret küldött, jézust magát, hogy az élet kenyereként megmentsen minket a szellemi éhhaláltól. aki ebből eszik (jézusban, az ő tanításában, ma is elérhető szabadításában hisz) szabaddá lesz a reménytelenségtől, a pesszimizmustól, a lelki gyötrődésektől… és halála után örökké élhet szabadítója jelenlétében.

jános 6:47-51 jézus mondja: “bizony, bizony, mondom néktek: aki hisz, annak örök élete van. én vagyok az élet kenyere. atyáitok a mannát ették a pusztában, mégis meghaltak. de ez az a kenyér, amely a mennyből szállt le, hogy aki eszik belőle, meg ne haljon: én vagyok az az élő kenyér, amely a mennyből szállt le: ha valaki eszik ebből a kenyérből, élni fog örökké, mert az a kenyér, amelyet én adok oda a világ életéért, az az én testem."

édes drágámmal úgy döntöttünk, belekezdünk életünk egyik legnagyobb projektjébe: házat építünk. mindezt anyóskámék telkén, a lakásom árából próbáljuk kivitelezni. mindezidáig csupán egy kecskeméti építtetővel beszéltünk, akinek vázoltuk terveinket. sosem csináltunk még ilyet, így el is kezdtem tartani az egésztől, pedig nem kellene: hiszen a szívem mélyén tudom, isten ebben is vezetni fog minket. konkrét igében mondta ezt el: “ha az úr nem építi a házat, hiába dolgoznak azon annak építői. ha az úr nem őrzi a várost, hiába vigyáz az őriző.” (zsoltárok 127:1)

ez számomra azt jelenti, hogy minden emberi erőfeszítés hiábavaló, ha isten nem működik közre, mert nem akarja az adott dolgot. viszont, ha valamiben isten segítségét kérjük, és ő is egyet ért benne, végig velünk lesz. tehát, ha elhiszem, hogy családunknak házat akar készíteni, (márpedig gondolom, hogy ezt szeretné), akkor azt is el kell hinnem, hogy időben kirendel mindent a megbízható cégtől a pénzügyi dolgokon át a balesetmentes építkezésig. úgyhogy teljesen a kezébe teszem az ügyet, és hiszem, hogy a megfelelő időben elkészül a kis meseház.

vasárnap egy igét is kaptam, amelyről abban a pillanatban, ahogy meghallottam, tudtam, hogy házi áldássá lesz majdani otthonunkban. a “hivatalos” házi áldás mellett (amelyet már megkaptam egyik unokatesómtól karácsonyra, lásd fotó) minden bizonnyal ez az ige is ki lesz függesztve a falra:

ézsaiás 54:11-15 “ó, te nyomorult, vihartépte, vigasztalan! íme, én drágakövekre építem falaidat, zafírokból rakom le alapodat. rubinból készítem el falad párkányát, és kapuidat briliánskövekből, összes határaidat meg gyémántokból. fiaid mind az úr tanítványai lesznek, és nagy lesz fiaid békessége. igazság által leszel erős, nem kell félned az elnyomástól: távol marad tőled, sem a rettentéstől: nem közelít hozzád. ha rád támadnak is, nem tőlem lesz az. aki rád támad, elesik veled szemben."

már sokszor tapasztaltam, hogy amikor a bibliát olvasom, nem csak egy szimpla könyvet olvasok, hanem olyat, amely mindig újat tud adni (bár már olvastam minden egyes betűjét, mégis úgy nyílik meg előttem napról napra, mintha sosem olvastam volna), és amely olyan érzéseket, kijelentéseket gerjeszt bennem, amelyek addig ismeretlenek voltak számomra.

a lukács evangéliuma első fejezetében zakariás és erzsébet történetét olvastam el. mind a ketten „jó fajta”, hívő emberek voltak (amilyenekkel azért ma is lehet találkozni). eljárt felettük az idő anélkül, hogy házasságuk gyermekkel gyarapodott volna (ez sem egy szokatlan dolog manapság). aztán egy angyal kijelentette zakariásnak, hogy fiuk fog születni (ez már azért ritkább jelenség, hehe, de nem is ez a történet lényege).

a férfi kételkedett isten tervében, abban, hogy fiút ölelhet vénségére, ezért a hitetlenségért pedig az angyal bezárta zakariás száját a gyermek születéséig. erzsébet viszont nagyon örült, mégis, „elrejtőzék öt hónapig, mondván: így cselekedett velem az úr a napokban, a melyekben reám tekinte, hogy elvegye az én gyalázatomat az emberek között.” tipikus reakciók: a racionálisan gondolkodó férfi hitetlenkedett, a nő örömben tört ki… de hát, ha annyira örült, miért bújt el mindenki elől, közel fél évre? – merült fel bennem rögtön. aztán egy kérdés “mart belém” (mintha valóságos hangon szólt volna): “biztosan akarod tudni?” p-p-persze – gondoltam magamban. aztán olyan gondolatok rohantak meg, amire azelőtt sosem gondoltam, és olyan nyomást éreztem a szívemben, amelyet azelőtt sosem.

isten így kezdte a sugalmazást: “tudod, leányom, régen is így volt, és ma sincs másképp… ha egy fiatal pár összeházasodik, mindenki azt kérdezi, na, mikor lesz baba? akkoriban erzsébettől is ezt kérdezték. a piacon, a zsinagógában, a baráti összejöveteleken. pár hónap múlva pedig együtt örült vele minden családtag: megfogant a gyermek! aztán egy borzalmas, véráztatta éjszakán kínok kínjával elment a baba. aztán még egy, és még egy. többé nem kérdeztek semmit a szomszédok, és a barátnők bíztatása is alábbhagyott. a kedves szavak sajnálkozássá alakultak, a kényszeredett mosoly mögött suttogós szánakozás lapult, majd elfogyott a szó is. és fájó némaságba fordultak az évek. erzsébet talán megszerette a kertészkedést, a kézművességet, kiskutyát vett vagy a szomszéd nénit gondozta. nem barátkozott gyermekes családokkal, szégyelte ugyan, de a látványukat sem bírta már.”

(a gondolatok, melyek megrohantak, elviselhetetlenül szorították a szívemet. istenem, van még valami? persze, hogy van, leányom.)

amikor az ember a körülményekre tekint, és annyi fájó emléket hordoz, mint például erzsébet, a hite is megcsappan. hiszen hogyan tudna tisztán és igazán isten jóságában bízni, ha a szemekben szánakozás látszik, és a tény tény marad: „nincs gyermek. mindenkinek van, csak nekem nincs.” kitartó munka a hitet újra meg újra, napról napra átélni, hiszen semmi látható nem támasztja alá, hogy isten tényleg létezik, és jót tervezett az életünkkel kapcsolatban.

erzsébet mégis megtartotta a hitét, és amikor megtudta, hogy isten letekintett rá és hitéért megajándékozta egy kisbabával, örvendezett. talán félt, hogy hitét, örömét megcsorbítja a baráti kör, a szomszédok, vagy a rokonság, (látva domborodó pocakját, talán megint szánakozva néznek rá, és azt gondolják: na, ez a magzat vajon megmarad? hiszen erzsébet olyan öreg már)… ezért bújt el. el kellett menekülnie a hitét rombolók elől, hogy csendben örülhessen isten jóságának.

isten nagy dolgokra mutatott rá ezen a bibliai történeten keresztül. megmutatta (a töredékét) annak a gyötrelemnek, amelyet azok érezhetnek, akik az anyaságra vágynak, de több évig nem adatik meg nekik ez az ajándék. de arra is rámutatott isten, hogy a kitartó hit megajándékoztatik, és azt is megtanította, hogy néha el kell bújnunk azok elől, akik cinikusan néznek hitünkre, és szánt szándékkal vagy akaratlanul, de rombolják azt.

és végezetlül: isten ezen a történeten keresztül is megnyugtatott, hogy kezében vagyunk, de olyan szinten, hogy a legapróbb részletekig tud rólunk, még születésünk előtt. ő céllal tervezett minket.

lukács 1:13-16 “ne félj zakariás; mert meghallgattatott a te könyörgésed, és a te feleséged erzsébet szül néked fiat, és nevezed az ő nevét jánosnak. és lészen tenéked örömödre és vigasságodra, és sokan fognak örvendezni az ő születésén; mert nagy lészen az úr előtt, és bort és részegítő italt nem iszik; és betelik szent lélekkel még az ő anyjának méhétől fogva. és az izrael fiai közül sokakat megtérít az úrhoz, az ő istenükhöz.”

a névnapi ünnepi vacsi elkészítése után egy kicsit tudtam az igével is foglalkozni, míg édes drágám haza nem ért. pál megtérésének történetét olvastam. a fő-fő keresztényüldöző damaszkuszba kérte áthelyezését, hogy jézusban hívő nőket és férfiakat foghasson el, és vihessen jeruzsálembe (hogy ezrek kéjes-gúnyos üvöltése közepette oroszlánok martalékaivá tegye őket az arénában). fűtötte a gyűlölet, vágyott a vér látványára. hitte, hogy a legjobban teszi a dolgát. aztán azon az úton járva jézus jelent meg neki, aki elmondta, hogy ő az, akit pál (akkor még saul) üldöz. a találkozás tökéletesen megváltoztatta az életét. a városba érve mindenki meg volt döbbenve: „álmélkodnak vala pedig mindnyájan, a kik hallák, és mondának: nem ez-é az, a ki pusztította jeruzsálemben azokat, a kik ezt a nevet hívják segítségül, és ide is azért jött, hogy őket fogva vigye a főpapokhoz?”

változása nem időleges volt, hanem örökre szóló. veszélyes következménnyel járt, (katonák megvetése, üldöztetés, mártírhalál), tehát nem volt kívánatos, jóval kacsegtető jézusban hinnie… és mégis hitt. mert maga jézus győzte meg erről. nem dogmákat tett magáévá, nem mások “bizonyítékaira” hallgatott, hanem maga jézus bizonyította be létezését számára.

mindannyian damaszkuszi úton járunk. hisszük, hogy amit teszünk, jó. sőt, a legjobb. paráznaságban járunk, miközben azt hangoztatjuk, hogy “jogunk van” megválogatni, kivel, mikor… jövendőmondókba kapaszkodunk, hiszen “jogunk van” tudni az életünk felől, kezünkbe venni az irányítást, (nehogy már isten terveire hagyatkozzunk, ami ugye kifürkészhetetlen)… sok pénzzel, hangos zenével, itallal vagy drogokkal vesszük körül magunkat, és hisszük, hogy az életet így kell élvezni… és megyünk, cask megyünk azon a damaszkuszi, poros úton, mely a totális csődbe, a bűneink mélységes mélyébe vezet.

pál története megmutatja, hogy életünk bármely pillanatában, bármilyen nagy bűnök közepette is vagyunk, találkozhatunk jézussal. ez a találkozás pedig tökéletesen megváltoztat mindent. pál néhány nap múlva már a zsinagógákban hirdeti, hogy jézus élt, él, és ő a minden ember által várt megváltó, akit, ha elfogadunk, megszabadít a bűntől, szégyentől, reménytelenségtől, depressziótól, értéktelenség-érzéstől… és ez a pál, aki boldogságot, szabadságot nyert jézustól, még a halálra is kész hitéért. hiszen tudja, hogy jézus minden szava igaz, tehát, a halála után ő is a mennybe megy, ahogy megígérte az, akit jézusnak hívnak. és akivel ma is lehet találkozni. bárkinek. bármikor.

közel négy éve találkoztam jézussal. nem “dőltem be” senkinek és semminek, nem győzött meg senki emberfia, hanem maga jézus, az egyedül élő és ma is munkálkodó szabadító változtatta meg életemet. én ebben hiszek. írhat, mondhat bárki bármit, változhat bárhogyan a tudomány állása: a szívem övé.

a wikipedia szótárban ezt a tudományos, de egyáltalán nem reményteli magyarázatot olvashatjuk pál megtéréséről: “a neuroteológia-elmélet szerint saulnak epilepsziás rohama lehetett damaszkuszba menet, agyának temporális lebenyében. ez a hipotézis magyarázná a látomásokat, és azok "transzcendens" tartalmát is. a temporális epilepsziában szenvedők közül sokaknak van transzcendens jellegű látomása. a neuroteológia azt vizsgálja, hogy vajon az agy változásának tudható-e be a spirituális, vallásos élmény. az 1980-as években dr. michael persinger kísérleti alanyok temporális lebenyét mágneses mezővel stimulálta, hogy megvizsgálja, hogy tud-e vallásos élményeket előidézni. a vizsgálatai szerint a stimulálás leginkább egy "időtlen lény jelenléte a szobában" élmény előidézésére volt alkalmas. ez a kutatás nagy szenzációt keltett, és a neuroteológia születésének mondható. érdekesség, hogy richard dawkins, híres ateista tudós is alávetette ennek a kísérletnek magát, de nála nem tapasztaltak mást, csak "evilági" hatást.”

filippi 3:7 “a melyek nékem egykor nyereségek valának, azokat a krisztusért kárnak ítéltem.”

2 timóteus 2:9 “mint egy gonosztevő, szenvedek mind a fogságig; de az istennek beszéde nincs bilincsbe verve.”

mostanában nagyon foglalkoztat a lelkiismeret kérdése. mi is tulajdonképpen a lelkiismeret? minden emberben van ilyen, éljen a világ bármely pontján, egyedül egy szigeten vagy egy hatalmas metropoliszban? a lelkiismeret egyforma, tehát minden emberben ugyanazokra a tettekre reagál negatívan vagy pozitívan? lehetséges, hogy a lelkiismeret az a lélek, amelyet isten lehelt belénk teremtésünkkor, esélyt adva arra, hogy meghátráljunk egy bűn előtt vagy megtegyünk egy emberséges cselekedetet? lehet, hogy az az igazi bűn, amelyet a lelkiismeretünk elaltatása, elnyomása után megteszünk? hiszen ekkor, megtagadva isten lelkének indítását, a saját akaratunk szerint, a következmények figyelembe vétele nélkül cselekszünk?

az internetes kislexikon szerint a lelkiismeret “az ember saját tevékenységének viszonya az önmagáénak is vallott erkölcsi normákhoz és ezen keresztül munkája, tevékenysége társadalmi hasznosságának önkontrollja. a lelkiismeretben összpontosultan jelenik meg az erkölcsnek az az általános sajátossága, hogy a társadalmi követelményeket a magatartás belső ösztönzőivé változtatja.”

ha ezt szóról szóra elfogadnám, akkor azt hihetném, hogy a lelkiismeret egy olyan dolog, amely csak a társadalomban alakul ki, tehát az egyén (egyedül élve egy szigeten) nem érezheti lelkiismeretének nyomását vagy feloldozását. vagyis, egy ember csak akkor érezne lelkiismeret-furdalást mondjuk lopás vagy gyilkosság esetén, ha tudná, hogy a társadalom elítéli ezt a cselekvést. pedig hát káin is érezte testvére megölése után, hogy bujkálnia kell, mert valami borzalmasat követett el, pedig még nem volt társadalmi elvárás, törvény, amelyet megszeghetett volna. tehát úgy tűnik számomra, hogy mindenkiben van lelkiismeret, amely társadalmi normáktól független, elnyomható vagy finomítható.

a kislexikon így folytatja a jelenség leírását: “a lelkiismeret hosszú történelmi fejlődés folyamán alakult ki, és az osztálytársadalmakban igen gyakran ellentétbe került az ember valós érdekeivel és cselekvési lehetőségeivel.”

ha valóban hosszú történelmi fejlődés eredménye a lelkiismeret, akkor ez azt jelenti, hogy régebben kisebb volt a lelkiismeret “szintje”, tehát könnyebb lélekkel öltek embereket, vagy loptak el tárgyakat egymástól? a biblia egyetlen sora sem tanúskodik erről, sőt épp az ellenkezőjét olvashatjuk (ábel megölése, támár megerőszakolása mély lelki nyomorúságot okozott az elkövetőknek). számomra tehát az elfogadható, hogy a lelkiismeret egy változatlan “dolog”, amely/aki a kezdetektől napjainkig ugyanazokra a tettekre válaszol igennel vagy nemmel…

a magyar katolikus lexikon szerint: “jóllehet a lelkiismeret elaltatható és megölhető, létezése nem kérdéses. a vallástörténészek és a néprajzkutatók szerint minden népnél ismert tapasztalat (akkor is, ha nincs külön kifejezésük rá), hogy a lelkiismeret szavának teljesítése belső békével, nem teljesítése belső nyugtalansággal, lelkiismeretfurdalással jár. mivel a lelkiismeret az értelem aktusa, s egyben vissza is hat az értelemre, a lelkiismeret művelése és fejlesztése az ember belső, lelki egészségének, szellemi erejének és intelligenciájának feltétele.”

nos, én ezzel a megfogalmazással tudok egyetérteni. én valahogy azt sejtem, a fent összefoglalt megállapítások alapján, hogy talán isten teremtésünkkor belénk lehelt lelke a lelkiismeret (1mózes 2:7) (noha az ószövetségben ezt a szót egyáltalán nem találjuk meg, vagyis a lelkiismerethez hasonló “funkciót” a szívvel hozza összefüggésbe. az újszövetség sem használja magát a szót, de a jelenséget annál inkább). a szerető isten ugyanis nem személyválogató (apcsel 10:34), tehát mindenkinek (!) meg akarja adni a lehetőséget, hogy a bűnt elkerülje, és felszabadult lélekkel tegyen jót. ezért adhatta a lelkét, hogy segítsen és vezéreljen (ez a “lelkiismeret hangja”). mindamellett isten nem erőszakos, tehát hagyja, hogy mi mindennek ellenére szabadon dönthessünk: vele vagy nélküle akarjuk élni az életünket. tudom azt is, hogy isten (javunkra hozott, életigenlő) törvényei állandóak, nem változnak, telán így képzelhető el, hogy minden korban és társadalomban ugyanazokra a tettekre ösztönöz vagy mond tiltást.

(én most így látom ezt a lelkiismeret-dolgot. lehet, hogy nem állja meg a helyét, és lehet, hogy én magam is máshogy látom majd öt év múlva, úgyhogy ez az iromány olvastassék vizsgálódó szívvel és gondolkodó aggyal.)

ezékiel 20:11 “törvényeimet kijelentém nékik, melyeket az ember ha cselekszik, él azok által.”

ezékiel 36:27 “és az én lelkemet adom belétek, és azt cselekszem, hogy az én parancsolatimban járjatok és az én törvényeimet megőrizzétek és betöltsétek.”

nem volt egy egyszerű gyermekkorom. nem panaszkodom, hiszen mindig bőven jutott a jóból: szép ruháim voltak, vagy tíz eredeti barbie-val játszhattam, három országban is jártam életem első húsz évében… de kora gyerekkoromtól tizennyolc éves koromig a nyaraim nem lógással, játékkal vagy strandolással, hanem munkával teltek. tízévesen például minden nyári reggelen ötkor keltem, bringával elmentem a békési piacra, kinyitottam a bádog-boltot, egész nap árultam a dinnyét (egyedül, így sokszor el sem akarták hinni a felnőttek, hogy egy gyerek szolgálja ki őket), este hatkor pedig hazamentem, és ezt csináltam minden nap nyár végéig. volt olyan vakációm is, amikor minden nap hajnali négykor keltünk, elmentünk hajdúszoboszlóra, tesómmal ketten leadogattuk a százmázsányi dinnyét a pótkocsiról, hazaértünk, megint megraktuk a teherautót, azt szarvasra vittük el, és este ötkor még felpakoltuk azt a fuvart, amellyel másnap hajnalban indultunk útnak. nem volt szükség jó nyári ruhákra, hiszen minden nap merő kosz volt mindenünk, felesleges lett volna beruháznunk.

egyszer, emlékszem, apám hazajött, hogy szükség van emberre, kapjam össze magam. „nyugi, ez már a vége, feldobáljátok hamar” - nyugtatott meg. bevágódtam a kocsiba, kimentünk a perzselő, száraz dinnyeföldre, apám meg tovaviharzott. a „hamar” befejezendő munka másfél óra múlva sem ért véget, nálam pedig nem volt víz. a kannából, melyből normál esetben egy egész csapat ember ivott, sosem ittam, hiszen az másnapra nagy, feszülő herpeszt okozott volna a számon, amely főleg nyáron kegyetlen.

aztán hirtelen nagy porcsíkra lettünk figyelmesek: egy száguldó autó volt. a kavargó porfelhőből pedig egyszer csak apám szaladt felém. nem tudom, a kezében lévő palack gyöngyözött jobban, vagy az arca. „kislányom, bocsáss meg!” – szakadt ki belőle szinte sírva, én pedig soha nem fogom elfelejteni esdeklő szemeit. tudta, hogy előbb vesznék szomjan, mint hogy húsz ember után igyak. tudta, hogy másfél órája a port nyalom ajkaimról. tudta, hogy milyen szenvedést okozott, hogy kitett dolgozni, de nem hagyott nekem vizet.

sosem voltunk egy érzelmes család. sem a hála kifejezése, sem a bocsánatkérés, sem a könnyek vagy az ölelés nem elfogadott jelenség nálunk. erre az egy olyan alkalomra emlékszem, amikor apám kifejezte felém bocsánatkérését. ez a jelenet viszont elkísér, amíg csak élek.

minden bocsánatkérést el lehet intézni szavakkal (és fontos is kimondani azokat a szavakat!) úgy, hogy közben nem nézünk egymásra. az igazi feloldozás viszont, hiszem, csak akkor következhet be, ha két ember összenéz, és az egyik, a megbántott fél láthatja, hogy a másik őszintén, szívből sajnálja a történteket.

apám tekintete jut eszembe mindig, amikor arra gondolok, hogy a bocsánatkérést mélyen, őszintén, sugárzóan, rettegő szívvel kellene elmondanunk. „vajon megbocsát? most mit gondol rólam? jajj, bárcsak meg nem történtté tehetném a dolgot!” – ez volt a szemében, és hiszem, hogy ez volt a szívében is. isten azt kéri tőlünk, hogy bocsássunk meg. őszintén, és végleg engedjünk el mindent, amivel megbántottak, vagy amivel úgy véljük, hogy megbántottak. nézzünk a másik ember szemébe, és vegyük el onnan az esdeklést, a megbánást.

máté 6:14-15 „mert ha megbocsátjátok az embereknek az ő vétkeiket, megbocsát néktek is a ti mennyei atyátok. ha pedig meg nem bocsátjátok az embereknek az ő vétkeiket, a ti mennyei atyátok sem bocsátja meg a ti vétkeiteket.”

nemrég találtam egy nagyon jó oldalt, amelyen elkezdtem egy levelező bibliatanulmányozó tanfolyamot. beküldött válaszaimat egy figyelmes, korrekt tanárnő ellenőrzi, véleményezi, majd küldi a következő lecke belépési kódját. a negyedik lecke a szenvedésről szól. engem ez most azért érint mélyen, mert sokan vannak a környezetemben, akik társtalansággal, betegséggel, reménytelenséggel küzdenek. és ezeket a kérdéseket, panaszokat nem csak megválaszolni, de végighallgatni is nagyon nehéz - reményteli, csendes szívvel, úgy, hogy megmaradjon az isten iránti végtelen(nek tűnő) hitem és szeretetem. egy kis részlet a leckéből, bátorításul nekik, de magamnak is:

„a szenvedés sok embert elkeserít. úgy érzik, isten igazságtalan. ennélfogva őt ültetik a vádlottak padjára és felelősségre vonják a megpróbáltatásaikért. azonban, mint ahogy azt már megállapítottuk, gyakran az ember saját magát hozza szenvedésteli helyzetbe. nem isten árasztja ránk a szenvedések özönét, mert "a melyeket én felőletek gondolok, azt mondja az úr; békességnek és nem háborúságnak gondolata" (jeremiás 29:11). ezért sok ember megtanulta a kérdést így feltenni: "mi célt szolgál a szenvedés?"

ez sem könnyű kérdés. azonban semmiképpen sem szabad úgy felfognunk, hogy isten adja a szenvedést, mert azzal egy bizonyos irányba akar terelni bennünket. a szenvedésben az a tapasztalat a fontos, hogy isten a szélsőséges helyzetekben is velünk van, és életünk fájó eseményeit is jóra kívánja fordítani.

vannak helyzetek, amikor egyáltalán nem értjük, hogy miért kell szenvednünk. bármennyire is kutatjuk, nem találjuk a magyarázatot. de még az ilyen kétségbeejtő helyzetben sem vagyunk magunkra hagyatva.

ez vigasztaló kinyilatkoztatás isten részéről. ő a legjobbat hozza ki szenvedésünkből. amit mi megaláztatásnak és összeroppantásnak gondolunk, azt isten úgy megváltoztatja és megtölti értelemmel, hogy képesek leszünk bizalommal folytatni életünket. a negatívot pozitívra változtatja. isten csupán szolgálatába állítja a szenvedést, hogy jobb belátásra késztessen bennünket. felismerjük, hogy isten szeretete közel áll hozzánk. jézus kereste a szenvedők társaságát - vigasztalt, bűnöket bocsátott meg és betegségeket gyógyított. a jézusba vetett hit által mi sem vagyunk egyedül, még a legmélyebb szenvedésben sem.

róma 8:28 "tudjuk pedig, hogy azoknak, a kik istent szeretik, minden javukra van..."

pénteken ellátogattam a fodrászhoz: eladtam harminc centit a hajzuhatagomból, mivel már kezdett kezelhetetlen és terhes lenni… a fodrász hölggyel a szokásos kényelmes témákat feszegettük. kérdezgetett, én meg válaszoltam. meséltem neki, hogy két éve volt az esküvőnk, már akkor is hosszú volt a hajam… mondta, hogy ritka manapság, hogy menyasszonynak készítsen frizurát. „a házasság kiment a divatból” – konstatálta. eszembe jutott, hogy anno a körmös lány is ugyanezt mondta, neki is én voltam évekig az egyetlen „menyasszonya”.

a hétvégén azonban mindennek az ellenkezőjét élhettük át. két nagyon fiatal keresztény pár menyegzőjére voltunk hivatalosak. ők, úgy tűnik, nem adnak a divatra. :) a székesfehérváron házasságot kötött pár huszonévei elején jár. hiszik, hogy egymást istentől kapták, és erről egy kis videón beszéltek a ceremónia előtt. elmesélték, hogyan találkoztak jézussal, hogyan kértek hívő társat maguknak, és isten kérésének engedelmeskedve hogyan élték meg a jegyesség időszakát tisztán, szűzen.

a másik menyegzőt százharminc kilométerrel odébb rendezték meg, szintén két nagyon fiatal jegyessel: a lány talán tizenkilenc éves, és a fiú sem sokkal több. elképesztően sokan voltak az eseményen, és egy szívvel örültek a fiatal párnak, akik nem érdekből, nem kötelességből vagy családi nyomásra kötötték össze életüket, hanem, mert hiszik: a házasságot isten szerezte, azt két ember számára tervezte, és egy életen át tart. tudják (vagyis most még csak sejtik), hogy küzdelemmel, lemondással, önmegtartóztatással lesz kikövezve az az út, amelyen elindulnak… de abban is biztosak, hogy isten hűséges, és nem hagyja őket erejükön felül kísérteni; sőt a kísértéssel együtt el fogja készíteni a szabadulás útját is, hogy el bírják azt viselni. (1 korinthus 10:13)

hogy teljes legyen az örömünk, vasárnap egy újabb meghívót kaptunk, nyarunk ötödik menyegzőjére. a két fiatal huszonéves négy éve jár jegyben. nem élnek együtt, és ezzel sokakat megbotránkoztatnak. (kérdezem én, ugyanez a méltatlankodó tömeg talán jobban örülne, ha ez a két ember nem szűzen várna egymásra, hanem abortuszra készülne, vagy hetente váltana párt?).

sok ember vár istenre. hogy tegyen csodát, lépjen közbe, javítson meg mindent. „isten ezért van, nem?” - kérdezik méltatlankodva, noha ők maguk semmit nem tesznek meg, amit isten kér tőlük, vagy ami neki tetszene. nemrég hallottam egy jó mondást: „mielőtt gyümölcstermésért imádkozol, ültess egy körtefát.” istent akkor „bírhatjuk tettekre”, ha mi is teszünk felé egy lépést. (körtefát ültetünk, hűen várjuk a társunkat, megbocsátunk annak, akinek kell, stb.). ha azt akarjuk, hogy isten cselekedjen valamit az életünkben, a legfontosabb, hogy hinnünk kell benne. aztán kérnünk kell őt. lehet, meg kell tennünk valamit, ami talán nem divatos, talán nem megszokott, de istennek tetsző. és isten ezt a feléje tett lépést tudja megáldani. egy imára tud felelni, de a hitetlen acsarkodásra, követelőzésre nem. egy tisztán megélt jegyességre tud felelni: szeretetet, erőt, kitartást és hűséget ad. ezek a fiatalok ma léptek egyet isten felé.

jakab 1:5-8 „(…) kérje istentől, aki szívesen ad mindenkinek, anélkül, hogy a szemére vetné, s meg is kapja, csak hittel kérje, egy csöppet sem kételkedve. mert aki kételkedik, hasonlít a tenger hullámaihoz, amelyeket felkorbácsol és ide-oda vet a szél. az ilyen ember ne higgye, hogy bármit is kap az úrtól, hiszen a lelkében megosztott ember nem tart ki semmiben sem.”

„ha tele van a hűtőd, az azt jelzi, hogy gazdag vagy” – mondtam egyszer nagy bölcsen édesapámnak, aki megmosolyogta eme megállapításomat. „azért, nem árt, ha van még azon kívül is néhány dolgod” – mondta ő. „nem érted. ha tele van a hűtőd, akkor az egy sor áldást feltételez: be van kötve hozzád az áram, amit ki tudsz fizetni, van lakásod, amelyben áll ez a háztartási gép, ráadásul tele van étellel, így hát biztos nem hal éhen a család. emellett, egy tele hűtő a lelki gazdagságot is jelenti. ha tele a hűtőd, akkor jársz vásárolni, emberek közé. szeretsz enni. sokat, változatosat. van étvágyad. szereted magad, hiszen táplálod és gondoskodsz a testedről” – fejeztem be okfejtésemet. édesapa nem sejtette, hogy évekkel ezelőtti, mélységes, fájdalmas saját tapasztalataimról beszéltem. fél évig volt üres a hűtőm. és a lelkem.

mindez azért jutott eszembe, mert a hétvégén megkapjuk az ötödik, erre a nyárra szóló menyegzői meghívónkat. két hónap - öt házasságkötés! édes drágámmal már mosolygunk ezen a dolgon, hiszen a tavalyi évünk is majdnem így alakult. mi ez, ha nem áldás, mi ez, ha nem a szeretetnek a kiáradása? a párok közül többnek azóta már kisbabája is van. költöznek, utaznak, szolgálnak. jó látni a boldogságukat, a reményt csillogó szemeikben. egy tele hűtő, egy fehér ruha, egy biztonságosan megtett út, egy „igen” számomra mind-mind isten jóságáról beszél. igen, isten számomra ilyen kis dolgokban mutatkozik meg. nem várom el, hogy milliomossá tegyen, nem kérem, hogy legyen csillagos az ég délben, nem várok tőle irreális csodákat. gyönyörködöm benne a mindennapok valóságában.

zsoltárok 86:10 “mert nagy vagy te és csodadolgokat mívelsz; csak te vagy isten egyedül!”

példabeszédek 15:15 “minden napjai a szegénynek nyomorúságosak; a vidám elméjűnek pedig szüntelen lakodalma van.”

zsoltárok 23:6 “bizonyára jóságod és kegyelmed követnek engem életem minden napján”

újra a mai ige alapján olvasom a napi biblia-adagomat. mára egy igazán megfontolandó üzenetet kaptam, amely arról szólt, hogy jézus, félretéve minden addigi, vele szemben támasztott elvárást, megmosta tanítványai lábát. de miért is olyan fontos ez a mostani korban, ránk nézve?

“jézus nem várt arra, hogy a tanítványok tegyék meg az első lépést, ő kezdeményezett. megtanította, hogy ha istent akarod szolgálni, akkor hajlandónak kell lenned félretenni a rólad kialakult képet, a kényelmedet és a napirendedet. és ezt olyan módon jelenítette meg, amit a tanítványok sosem felejtettek el. azzal, hogy levette felsőruháját, megmutatta nekik, hogy istennek nincs ideje a formalitásokkal vagy a divattal foglalkozni. az igazi szolgálat nem törődik az imázzsal, az igazi szolgálat teljesen lemond minden különbségtételről. isten megtestesülése önmagát alázatba öltöztette.”

megvizsgáltam, én vajon hol tartok ebben a kérdésben. van-e a derekamon kendő, térdeimen várom-e, hogy akár büdös lábakat mossak, ha kell? vagy (magamnak minden nap elmondogatva, hogy azért élni is kell valamikor, és amúgy sem tehetek egyedül semi érdemlegeset, stb…) csak annak, akkor és addig segítek, ameddig az nekem kényelmes? a helyes helytelen, de igaz válasz: b. még mindig. az agyalás, a sorsom kézbe vétele, a (képzelt) racionalitás, az egoizmus azonnal lefogja kezem, amint már a kendőhöz nyúlnék, vagy lerogynának lábaim egy-egy elesett embertárs elé. “ha mindenkinek adnál alamizsnát, szétoszthatnád a fizetésed!” – suttogja a gőg, és én elhiszem. pedig, lássuk be, jó, ha kétnaponta egy koldus felénk nyújtja a kezét. az heti száz forint. havonta maximum ötszáz. “neked erre nincs időd, van száz más programod!” – figyelmeztet az önzés, ha egy délutáni segítséget akarnék elvállani. pedig ismerjük a mondást, mindenkinek arra van ideje, amire akarja.

számomra egy jézust követő ember olyan, mint egy anya. akkor is főz, ha a hányinger folytogatja, ha beteg vagy diétázik. egy jézust követő ember akkor is ad egy koldusnak, ha éppen nem látja a tanítványa, főnöke vagy titkárnője. egy jézust igazán követő ember minden hónap elején tudatosan félreteszi a pénzét, idejét és “kedvét”, hogy másoknak is adhasson belőle. egy jézust követő ember nem a kifogásokat keresi, hanem a lehetőségeket. egy jézusi ember nem szid, hanem bátorít. egy jézusi emberben akkor is béke honol, ha körültötte háború dúl.

1 péter 2:15,19-24 “mert úgy van az isten akaratja, hogy jót cselekedvén, elnémítsátok a balgatag emberek tudatlanságát; mert az kedves dolog, ha valaki istenről való meggyőződéséért tűr keserűségeket, méltatlanul szenvedvén. mert micsoda dicsőség az, ha vétkezve és arczul veretve tűrtök? de ha jót cselekedve és mégis szenvedve tűrtök, ez kedves dolog istennél. mert arra hívattatok el; hiszen krisztus is szenvedett érettetek, néktek példát hagyván, hogy az ő nyomdokait kövessétek: a ki bűnt nem cselekedett, sem a szájában álnokság nem találtatott: a ki szidalmaztatván, viszont nem szidalmazott, szenvedvén nem fenyegetőzött; hanem hagyta az igazságosan ítélőre: a ki a mi bűneinket maga vitte fel testében a fára, hogy a bűnöknek meghalván, az igazságnak éljünk”

zsidó 12:14 “kövessétek mindenki irányában a békességet és a szentséget, a mely nélkül senki sem látja meg az urat”

paradox a felvetés, mégis, azt kell mondanom: édes drágám mamája biztos elégedett lenne, ha tudná, milyen emlékünneppé alakult a temetése. azt mondta régebben, szeretné, ha utolsó útjára nem szomorú, hanem reményteli énekek kísérnék, a beszéd nem róla, hanem az ő éltetőjéről, jézusról szólna, és egy vidám szeretetvendégség követné az egészet. minden kérését teljesítettük.

a mama szép kort ért meg, nyolcvannégy évet. tizennégy évesen döntött úgy, hogy hinni fog jézusban, és megpróbál azok szerint élni, amit ő kért követőitől. hetven évig járta ezt a rögös, küzdelmekkel teli, hívő életet. a lelkipásztor lázár történetét osztotta meg a gyászolókkal. amikor jézus egyik legkedvesebb barátjának sírjához érkezett, annak már bűzlött a teteme. jézus sírva fakadt. nem azért, mert nem hitt magában, abban, hogy képes lesz barátját feltámasztani. tudta jól, hogy ő, az örök isten képmásaként úr bűnön és halálon. nem, nem a halottat siratta, hanem a tömegben mindazokat, akik nem veszik észre, hogy ő a halál ura, és aki benne hisz, ha meghal is, élni fog örökké. tudta, hogy ha feltámasztja lázárt, sokan hinni fognak benne, de csak a csoda miatt. ideig-óráig tart majd lelkesedésük, és amikor nehézségekbe ütköznek, eltántorodnak a hittől. lesz, aki még a csoda ellenére sem fog hinni. nos, őket siratta jézus. aztán előhívta lázárt, hogy még egy ideig hadd legyen itt a földön, a családjával, barátaival.

én is, ugyanúgy, mint a mama hetven éven át, hiszem, hogy igaz lesz az, amit a koszorúk szalagján olvastam (életemben először): „a viszontlátás reményében búcsúzunk”

jános 11:25 „monda néki jézus: én vagyok a feltámadás és az élet: a ki hisz én bennem, ha meghal is, él”

egy felületes szemlélő azt állíthatná, hogy a tízparancsolat elavult, meghaladta korát, és ma már betarthatatlan. „ne ölj? hát persze, ezt egy mai ember könnyedén betartja. ja, az eutanázia? meg az abortusz? az nem gyilkosság!” „ne paráználkodj? hát, ja, régen könnyű volt egy életet leélni egy valaki mellett, hiszen rövidebb időt értek meg az emberek…” „csak istent imádd, ne a bálványokat? ugyan kérem, ki lát manapság szobrok előtt hódoló, azokat csókolgató embereket?”

még angliában láttam egy fő műsoridőben adott televíziós showt, amely a tízparancsolat egy-egy pontját járta körül, felhívva a figyelmet, hogy az még ma is élő, betartandó és betartható. rávilágított, hogy a ne ölj parancs vonatkozik a magzatelhajtásra is, a paráználkodásba a(z egyébként függőséget okozó) pornónézés is beletartozik, és bálványimádás minden, amivel szenvedélyesen, pénzt, időt és energiát nem kímélve foglalkozunk, és az uralja az életünket.

főleg ez a „bálványimádásos” rész érdekel mostanában. mi a bálvány? vagy ki? lehet egy pozitív dolog is bálvány? mert nyilván a pénz, a szex vagy a shoppingolás lehet az. no de a tanulás, az utazás, a szolgálat, vagy egy kedves barát, társ is lehet bálvány? igen. minden az, ami az életünk, szívünk középpontja, amire mindent alapozunk, ami körül forog az életünk. amire a legtöbb időt szánjuk. amitől, vagy akitől az életünk jobbá válását várjuk. „ha lesz férjem, megjavul az életem”. bálvány. „ha gazdag leszek, azt teszem, amit akarok”. bálvány. „ma nem beszéltem az imádott barátnőmmel, el van rontva a napom”. bálvány. „a gyermekeimért élek. ha kirepülnek, abba belehalok.” bálvány. minden(ki) bálvány, amit (akit) - isten helyett - szívünk legmélyebb szeretetével, legtöbb gondolatunkkal, legnyugalmasabb perceinkkel elhalmozunk. a biblia arról ír, hogy a bálványok halott dolgok (még akkor is, ha lélegeznek és mozognak), nem felelnek boldogságunkért, nem hallgatják meg vágyainkat, erre ugyanis nincs hatalmuk. hiszen bálványok.

2mózes 20:3 „ne legyenek néked idegen isteneid én előttem.”

ézsaiás 44:9-11 „a bálványok csinálói mind hiábavalók, és kedvenczeik mit sem használnak, és tanuik nem látnak és nem tudnak, hogy megszégyenüljenek. ki alkotott istent, és bálványt ki öntött? a mely semmit sem használ! ímé, minden barátaik megszégyenülnek, és a mesterek magok is emberek; gyűljenek össze mind és álljanak elő; féljenek, szégyenüljenek meg együtt!”

ézsaiás 45:16,18 „szégyent vallanak és gyalázatot mind, egyetemben gyalázatban járnak a bálványok faragói. mert így szól az úr, a ki az egeket teremté; ő az isten, a ki alkotá a földet és teremté azt és megerősíté; nem hiába teremté azt, hanem lakásul alkotá: én vagyok az úr és több nincsen!”

amikor pénteken reggel kiderült, hogy meghalt édes drágám nagymamája, biztosra vettem, hogy anyósomék másnap nem jönnek el a diplomaosztómra. mondtam is nekik pár napja, hogy ha nem jönnek el, azt maximálisan megértem, sőt, kérem is őket, hogy ne hagyják magára az elmenendőt. azt mondták, ne aggódjak, megoldják, és ha tehetik, eljönnek. végül a mama hazatért az úrhoz. felhívtam síró apósomat. elmondtam neki, amit már maga is jól tudott: hogy mindazok, akik jézusba vetik bizalmukat, a mennybe mennek, és, hogy isten még ezeket a tragikus napokat is fel tudja használni jó célra, hiszen kitartó küzdelmük, amit a haldoklóért tettek, megtanítottak engem a kitartás, könyörületesség, és az istenbe vetett bizalom fontosságára. amit a mamáért tettek, az engem is erősített. csoda, kegyelem és ajándék az az erő, amit kaptak, hogy végül el tudtak jönni velem ünnepelni. a tisztelet szó nem fejezi ki eléggé, mit érzek irántuk.

az, hogy a szüleim is eljöttek a diplomaosztómra, szintén felért egy csodával. azt mondták, ha sem szegeden, sem angliában nem voltak jelen, ide azért már csak eljönnek. (már ezért megérte elvégezni a teológiát, hehe.) de a meglepetések sora itt sem ért véget. jeles diplomát vehettem át, és a legjobb szakdolgozatért járó jutalmat is az én munkám kapta. (visszagondoltam az imára, amelyben elmondtam istennek, hogy én nem tudok a látássérültek istenképéről írni nélküle, a kezébe teszem a dolgozat alakulását. hát, megtette: elkísért idáig.)

de még ezt az örömet is lehetett fokozni. egy barátnőmtől audrey hepburnt ábrázoló rajzot kaptam - az ő alkotását. nagyon nagy megtiszteltetés számomra, ha valaki kézzel készített ajándékkal lep meg. a barátnőm párja pedig egy profi géppel készített rólam fotót, hazaszaladt kinyomtatni, és a már bekeretezett képpel felszerelkezve csatlakozott hozzánk a rákóczi grillházba. lelkipásztoromtól és feleségétől pedig david loden cd-jét kaptam meg. róla korábban még csak nem is hallottam. héberül és angolul énekelnek, és ami a döbbenetes, éjjel, amikor a zenét hallgattam, már (asszem) meg is értettem egy sort: hine hu ba... íme, jön ő (a messiás). azóta többször meghallgattam a számokat, amelyek közül egyet találtam fent a neten:

egy barátnőm mesélte, hogy nemrég hallott egy bizonyságtételt egy idősebb hölgytől. valaki nagyon meg akarta bántani ezt a nőt, és azt találta mondani: „te egy gyökér vagy!” a néni nem nagyon tudta, hogy ezzel mit is akarnak a tudtára adni, csak az indulatból értette meg: őt most szánt szándékkal megsértették. támadás helyett azonban elgondolkodott a szó, a bántás jelentésén. ő egy gyökér. isten tápláló földjébe ültetett gyökér, mely ennek a táptalajnak köszönhetően erős törzset, sok ágat, és gyümölcsöket termett az évek során. gyökér, melyből lombos fa nőtt, amely még másoknak is árnyékot ad több generáción át. a néni végül megállapította: nagyszerű dolog, hogy ő egy gyökér!

isten a szánkba lehelte a lelkét. ez különböztet meg minket az állattól. ha úgy tetszik, ez a „szájon át lélegeztetés” kötelez minket. kötelez arra, hogy ne állatként essünk egymásnak, hanem isten szemével lássuk meg a másikban a jót, és minden szituációból hozzuk ki a legjobbat, erővel, türelemmel, emberségesen. ilyen bizonyságok hallatán el is hiszem, hogy valakinek ez tartósan, élethosszig tartóan megy.

jób 29:18-20 „mint a homok, megsokasodnak napjaim. gyökerem a víznek nyitva lesz, és ágamon hál meg a harmat. dicsőségem megújul velem, és kézívem erősebbé lesz kezemben.”

egy régen dédelgetett vágyam teljesült azzal, hogy hétvégén ellátogattunk a tihanyi levendulafesztiválra. a balaton és a belső tó csodálatos látványt nyújtott, a víz és a lilán vibráló növényültetvény illata feledhetetlen volt, és még a nap is kisütött. édes drágámmal hatalmas sétát tettünk a környéken, szedtünk levendulát, és vásároltunk a belőle készített szappanból és mézből… (levendulaméz, igen, és még egy szál virágot is tettek bele.)

a levendula erős antioxidáns, idegnyugtató, gyulladáscsökkentő növény. emellett gyönyörű és illatos. érezve és látva azt a csodát ott, a tihanyi félszigeten, nehezen tudom elképzelni, hogy valaki szívből hisz az evolúcióban, az ősrobbanásban, és abban, hogy a növények gyógyhatása és külleme csupán egy „véletlen” eredménye. én ma is meggyőződtem arról, noha istent magát nem láthatom, hogy ő testi-lelki javunkra, épülésünkre készítette el a világ minden egyes teremtményét. az, hogy az ember ma már nem ismeri a növények, mézek, gyökerek gyógyhatását, az nem isten hanyagságának, hanem az ember istentől való elfordulásának tudható be.

tévedés azt hinni, hogy a növények, és a környezetünkben élő jelenségek önálló egyéniséggel, erővel bírnak, és képesek hatalommal gyógyítani. ezek eszközök, és nem istenek. nem bálványozhatjuk őket, mert nincs bennük lélek, aki dönthet gyógyulásunk, életünk felett. isten az egyedüli döntőbíró és teremtő.

róma 1:19-23,26 „mert ami megismerhető az istenből, az nyilvánvaló előttük, mivel isten nyilvánvalóvá tette számukra. ami ugyanis nem látható belőle: az ő örök hatalma és istensége, az a világ teremtésétől fogva alkotásainak értelmes vizsgálata révén meglátható. ennélfogva nincs mentségük, hiszen megismerték istent, mégsem dicsőítették vagy áldották istenként, hanem hiábavalóságokra jutottak gondolkodásukban, és értetlen szívük elsötétedett. akik azt állították magukról, hogy bölcsek, azok bolonddá lettek, és a halhatatlan isten dicsőségét felcserélték emberek és madarak, négylábúak és csúszómászók képével. ezért isten gyalázatos szenvedélyeknek szolgáltatta ki őket.”

lavender_festival

pénteken államvizsgáztam. a „megszentelődés és istenfiúság” című tételt húztam. meg is lepődtem, pedig ezért imádkoztam. elmondhatatlanul megkönnyebbültem, amikor kiderült, hogy feleletemre jelest kaptam. ezzel, úgy tűnik, végeztem a teológián. apósom nagy szeretettel gratulált a „csillagos ötöshöz”. háát, azért nem csillagos, mondtam én, mire azt mondta: „de, de. a csillag a szemedben van!”

a teológián töltött négy év hívő életem első négy éve is volt egyben. furcsa, hiszen amikor angliából elküldtem a jelentkezésemet, még fél éve sem volt, hogy jézust befogadtam az életembe. nem éppen ekkor szoktak a teológia végzése mellett dönteni az emberek. engem azonban nem tanácsolt ott senki, csak azt tudtam, hogy vágyom istent, az ő igéjét jobban megismerni, és szeretnék olyan emberek között lenni, akik ugyanúgy szeretik jézust, mint amilyen szerelemmel égek iránta én.

a négy év szinte mindegyik féléve külön üzenettel bírt. az első félév üzenete például ez volt istentől: „látod, mennyi-mennyi tanulni valód van rólam? nos, ez a folyamat egész életed végéig fog tartani, de ne aggódj, én veled vagyok!” amikor a hajléktalanszállóra kerültem, mint munkatárs, és lelkileg a padlón voltam, azt üzente minden egyes iskolában töltött szombaton: „bármi történjék is veled, bárhol leszel is, én veled vagyok, és soha el nem hagylak!” később, jegyesként nagyjából így szólt az üzenete: „nagyon szép dolog a szerelem, én szereztem számodra, de azért ne felejtsd el, én itt vagyok, foglalkozz velem is, jó?”. és végig, az utolsó percig az volt a mondandója számomra: „ez az iskola rólam szól. nem rólad, nem a következő diplomádról, nem a sikereidről. rólam. semmi sem vagy nélkülem.”

sokan gondolják, hogy a biblia olyan általános igazságokról szól, amely akárhogyan olvasható, bárki kiválaszthatja magának a megfelelő mondatot, vagy annak az ellenkezőjét is. magyarán: felesleges olvasni, hiszen semmiféle vezetést nem lehet belőle kérni, kapni. a négy év alatt azonban nem ezt tapasztaltam. a fent említett üzenetek olyan valóságosak, szívbe markolóak voltak, hogy arról nem lehetett nem tudomást szerezni. ezen felül pedig rengeteg ige van, amelyet kézzel foghatóan megtapasztaltam, és ezért annak igazságát soha nem vonhatom kétségbe:

jakab 3:17 „a felülről való bölcsesség pedig először is tiszta, azután békeszerető, méltányos, engedelmes, irgalmassággal és jó gyümölcsökkel teljes, nem kételkedő és nem képmutató.”

példabeszédek 3:7 „ne légy bölcs a te magad ítélete szerint; féld az urat, és távozzál el a gonosztól.”

példabeszédek 9:10 „a bölcseségnek kezdete az úrnak félelme”

ézsaiás 40:28-29 „hát nem tudod-é és nem hallottad-é, hogy örökkévaló isten az úr, a ki teremté a föld határait? nem fárad és nem lankad el; végére mehetetlen bölcsesége! erőt ad a megfáradottnak, és az erőtlen erejét megsokasítja.”

„ki nyomta meg a vészjelző gombot? baj van, hívjam a mentőt, tűzoltót, rendőrséget, vagy csak valaki nem tudja megkülönböztetni a piros meg a zöld gombot?” –rivallt a buszvezető a mikrofonjába. mindenki elmosolyodott, bár ez a néhány mondat inkább könnyfakasztó volt. lehetett volna oka is a jelzésnek. odacsukhatta volna az ajtó egy néni lábát, vagy elájulhatott volna valaki… bármi megtörténhet, ahol sok ember tartózkodik. a sofőr a rosszindulatú és mogorva kabátját vette fel aznap, de nem is csoda: egyre többen teszünk így nap mint nap, hiszen „ilyen világban élünk.” vagy dönthetnénk máshogyan is?

utópia, tudom… de milyen jó lenne egy olyan világban létezni, ahol például egy ilyen esetben a buszvezető szelíd-aggódó hangon azt kérdezné: hallom a vészjelzőt, ugye, nem történt baj? vagy ha meglátunk egy lerobbant nőt, nem azt gondolnánk, hogy ejha, ráférne egy nagykezelés… hanem azt, hogy „lehet, hogy most tudta meg, hogy a gyermeke haldoklik, és azért van így kikészülve szegény…” a tanár nem azt mondaná, hogy „ülj le, fiam, egyes”, hanem, hogy „megint nem tudtál készülni a szüleid veszekedése miatt? jövő órán bepótolhatod.”

isten azt mondta, alkossunk embert hasonlatosságunkra. bármennyire is hasonlított a lelki beállítottságunk hozzá kezdetben, a bűn ettől a tökéletes állapottól végleg elválasztott, és ma már közel sem vagyunk ahhoz a teremtő, felemelő, megbocsátó, szerető, kegyelmes istenhez, aki egykor az orrunkba lehelte lelkét.

napról napra, percről percre kellene kifordulnunk állati önmagunkból és megzabolázni rosszindulatú gondolatainkat és mocskos szánkat, hogy egy kicsit is hasonlítsunk arra, akinek a képmására teremtettünk.

jakab 3: 2, 4-8 „mert mindnyájan sokképen vétkezünk. ha valaki beszédben nem vétkezik, az tökéletes ember, képes az egész testét is megzabolázni. ímé a hajók is, noha mily nagyok, és erős szelektől hajtatnak, mindazáltal igen kis kormánytól oda fordíttatnak, a hová a kormányos szándéka akarja. ezenképen a nyelv is kicsiny tag és nagy dolgokkal hányja magát. ímé csekély tűz mily nagy erdőt felgyújt! a nyelv is tűz, a gonoszságnak összessége. úgy van a nyelv a mi tagjaink között, hogy megszeplősíti az egész testet, és lángba borítja életünk folyását, maga is lángba boríttatván a gyehennától. mert minden természet, vadállatoké, madaraké, csúszómászóké és vízieké megszelídíthető és meg is szelidíttetett az emberi természet által: de a nyelvet az emberek közül senki sem szelidítheti meg; fékezhetetlen gonosz az, halálos méreggel teljes.”

1 mózes 1:26 „és monda isten: teremtsünk embert a mi képünkre és hasonlatosságunkra”

1 mózes 2:7 „és formálta vala az úr isten az embert a földnek porából, és lehellett vala az ő orrába életnek lehelletét. így lőn az ember élő lélekké.”

egy régi történet olyan királyról szól, aki a kor szokásának megfelelıen udvari bolondot tartott. az ilyen bolondnak joga volt ahhoz, hogy megmondja az igazságot a királyoknak és a hercegeknek, még akkor is, ha az keserű volt. ha ugyanis az igazság keserű volt, akkor egyszerően csak annyit fűztek hozzá: ,,hiszen ő bolond!”
egyszer a király olyan ezüst bolondpálcát adott bolondjának, amelynek végén arany harangocska hintázott. majd ezt mondta:
– az biztos, hogy te vagy a legnagyobb bolond, aki csak létezik a világon. de ha egyszer mégis találkozol olyan emberrel, aki még nálad is nagyobb bolond, add tovább neki ezt a pálcát.
a bolond éveken át hordozta magával a pálcát. egy napon aztán megtudta, hogy haldoklik a király. csendesen bement a betegszobába és így szólt:
– király, hallom, nagy útra akarsz indulni.
– nem akarok – válaszolt a király –, hanem kell!
– bizonyára hamarosan visszatérsz.
– nem. – sóhajtott a király – abból az országból, ahová én utazom, nincs visszatérés.
– no, akkor viszont bizonyára régen előkészítetted az utazást. remélem, gondoskodtál arról, hogy abban az országban, ahonnan nincs visszatérés, királyi módon fogadjanak.
a király a fejét rázta.
– ezt elmulasztottam. sosem volt időm arra, hogy előkészítsem ezt az utazást.
– ó, akkor te valószínőleg nem tudtad, hogy majd egyszer el kell indulnod erre az útra!
– már régóta tudtam. de, – mint mondtam – sosem volt időm, hogy megtegyem a helyes előkészületeket.
a bolond ekkor csendesen letette pálcáját a király ágyára és így szólt:
– azt parancsoltad nekem, hogy annak adjam tovább ezt a pálcát, aki még nálam is nagyobb bolond. király, fogd a pálcát! te tudtad, hogy át kell menned az örökkévalóságba, és hogy onnan nincs visszatérés. ennek ellenére nem törődtél azzal, hogy megnyíljanak neked az örök hajlékok.
király, te vagy a legnagyobb bolond!

zsoltárok 49:11 “a bölcsek is meghalnak; együtt vész el bolond és ostoba, és gazdagságukat másoknak hagyják.”

holnap védem a szakdolgozatomat. ezt követi a csütörtöki államvizsga, és ha ezek sikerülnek, az tényleg azt jelenti, hogy végeztem a teológián. a konzulens tanáromnak szerettem volna megköszönni a szakdolgozatom írása közben adott tanácsait, idejét, energiáját. na, de mit vesz az ember egy férfi tanárának ajándékba? eszembe jutott, hogy olvastam a jerikói rózsa nevű csodanövényről. gondoltam, ez jó lesz, hiszen virág is, meg nem is, no és nagyon mély jelentése van, már ha egy virágnak lehet ilyen. (isten öntözi és nap mint nap megújítja a szívünket, a lelkünket, mely nélküle száraz, élettelen maradna). a virág egyébként konkrétan egy öklömnyi ronda száraz gyökér, amit, ha vízbe teszünk, néhány óra alatt zöld kis bokorrá fejlődik. ezt írja róla a wiki:

„a jerikói rózsa név a kr. e. 200 körül élt sirach könyve nyomán keletkezhetett. ennek 24. fejezete 18. versében található a következő hasonlat: „úgy növök fel, mint a pálma engeddiben és a rózsák jerikóban.” ez a növény a linné-től kapta nemzetségnevét, amely a görög anastasis (feltámadás), származéka, ami ez esetben a növény újjáéledését jelenti. a hierochuntica név sokkal régibb eredetű, és jerikó görög neve hiericho él benne. európában az 1400-as években van az első írásos említése benedetto rinio kéziratos füveskönyvében, rosa sanctae mariae néven. a század elején európában török házalók árulták. akkoriban sok mendemonda terjedt el róla: a szentföld zarándokai azt híresztelték, hogy karácsony éjjelén újra kinyílik, de csak akkor, ha kálvinista nincs a házban.” :)

a virágot egy bibliaverssel együtt adom át neki, amely nem más, mint a

zsoltárok 68:10 „bő záport hintesz vala, oh, isten, a te örökségedre, s a lankadót megújítod vala.”

munkám kapcsán a héten borsodban jártam. a feldúlt városokat már csak sötétedés után láthattuk. a fehér zsákok és a vízfoltok szinte világítottak az út mentén. szúnyoginvázió, rothadt víz szaga a levegőben. az elmúlt hetek eseményei kézzelfoghatóvá váltak számomra.

isten azt ígérte noénak, többé nem pusztítja el a földet özönvízzel. ez az ígéret egy tény, mint ahogy isten minden egyes ígérete és szava is az. ezt azonban nehéz elhinni itt, látva az otthontalan embereket, a sártengert, a munkagépeket, a vizet. tény ez is: ezt a hatalmas területet „elvesztettük” az árvíz során: az embereket testileg és lelkileg is össze kell szedni, elveszett a termés, újjáépítésre szorulnak a házak…

az életben sokszor vagyunk így: a látszat, a tények nem esnek egybe azzal az ígérettel, amit isten nekünk mond. a harmadik iksz után, egyedül, nehéz bízni abban az ígéretben, hogy „nem jó az embernek egyedül, adok neki segítőtársat, hozzá illőt”. a munkanélküli segély érkeztéig nehéz azzal vígasztalódni, hogy „nem lesz elhagyottá az igaz, és utódja kenyérkéregető”. egy halálos beteg ágya mellett nem vidít fel az, hogy a mennyben minden aranyból lesz, és isten letöröl minden könnyet… ha valakit megcsal a társa, nehezen vígasztalható azzal, hogy a végén mindenki elnyeri méltó jutalmát, és ahogyan ő mért, úgy mérnek majd neki is… az isteni tények és a látható valóság sokszor összeegyeztethetetlennek tűnik. hinni néha tényleg nem könnyű.

1mózes 9:8-11 „és szóla az isten noénak és vele az ő fiainak, mondván: én pedig ímé szövetséget szerzek ti veletek és a ti magvatokkal ti utánnatok. és minden élő állattal, mely veletek van: madárral, barommal, minden mezei vaddal, mely veletek van; mindattól kezdve a mi a bárkából kijött, a földnek minden vadjáig. szövetséget kötök ti veletek, hogy soha ezután el nem vész özönvíz miatt minden test; és soha sem lesz többé özönvíz a földnek elvesztésére.”