myjesus

gyomorgörcsös, nyugtalan napjaimat szerelmem tette szebbé azzal, hogy vasárnap egy könyvet ajándékozott nekem. "corrie ten boom: a menedék". ó, az én drága holland hithősöm! milyen szép könyvet olvastam erről az órásnőről, aki a haláltábort maga is átvészelve élete utolsó húsz évében körbejárta a világot, hirdetve a megbékélést, azt, hogy csak is a megbocsátás hozhat igazi gyógyulást az emberi szív sebeinek!

most pedig megismerhettem corrie életének első ötven évét, azt az időszakot, amelyet egy hívő családban töltött el, egy olyan anya mellett, aki még agyvérzése után is bátorító leveleket íratott istápoltjainak, és egy olyan apa oldalán, aki megtiszteltetésnek vette, ha egy régi órát hozzá vittek megcsináltatni, és ezért olykor „elfelejtette” kiküldeni a számlát.

a jézust nem csak szavakban, hanem tettekkel is követő család, életét kockáztatva, zsidó embereket bújtatott házának hátsó traktusában, egészen a háború végéig. ekkor valaki beköpte őket, és a nyolcvanéves apa, két, ötvenes éveiben járó hajadon leányával, corrie-val és betsie-vel egy nyirkos, sötét börtönben kötött ki. a kihallgatáson az apának szegezték a kérdést: „ha elengedjük, akkor felhagy a tevékenységével?” a férfi így válaszolt: „ha holnap bekopog valaki az ajtómon, aki bajban van, segíteni fogok neki.” casper bácsi pár napon belül kiszabadult a börtönből. egy jobb élet várt rá valahol fent, jézusa mellett.

betsie és corrie együtt folytatták útjukat ravensbrückbe. a német haláltábor négyszintes priccsekkel ellátott hálóterme hemzsegett a tetvektől, négy személy helyett kilenc feküdt egy helyen, több száz nő kínlódott egy kupacban fűtés és élelem nélkül. betsie nagylelkűen odaadta mindenét a többieknek, nem kímélve arany-értékű vitamincseppjeit, ételét és mosolyát, csak adta, adta és adta kincseit. a huszonnyolcas barakk hamarosan a harag helyett a béke és ima helyévé vált. betsie egyszer így szólította fel testvérét, corrie-t: „adjunk hálát ezért a helyért!” corrie ledöbbent: mit lehet ezen a helyen megköszönni? betsie így adott hálát: „köszönöm, istenem, hogy együtt lehettünk, köszönöm, hogy ilyen sokan vagyunk összeszorítva, így sokan hallhatják egyszerre a te igédet, és köszönöm, uram, a bolhákat!” micsoda? hogyan mondhat valaki olyat, hogy köszönöm a bolhákat?

aztán erre a képtelenségre is megérkezett a válasz. nem értették okát, de felfigyeltek rá, hogy az alvóteremben soha nem volt ellenőrzés, oda őr be nem tette a lábát. így az asszonyok nyugodtan imádkozhattak, énekelhettek. sok-sok órát tölthettek lelki táplálkozással, ami segítette testük túlélését is. egyszer aztán mégis vita robbant ki a teremben, amelyet az őrnek lett volna tiszte leverni, de a belépést elutasította: „oda én be nem teszem a lábam, hisz minden hemzseg a bolháktól meg a tetvektől!” így derült ki corrie számára, hogy miért volt mégis „áldás” a rengeteg bolha és tetű, és hogyan tudott betsie még ezekért az élősködőkért is hálát adni.

corrie hamarosan egyedül maradt: nővére, szelíd mosollyal az arcán, a tábori kórház folyosójának jéghideg padlóján végleg elszenderült. álma egy otthon volt, amelybe a megkínzott túlélők költözhettek és gyógyulhattak a háború után. az otthont corrie hozta létre, hirdetve a békét, isten békéjét és megbocsátását, amely az egyetlen esély az életben maradásra itt a földön.

1 thesszalonika 5:18 „mindenben hálákat adjatok; mert ez az isten akarata”

zsoltárok 23:4 “még ha a halál árnyékának völgyében járok is, nem félek a gonosztól, mert te velem vagy”

az alapítvány, amelynek dolgozom, egynapos programot szervezett nagykarácsonyban vörösiszap- és árvízkárosult gyermekeknek. a feltűnő-piros mikulásházban mindenki találkozhatott az igazi mikulással az ő szépen berendezett, kandallós dolgozószobájában. ezt követően vártak ránk a szarvasok, és ott állt a mikulás szánkója is (bár kissé furcsa volt mindezt húsz fokban végignézni).

az udvaron állt egy kút is, rajta valami efféle felirattal: „ez a jóság kútja. ha valami rosszaságot követtél el, belesuttoghatod ebbe a kútba. ha valami nagyobb csínyt követtél el, beszéld meg a tanárnőddel és a szüleiddel is. csak tiszta lelkiismerettel lehet szép életet élni!”

miután a gyerekeknek felolvastam, megrohamozták a kutat, kezüket szájuk elé téve, belesúgták a kútba mindazt a bűnt, ami lelküket terhelte, nyomta.

szerettem volna nekik elmondani, de persze nem tehettem, hogy mindez csak ideig-óráig hoz megkönnyebbülést. van azonban egy kút, amely mindig és mindenhol megtalálható, és amelybe bele lehet üvölteni mindent, még a legaljasabb, megbocsáthatatlannak tűnő, fájdalmas emlékeket és bűnöket is. ezt a kutat, amely egyszerre elnyeli és megsemmisíti mindazt, amit beleengedünk, jézus krisztusnak hívják.

1 jános 1:9 „ha megvalljuk bűneinket, hű és igaz, hogy megbocsássa bűneinket és megtisztítson minket minden hamisságtól.”

zsoltárok 103:12 „a milyen távol van a napkelet a napnyugattól, olyan messze veti el tőlünk a mi vétkeinket.”

a szombati napunk elég mozgalmas, mégis csodás és felemelő volt. édes drágám délelőtt dolgozott (egy álomszép rönk-játszóteret fabrikált), én pedig a válságterhességi tanfolyamon okultam. majd találkoztunk, és elmentünk a golgota utcába, ahol a biblialeíró verseny vette kezdetét. hétszáz ember gyűlt össze, a hatévestől a hatvanhat évesig, hogy a hónapok óta tanulgatott tíz újszövetségi igeverset kívülről leírja. a papírokat összefűzik, így készül el a kézzel írott biblia, amelyet a bibliamúzeumban lehet megtekinteni. efféle bibliát nem készített még senki, olyan már volt, hogy kézzel leírták, de nem kívülről.

a leírás után mindenki megkapta ajándékát: egy limitált szériás mp4 lejátszót, amelyet kizárólag erre az alkalomra készíttettek. megtalálható rajta a hangzó, és e-book formátumú biblia is, letörölhetetlenül. ezen kívül zenét, filmet, és képeket is lehet rajta tárolni és nézegetni-hallgatni.

a nagy esemény előtt több köszöntést hallgathattunk végig. az egyik egyházvezető megemlékezett a chilei bányászokról, akik hónapokra a föld alatt egy üregben rekedtek, és mindösszesen egy cső állt rendelkezésre, amelyen kommunikálhattak a felszínnel. egy levelet írtak a külvilágnak, mely szerint „bibliára van szükségünk!”. ekkor a bányászoknak harminchárom, névre szóló bibliát készíttettek, éppen olyan kicsit és keskenyet, mely elfért a csőben. a negyvenedik zsoltárt pedig kiemelték számukra. ez bátorította őket a lent töltött időszakban... és ez bátoríthat bennünket is: a reménytelenség vermében, sötétben és hidegben tocsogtunk, haldokoltunk, de isten meghallott minket, és "leküldte a csövön" azt, akire szükségünk volt, jézust, hogy elmondja, van remény, és van kimenekedés a bűnből és elutasítottságból...

zsoltárok 40:2-4 „várva vártam az urat, és ő lehajolt hozzám, meghallotta kiáltásomat. kiemelt a pusztulás verméből, a sárból és iszapból. sziklára állította lábamat, biztossá tette lépteimet. új éneket adott a számba, istenünknek dicséretét. sokan látják ezt, félik az urat, és bíznak benne.”

belevágtam. elkezdtem a kiáltás az életért egyesület tanácsadónői képzését. be kell látnom: jóformán semmit sem tudtam eddig az abortuszról, de még a baba fejlődéséről, az élet létrejöttéről sem. iszonyatos erővel ütöttek a mondatok: ezerkilencszázötvenhat óta, amióta hazánkban legális az abortusz, mintegy hatmillió emberkezdeményt irottak ki nők méhéből. bumm. az abortuszok csupán egy százalékát teszi ki a nemi erőszak során fogant babák elvetése, a többi gyermek anyagi, érzelmi vagy kényelmi okokból volt útban. bumm. hazánkban minden második családban van olyan nő, akinek volt már abortusza. bumm. az abortusz meddőséget, szövődményeket, a szexuális vágyak csökkenését vagy éppenséggel szexhajhászást, önpusztítást, depressziót, agressziót von maga után... bumm. ütöttek a tények, a földig rombolták rózsaszín világomat, tudatlanságban lebegő kis életemet.

a válságterhességi tanácsadónők (van közöttünk egy férfi is!) feladata az lesz, hogy a hozzájuk forduló nőknek elmondják: az abortusznak van egy másik oldala is. amely sötétebb, mint amilyennek gondolnák. a döntésükért (a baba megszülése, felnevelése vagy örökbe adása) pedig csak imádkozni tudunk.

a tanfolyamon bemutattak egy kisfilmet is a baba első napjairól, melyet a méhben, iszonyatos gyorsaságú fejlődéssel tölt. a filmzenét megtaláltam a neten, és elhoztam ajándékba:

szentföldi utunkat a nyolcadik napon rontotta el egy olyan rosszullét, amelyre legrosszabb álmomban sem gondoltam volna: a légkonditól torokgyulladást kaptam, valami ételtől lázas-hányásos remegést, amely a havonta esedékes hasgörccsel társult, és küldött teljesen padlóra. mindez egyetlen nap alatt jelentkezett, és abszolúte kivette az irányítást a kezemből.

utitársaink imádkoztak értem, így éjszakára megnyugodott a gyomrom, már csak a lázat kellett levinnünk hűtőfürdővel és gyógyszerekkel. amikor másnap erős hitű utitársaim megkérdezték, hogy jobban vagyok-e, már szégyelltem bevallani, hogy a javulás minimális. nem lenne hitem a gyógyulásban? nem imáztam elég hittel? miért nem vagyok jobban? miért történik ez mindig éppen velem? lehet, hogy isten valakit meggyógyít, valakit meg nem? és akkor engem miért nem? a fájdalom mellett ezek a kérdések szaggatták idegeimet, gondolataimat. a repülőről leszállva aztán megtapasztaltam, mi is igazán a földi pokol. minden bajom a fülemre ment, éjjel-nappal zúg a fejem és a füleim olyanok, mintha napi huszonnégyben zsibbadnának. a hitem a mély mínuszban, az egészségem szintén.

gondoltam, ha isten nem siet segítségemre, elmegyek a dokihoz. hétfő reggel ott kezdtünk. maradék hangomon elmondtam neki, hogy sok bajom van, de már mind elhanyagolható a fülfájásomhoz képest. félreértve az egészet így kelt ki magából: „miről beszél? ezt nem lehet elhanyagolni. ez egy vírusos fülgyulladás, el fog múlni idővel. nem hanyagolhatja el, mert ez jött, és ahogy jött, el fog múlni.” gondoltam, megmagyarázom, hogy félreértett, de semmi erőm nem volt hozzá. felírt néhány vény nélkül kapható cuccot, amely már volt otthon, és szedtem is pár napja. tehát, semmiféle pozitív előrelépést nem okozott, hogy elmentem dokihoz.

hazamentem hát, és elővettem a bibliát, remélve, hogy az majd megnyugtat. kinyitottam, és három lapot előrehaladva megtaláltam azt az igét, amely felvidított és megnyugtatott, és amelyből tudtam: ha nem is jön a gyógyulás egy órán belül, mint ahogy imádkoztak értem a többiek, isten mégis itt van, ő a fülemen is úr, és meg fogja tartani egészségben. a fájdalmakon át is tudom, hogy pár nap múlva egészséges lesz mindenem!

példabeszédek 20:12 „a halló fület és a látó szemet, az úr teremtette egyaránt mindkettőt.”

jeruzsálembe érkezésünkkor már jócskán besötétedett, így a hotelünkből, az olajfák hegyéről rögtön a csodás kivilágított várost láthattuk. ez a hely is tökéletesen más volt, mint az előző napokon látottak, és a tíz nap alatt nem is volt ugyanolyan hangulat sehol sem… ez a város is egyszerre pezsgett és imádkozott, alkudozott és figyelt (meg kellett szoknunk a civil gépfegyvereseket, és a folyamatos biztonsági kapus ellenőrzéseket).

rengeteg helyet megnézhettünk: a siloámtól a bethesda taváig, a dávid citadellájától a hasmóneus alagútig pörgött a városnézésünk. a siratófalnál háromszor is voltam. itt a nők és a férfiak különválnak, és egy masszív tömegen keresztüljutva talán oda is jut az ember a hatalmas kövekhez. mindenki azt mondta, hogy mindez hatalmas szellemi élmény lesz, hát, én is így álltam hozzá. vártam, hogy szépen lassan elfogyjanak előlem a feketébe öltözött, csinos, kopasz-parókás lányok és asszonyok, akik odaszántan imádják az istent ennél a falnál. egyszer csak már nem állt előttem senki, enyém lett a falnak egy kis szeglete. nem jön a jelenlét, nem jön az érzés, biztos velem van a baj… mi lesz már, imádkozz, érintsd meg, itt a lehetőség… zakatol, zakatol, zakatol a sok félmondat, de semmi. eszembe jutott, hogy imázni kellene, nem a falhoz, hanem istenhez, aki mindenhol ott van, itt is éppúgy, mint otthon a szobámban… ezért elmondtam az egyedül élő istennek, akit az életembe fogadtam és aki, tudom, meghallgat, hogy mit is szeretnék igazán. és kértem, hogy ne a fal tapogatásáért, hanem az ő nagy nevéért hallgasson meg. biztos itt is van olyan, aki mélyen hisz az úrban, de ez a babonás faltapogatás számomra egy volt a hiábavaló cselekedetek közül. (ézsaiás 44:20 „ki hamuban gyönyörködik, megcsalt szíve vezette félre azt”)

sokkal inkább megindított a via dolorosa, amely, elmondások szerint, általában csalódást szokott okozni az embereknek. szabadon eresztettek minket vásárolni, bazározni, alkudozni… az arabok piac-sikátora hangos, illatos, mozgalmas, gazdag, mocskos, mosolygós, feledhetetlen. nem vettünk semmit, csak néztünk és szagoltunk és ámultunk és talán fel sem fogtuk, hogy ilyen tényleg létezik… és akkor, akkor felnéztünk. „via dolorosa”. lehet ennél fájdalmasabb valami? ott, ahol az élet lüktet (legalábbis azt hisszük, ez az élet), ahol a tárgyakról és pénzről és hiábavalóságokról szól minden… ott, a via dolorosán, a szenvedések utcáján, ott járt némán, győztesen a bárány jézus. addigra már véresre verve, egy nagy fagerendát cipelve. és nem vette észre senki, hiszen megszokott látvány volt: minden aljas csalót itt vezettek át a vesztőhelyre… a piac akkor is hangos volt, a pénz csörgött, az áru színes volt és illatos… és jézust, az igazi kincset már akkor sem vette észre a világ.

márk 15:18-20 „elkezdék őt köszönteni: üdvöz légy, zsidók királya! és verik vala a fejét nádszállal, és köpdösik vala őt, és térdet hajtva tisztelik vala őt. mikor pedig kicsúfolták őt, leveték róla a bíbor ruhát, és a maga ruháiba öltözteték; és kivivék őt, hogy megfeszítsék.”

az eilati pihenő után nekiindultunk északnak. a masszada erődbe egy felvonó vitt, és mielőtt megtekintettük a romokat, egy film segítségével mutatták be, micsoda heroikus küzdelem folyt itt krisztus után egy pár évvel, jeruzsálem lerombolása után. a zsidók ide, ebbe az erődbe menekültek a családjaikkal a rómaiak elől, akik két évig vették őket körbe, miközben magas sáncot emeltek, hogy bejuthassanak és elpusztíthassák őket. ők azonban kitartottak. végül a rómaiak elkészültek a sánccal, és támadásba lendültek. amikor bejutottak az erődbe, csupán holttesteket találtak: tíz embert sorsvetéssel választottak ki maguk közül, akik lenyilazták a többieket. inkább a halált választották, mint a rabszolgaságot, vagy a más keze általi véget.

mindez nagyon közel volt a holt-tengerhez, amelynek színén még én is fennmaradtam (ezt azért nem gondoltam volna). a holt-tenger környéke sodoma és gomorra óta élettelen, a biblia szerint előtte állatok legeltek lankáin. ma már a só az úr, sem a vízben, sem a környéken nem marad meg semmi. a só olyan mértékben termelődik, hogy az emberek nem tudnak olyan gyorsan kitermelni, hogy elfogyjon az összes só. a környék kopár szikláit is ellepi a fehér kristály (ezt egyik utitársunktól tudjuk, aki nem átallt megnyalni egy sziklácskát).

magyarázatok szerint sodoma és gomora a holt tenger alatt van konkrétan. a biblia így ír róla a jeremiás siralmai 4:6-ban „nagyobb az én népem leányának bűnhődése sodoma bűnhődésénél, a mely elsüllyedt egy pillanat alatt, noha kézzel sem ütöttek felé.”

itt élt lót is a feleségével, amíg isten arra nem utasította őket, hogy hagyják el a várost, mert sodoma ás gomora olyannyira züllött már, hogy el fogja törölni a föld színéről. azok el is menekültek, de lót felesége visszanézett, és a biblia szerint a látványtól sóvá változott. sosem értettem, ez hogy lehetséges, de most egy olyan tanítást kaptam róla, hogy azt el tudom fogadni. lót felesége valószínűleg szeretett ebben a városban élni, minden züllöttsége ellenére is. ott éltek a barátnői, pezsgett az élet, mindig volt min pletykálkodni… nem annyira akart menekülni, de amikor a férje erre utasította, megtette. vetett egy utolsó pillantást szeretett városára, de a látvány annyira sokkolta, hogy szörnyet halt. amikor pedig visszamentek a holttestéért, hogy eltemessék, a só, amely itt komolyan „dolgozik”, már bevonta az asszonyt, vagyis így vált „sóvá”.

ez arra tanít bennünket, hogy isten ítéletei, bármennyire is nem értjük néha, igazságosak, és mi nem bírálhatjuk azt felül. nem ragaszkodhatunk egy velejéig züllött rendszerhez, ha azt isten már végképp nem tűri meg. (sodoma és gomora városaiban olyan lehetett az erkölcsi fertő, amelyet még mi sem tudunk elképzelni, és amelynek genetikája, erkölcse nem szaporodhatott tovább, veszélyeztetve a környező népeket, talán ezért veszítette el isten).

ézsaiás 3:9 „bűneikkel sodoma módjára kérkednek, nemhogy eltitkolnák; jaj lelköknek! mert magok szereztek magoknak gonoszt.”

végre eljött a nagy nap: elindultunk a szentföldre, ahová én személy szerint megtérésem óta, négy éve vágyom, és amiért egy éve imádkozom. a tíznapos ottlétet egy kétnapos eilati pihenővel kezdtük, hogy aztán délről bebarangolhassuk az egész országot. édes drágámmal úgy döntöttünk, nem veszünk részt semmilyen opcionális programban, hiszen a pénzt az útra csak segítséggel tudtuk kifizetni, amit egyszer vissza is kell adni… jó tehát visszafogni magunkat. mégis, amikor egy közeli kirándulásra invitáltak, igent mondtunk. jól tettük, több szempontból is. a sivatag közepén elterülő nemzeti parkban rögtön lealkudták a belépőt, így kevesebb, mint a feléért bemehettünk salamon rézbányáihoz és a szent sátor másolatához.

a grand kanyon-szerű masszív hegyek lenyűgöztek, pláne, mikor kiderült, hogy innen kis szerszámokkal fejtették itt a nagy értékű ásványi anyagokat, melyet aztán tűzzel nyertek ki. a szent sátor másolata is elképesztő volt, sosem tudtam elképzelni ezt igazán a biblia leírása alapján. ez ugye három részre volt osztva, az első sátorrészbe minden pap beléphetett, a másodikba csak a főpapok, a szentek szentjébe viszont már csak egy függönyön át, egyetlen főpap merészkedhetett be. itt volt a frigyláda, benne a kőtáblák, áron vesszeje és egy kicsi a mannából is eltétetett. itt volt isten jelenléte. a szentek szentjét elválasztó hatalmas kárpit jézus halálakor kettéhasadt. ez azért volt „nagy dolog” annak idején, mert a szöveteket egybeszőtték, néha olyan strapabíró anyagok felhasználásával, mint a lószőr. tehát ennek kettéhasításához irgalmatlan nagy erőre volt szükség. ezért jegyezhették fel hát, hogy kettéhasadt jézus halálakor. eddig úgy tudtam, hogy főleg azért történt ez, mert jézuson át már mi is mehetünk az atyához, nem kell közvetítő, nem kell a sátor legmélyére beküldeni valakit magunk helyett, hanem, a hasadt kárpiton át már mi is személyesen találkozhatunk vele.

most azonban hallottam egy másik magyarázatot is. az atyák, fiuk elvesztésekor, vagy bármely szörnyű haláleset kapcsán megszaggatták ruhájukat, a gyász jeleként (édes drágám mesélte pár nappal később, hogy a siratófalnál, a mosdóban ők is láttak egy megszaggatott inget a szemetesben, tehát még ma is gyakorolják ezt). isten, ott a kereszten elvesztette elsőszülöttjét. és fájdalmában, gyászában, megszaggatta a ruháját, a lakhelyét rejtő kárpitot.

jóel 2:13 „és szíveteket szaggassátok meg, ne ruháitokat, úgy térjetek meg az úrhoz, a ti istenetekhez; mert könyörülő és irgalmas ő; késedelmes a haragra és nagy kegyelmű, és bánkódik a gonosz miatt.”

egy roppant érdekes könyvet faltam fel az elmúlt héten. egy keresztény családból származó német nőről szól, aki fiatal éveiben muzulmánná lett, itt, nyugat-európában. a „kutúrmuzulmán” pasija miatt kezdett el érdeklődni a muszlim vallás iránt, és mire a pasival szakított, már talpig lefedve, a vallás tanait konferenciákon hirdetve élte mindennapjait.

a szülei, jézusba vetett hitüket mélyen megélve, persze, aggódtak egy szem lányukért. de szeretettel közeledtek hozzá, és imádkoztak érte. a nő közben hozzáment egy másik muzulmánhoz, és szült két gyereket. a nő otthon, a rituális imákat gyakorolva és sokat gondolkodva teljesen kétségbe volt esve, hiszen a kérdéseire semmiféle választ nem kapott allahtól. a nők valóban nem mehetnek a mennybe, a paradicsomba? ha valaki vét a rituális imában, például véletlenül megszakítja, akkor végleg elveszti allah kegyét? nem lehet a hitben felmerülő kérdéseket feltárni, csak a vak engedelmesség a járható út? isten valóban annyira elhatárolódik tőlünk, hogy semmiféle választ nem ad, nem kommunikál velünk? csak büntet, és nem bátorít sohasem?

a nő addig őrlődött, és olyan sokszor gondolkodott szülei hitén, hogy felmerült benne: esetleg mégis a biblia istene az igazi, ő lenne a kiút? olyan sokat vívódott, hogy már minden idegszála cafrangokban lógott, mikor vette a bátorságot, és imádkozni kezdett saját szavaival jézushoz, a biblia istenéhez. a szeretet, amely elárasztotta ott, azon a délutánon a nappaliban, felejthetetlen volt számára. a biblia minden egyes lapja bátorította. megismerte azt az igazságos istent, aki nem tetteinkre nézve szeret vagy büntet minket. hanem mindenkit szeret, ingyen kegyelemből. és mindenkit vár a mennyben, aki hisz benne, és elfogadja, hogy jézus meghalt minden bűnért: az övéért is. nők és férfiak, életük bármely szakaszában, bármilyen bűntől terhelten, jöhetnek hozzá, hiten és bűnvalláson, jézus elfogadásán át.

a nőnek ezt követően menekülnie kellett, és egy anyaotthonban húzta meg magát. isten elvezette arra a gondolatra, hogy agresszív, fenyegetőző férjének kérjen láthatást, hogy az ne legyen elválasztva végleg a kisgyerekektől. a sztori ott ér véget, hogy a gyakorló muzulmán férj békességben tud találkozni hitehagyott- vagy hitét megtaláló feleségével.

zsoltárok 86:10 „mert nagy vagy te és csodadolgokat mívelsz; csak te vagy isten egyedül!”

gyülekezetünkben szokás, hogy az alkalom végén felköszöntjük a születésnaposokat, imádkozunk értük és az általuk kért éneket elénekeljük. a mostani ünnepeltek között egy kisfiú is volt, aki éppen egy éves lett. „van még egy ünnepeltünk, aki most éppen az igazak álmát alussza!” – jelentette be a szolgálattevő, utalva a csöppségre, és akkor valami mély békesség szállt meg. „az igazak álma…” milyen csodálatos nyelvünk van, mennyi mindent ki tudunk fejezni: világokat préselünk bele egy rövid szófordulatba!

az igazak álma irigylésre méltó. és ezt az tudja igazán, aki évekig szenvedett nyomasztó álmoktól, akinek a gondterheltség és a lelki fájdalmak hada ült a mellkasán hosszú, eltelni nem akaró éjjeleken át… ilyen voltam én. „rossz alvó vagyok” – mondták, és ezt tudtam magamról is. azt hittem, ez a természetes. a félelem a sötétben, a forgolódás, a felszínes éber-álom természetessé vált.

azóta alszom jókat, mióta megtértem. mikor megismertem isten rám vonatkozó tervét, és amióta tudom, hogy felszabadultam a bűn, a reménytelenség, a jövőtlenség terhe alól, azóta „merek aludni”. nyugodt vagyok, mert a terheket letettem elé. nem őröl rajta az agyam éjszakákon át. ő elvette aggodalmaimat és bűneimet, és többé nem gondol rá. tudom, hogy van, aki véd és óv, még akkor is, ha én védtelen állapotban, álmok között töltök órákat. isten szárnyai alatt vagyok. ő megigazított engem, én pedig azóta az igazak álmát alszom.

zsoltárok 3:6 „lefekszem és elalszom; felébredek, mert az úr támogat engem.”

ifióra, babalátogatás, afrikai osztálytársam megvendégelése, istentisztelet, nagymosás... címszavakban ez történt velünk ezen a két napon. ezen kívül mozgalmas hétvégénk egyik állomásaként elmentünk az október végi biblialeíró verseny főpróbájára is. erre a „versenyre” pár hónapja jelentkeztünk, és a lényege, hogy a verseny szervezői tíz versenként szétosztották az újszövetséget, amelyet mindenkinek kívülről kell megtanulnia és egy adott napon leírnia. a több száz ember egyszerre leírt részét bekötik, így jön majd létre a kézzel írott biblia.

a főpróbán kiderült számunkra, hogy még mely részeket kell átismételnünk, jobban rögzítenünk, hogy majd a nagy napon tökéletesen tudjuk leírni. isten ugyanis azt mondja, az ő igéje nem véletlenül született fogalmazvány, hanem minden egyes szónak jelentősége van, és be fog következni.

az én részem (a zsidókhoz írott levél harmadik fejezetének első tíz verse) arról szól, hogy mózes írott törvényeit jézus tölti be. nem eltörli, nem megszünteti, nem azt mondja, felejtsük el, hanem azt tanácsolja, hogy a törvények „száraz”, szívtelen, merev követése helyett a tetteinket a szeretet hassa át, vagyis ne kötelességből, elvárás-szerűen cselekedjük meg az isteni törvényeket, hanem hittel és önmagunktól.

itt tanítja meg az ige, hogy a vallásos, monoton cselekedetektől (a szolgai szinttől) elrugaszkodva egy szellemi szintet kell elérnünk, amit jézus képviselt: a szeretet és a kegyelem istenfiúi szintjét.

a tanulás folyamata alatt világosodott meg előttem az is, hogy minden félmondatnak jelentősége van, és minden szónak a helyén kell lennie ahhoz, hogy megérthessük ezt az üzenetet.

máté 5:18 „mert bizony mondom néktek, míg az ég és a föld elmúlik, a törvényből egy jóta vagy egyetlen pontocska el nem múlik, a míg minden be nem teljesedik.”

régebben már írtam a „szívem barátairól”. azokról az emberekről, akikkel lehetetlenség napi kapcsolatot fenntartani (társadalmi, beosztásbeli, földrajzi vagy életkorbeli különbségek miatt), mégis felnézek rájuk, szeretem őket hallgatni, érdekel, mi van velük, és úgy érzem, valami közös van bennünk. egyik kolléganőm is ebbe a csoportba tartozik. tegnap volt szerencsém találkozni vele. vendégeinknek magyarázta el, hogyan lett rendőrségi aktabúvárból egy sérült fiatalokért élő intézményvezető.

kérdezték tőle, hogyan kezdte el szervezni a nappali intézményt. így mesélte el: „amikor már tudtam, hogy olyan fiataloknak szeretnék segíteni, akik már nem járnak iskolába, de fogyatékosságuk miatt nem dolgozhatnak, és csak otthon ülnek tétlenül, kiderítettem, hogy egyáltalán szükség van-e egy ilyen házra. mikor megtudtam, hogy igen, vettem a körzőt, és letettem a városunkra a térképen. rajzoltam egy kört, és ma ezekből a körön belüli városokból gyűjtjük össze autóval nap mint nap a fiataljainkat, akikkel foglalkozunk.”

döbbenetes üzenet. rajzolj egy kört, és akik a körön belül vannak, azokkal törődj, de azokkal teljes szívvel. szerintem isten is valahogy így gondolja: nem arra kér minket, hogy menjünk, és a világ összes nyomorultul élő emberére gyakoroljunk hatást.... de legyen egy körünk, amelyen belül viszont odaadóan segítünk, szolgálunk. van, aki egy családnyi kört rajzol, hiszen ott van a feladata, van, aki egy kerületet rajzol be, mert annyi a dolga, hogy az ott élő nyugdíjasoknak segítsen. van, aki egy afrikai falu köré rajzolja a kört, és olyan is akad, aki egyetlen ember köré: a sérült gyermekéért kell megtennie mindent. egyik sem több vagy kevesebb a másiknál. csak más. a lényeg, hogy mindenkinek meglegyen a köre, hiszen isten nem a kör nagyságát nézi, hanem azt, hogy egyáltalán kezünkbe vettük-e a körzőt, és beléptünk-e szolgáló szívvel abba a körbe, amely nekünk rajzoltatott.

jános 12:26 jézus mondja: „a ki nékem szolgál, engem kövessen; és a hol én vagyok, ott lesz az én szolgám is: és a ki nékem szolgál, megbecsüli azt az atya.”

máté 25: 34-35 „jertek, én atyámnak áldottai, örököljétek ez országot, a mely számotokra készíttetett a világ megalapítása óta. mert éheztem, és ennem adtatok; szomjúhoztam, és innom adtatok; jövevény voltam, és befogadtatok engem”

szeretem a tehetségkutató műsorokat. nem, nem a „kis béna” fazonok miatt, akiknek annyi önkritikájuk sincs, hogy belássák: nincs jó hangjuk, és akiket mindenki kinevet… hanem az igazi tehetségek miatt, őket csodálom. (hiszem, hogy mindenki jó legalább egy valamiben, úgy értem: igazán jó, csak esetleg ezt nem ismeri fel egy életen keresztül…) az azonban még az őstehetség zenészek esetén is sokkol, hogy úgy nyilatkoznak: a jövőben önmagukat csak sztárnak képzelik el, egyéb létforma számukra elfogadhatatlan.

nem azt mondják, hogy a zenével össze akarnak kötni életeket, nemzeteket, kultúrákat. nem abban reménykednek, hogy éveken át tanulhatnak nagyoktól, nem... arra vágynak, hogy nézzék őket, irigykedjenek rájuk, a lapok róluk harsogjanak. nem ingyen, nem sok munkáért, nem verítékezve, hanem jó sok pénzért… ők egy áldozatok nélküli, könnyű és boldog életet akarnak.

akik viszont elérték ezt, és egy ilyen nehézségtől mentes, harcok nélküli, mindentől óvott életet éltek, nem nevezték magukat boldognak… michael jackson csak egy híresség a sok közül, aki elérte a sztárságot, a gondtalan életet, és mégis, a legszegényebbeknél is nyomorultabb halál jutott neki osztályrészül. mi tehát a boldogság, ha nem ez a mindenki által csodált sztár-élet?

a biblia szerint boldog az,…

…aki nehézségek idején is bízik istenben:

„boldog ember az, a kit isten megdorgál.” (jób 5:17)

„boldog ember az, a ki a kísértésben kitart” (jakab 1:12)

…aki annak ellenére is becsületes, hogy a környezete lenézi ezért, vagy érdekei nem ezt diktálnák:

„boldog ember az, a ki nem jár gonoszok tanácsán, bűnösök útján meg nem áll” (zsoltárok 1:1)

…aki istennel békét kötött, bűnét letette elé:

„boldog az, a kinek hamissága megbocsáttatott, vétke elfedeztetett.” (zsoltárok 32:1)

„boldog ember az, a kinek az úr bűnt nem tulajdonít, és lelkében csalárdság nincsen.” (zsoltárok 32:2)

…aki nem csak magára gondol, hanem másokért él:

„boldog, a ki a nyomorultra gondol; a veszedelem napján megmenti azt az úr.” (zsoltárok 41:1)

„aki pedig a szegényekkel kegyelmességet cselekszik, boldog az!” (példabeszédek 14:21)

…akinek gyermekei vannak, akikről gondoskodnia kell:

„mint a nyilak a hősnek kezében, olyanok a serdülő fiak. boldog ember, a ki ilyenekkel tölti meg tegzét” (zsoltárok 127:4-5)

…az, aki dolgozik:

„bizony, kezed munkáját eszed! boldog vagy és jól van dolgod” (zsoltárok 128:2)

…az, aki olvassa a bibliát és annak tanácsa alapján próbál élni:

„boldog, a ki olvassa, és a kik hallgatják e prófétálásnak beszédeit, és megtartják azokat” (jelenések 1:3)

ma vagyok négy éves. :) kétezerhat szeptember tizedikén merítkeztem be angliában, és pecsételtem meg frissen kialakult szerelmemet jézussal. a lelkemben született döntést (hogy megpróbálom őt követni) egy engedelmességi cselekedet követte: a világnak is megvallottam, hogy én már az övé vagyok.

az elmúlt négy évben ért engem jó is, rossz is, meglepetés is, csalódás is. de ami a lényeg: sosem éreztem magam egyedül, úgy, mint életem első harmadában, amelyet nélküle töltöttem. mindig éreztem, hogy velem van a szövetségesem, az, akinek szellememben örök hűséget esküdtem négy éve. tudom, hogy semmi sem történik az "isten háta mögött".

márk 16:16 "aki hisz, és megkeresztelkedik, üdvözül."

napok óta az jár a fejemben, hogy már csak néhány hét, és beteljesül egy nagy álmom: eljutunk a szentföldre. a pénzt befizettük, utitársainkkal találkozunk, így már csak a ráhangolódás van hátra. ezt utikönyvek olvasásával és egy konferencián való részvétellel próbáltam elérni.

a konferencia őrbottyában volt, az ellel ministries szervezésében. anyóskámat is elcsábítottam a svájci előadó tanítására, mely arról szólt, hogy izrael ma is isten népe, szövetségese, hogy hogyan teljesülnek be a próféciák, melyek erre a népre vonatkoznak, hogy a keresztények milyen kegyetlen bánásmódban részesítették a zsidókat, és, hogy ebből meg kell térni.

ezt sajátítottam el a néhány órás előadás során:

-isten megtartja ígéretét, soha nem hagyja el népét, és azt, akivel szövetséget kötött. (1mózes 3:21 isten annak ellenére, hogy az első emberpár megszegte vele kötött szövetségét, ő haragvás helyett bőrruhát készített nekik gondoskodása jeléül)

-isten (kegyelemből, és nem az ő érdemeik alapján) kiválaszott népének gyarapodást ígért, és azt, hogy soha el nem tűnnek a népek közül (1mózes 12:2-3 „nagy nemzetté tészlek, és megáldalak téged, és felmagasztalom a te nevedet, és áldás leszesz. és megáldom azokat, a kik téged áldanak, és a ki téged átkoz, megátkozom azt: és megáldatnak te benned a föld minden nemzetségei.”)

-a földet, amelyet isten nekik szánt, örökre az ő földjükké tette (1mózes 13:15 “mind az egész földet, a melyet látsz, néked adom, és a te magodnak örökre.”)

-már az ószövetségben is olvashatunk arról, hogy ez a nép fogja adni a megváltót, aki nem (csak) a zsidók (politikai) szabadításáért jött el, hanem minden egyes ember (lelki) szabadságáért. (2sámuel 7:12-13 “mikor pedig a te napjaid betelnek, és elaluszol a te atyáiddal, feltámasztom utánad a te magodat, mely ágyékodból származik, és megerősítem az ő királyságát: az fog házat építeni az én nevemnek, és megerősítem az ő királyságának trónját mindörökké.”)

-a keresztények azzal vádolják a zsidókat, helytelenül és alaptalanul, hogy megölték jézust. pedig nem ők tették, hanem a mi bűneink. jézus a “keresztre feszítésnél szokásos” félnapos kínhalál helyett “csak” három órát szenvedett: nem a halál győzte le, hanem önmagától adta oda az életét. így fizikálisan senki nem ölte meg: ő maga adta oda életét értünk. halála pillanatában kettéhasadt a templom kárpitja, amely mögött a szentek szentje volt: az isten maga. a kettéhasadás azt jelentette, hogy jézus megnyitotta az utat az istenhez, nem kell másokat kérnünk ahhoz, hogy eljuthassunk urunkhoz, mi magunk szólhatunk hozzá így: “édes atyám”!

-kriszutus földi élete után a templomot a rómaiak lerombolták, ahogy meg is mondatott a máté 24:2-ben (“bizony mondom néktek: nem marad itt kő kövön, mely le nem romboltatik.”). ezt követte a diaszpóra, a zsidók szétszóratva élésének időszaka. ezt a mintegy kétezer évet ők úgy élték túl, hogy minden korban üldözte őket valaki, mégis, bárhova kerültek, nem olvadtak be, hanem megtartották kultúrájukat, identitásukat. ez egy (szociológiai, deomgráfiai, politikai) csoda.

-a biblia szól arról, hogy isten megint összegyűjti a népét. (jeremiás 16:16 “ímé én sok halász után küldök, ezt mondja az úr, hogy halászszák ki őket; azután pedig elküldök sok vadász után, hogy vadászszák ki őket minden hegyből, minden halomból és a sziklák hasadékaiból is.”) a halászok a cionista mozgalom hirdetői voltak, de mivel mozgalmuk hatástalan maradt (nem költöztek izrael földjére a zsidók), ezért jött a vadász, a náci éra, mely után isten népe maradéka tömegével hazatért.

-a holokauszt hamutengeréből isten népet hoz elő és elviszi őket izraelbe. (ezékiel 37:14 “így szól az úr isten: ímé, én megnyitom a ti sírjaitokat és kihozlak titeket sírjaitokból, én népem! s beviszlek titeket izráel földjére.”)

-izrael államának megalakulása politikailag teljesen reménytelennek, ésszerűtlennek tűnt, mégis, ezerkilencszáznegyvennyolcban, néhány nap leforgása alatt megalakult izrael állama. (ézsaiás 66:8 “ki hallott olyat, mint ez, ki látott hasonló dolgokat? hát egy ország egy nap jön-é világra, és egy nép egyszerre születik-é?”) néhány évtized alatt pedig csodás, virágzó országgá alakult. (ezékiel 36:33-38 “azt cselekszem, hogy lakják a városokat, és a romok megépíttetnek. és az elpusztult földet mívelik, a helyett, hogy pusztán hevert minden átmenő szeme láttára; és ezek mondják: ez a föld, ez az elpusztult, olyanná lett, mint az éden kertje, és a rommá lett s elpusztult s lerontott városokat megerősítve lakják." 

-a keresztények hatalmas bűnt követtek el, hogy elhitették sokakkal azt, hogy a zsidók többé nem isten népe, hanem a keresztények azok (ez a behelyettesítés teológiája). az ige a szelíd olajfa képével ír erről a róma 11: 17, 23, 24-ben “ha pedig némely ágak kitörettek, te pedig vadolajfa létedre beoltattál azok közé, és részese lettél az olajfa gyökerének és zsírjának (…) sőt azok is, ha meg nem maradnak a hitetlenségben, beoltatnak; mert az isten ismét beolthatja őket. mert ha te a természet szerint való vadolajfából kivágattál, és természet ellenére beoltattál a szelid olajfába: mennyivel inkább beoltatnak ezek a természet szerint valók az ő saját olajfájokba.” isten már nem csak a zsidókat tekinti népének, hanem bárkit, akinek hite van őbenne. de akinek hite van, nem lehet kevély, nem nézheti le a másikat. mert kivágattathat. és bármikor bármelyik ember elkötelezheti magát isten mellett, akkor pedig már ő is az istené. így a megfelelő viselkedés a szeretet és az elfogadás, és nem a kevélység. szeretni nehéz. mégis, isten ezt kéri tőlünk.

ámós 9: 14-15 “és hazahozom a fogságból az én népemet, az izráelt, (…) és elplántálom őket az ő földjökbe; és nem szaggattatnak ki többé az ő földjökből”

a mai igében olvastam az alábbiakat:

„a betegség, a stressz, a családi problémák, a munkahelyi követelmények stb. megfosztanak minket az alvástól. ha pedig folyamatosan alacsony töltöttséggel működünk, az megmutatkozik a viselkedésünkön, a kapcsolatainkon és a teljesítményünkön. a biblia azt mondja:

1) „hiába keltek korán, és feküsztök későn: fáradsággal szerzett kenyeret esztek. de akit az úr szeret, annak álmában is ad eleget.”

2) „békében fekszem le, és el is alszom, mert csak te adod meg, uram, hogy biztonságban élhessek!” (zsoltárok 4:9).

3) „ha lefekszel, nem rettensz fel, hanem fekszel, és édesen alszol” (példabeszédek 3:24).

az alvás a bizalom cselekedete: amikor aludni mész, a világ isten kezében van, nem a tiédben. és elég jól működik akkor is, ha nem vagy ébren, hogy irányítsd a dolgokat. amikor holnap reggel felébredsz, akkor isten – éppúgy, ahogy izráelnek friss mannát adott – megadja neked a kegyelmet, amire szükséged van.”

zsoltárok 127:2 „hiába keltek korán, és feküsztök későn: fáradsággal szerzett kenyeret esztek. de akit az úr szeret, annak álmában is ad eleget.”

isten a biblia istene (egy ma is cselekvő, élő, szerető atya).

isten gyűlöli a bűnt, (mert az a halálra visz).

isten szemében minden bűn egyforma nagy, (hiszen a bűn elválasztja az embert őtőle, mindegy, hogy az egy csokilopás, egy megcsalás vagy egy gyilkosság: mindegyik önzőségből fakad, és semmibe veszi istent).

isten szeret minket, (okkal és céllal teremtett minket, és ő mindig látja bennünk azt, amik lehetünk általa.)

isten nem azt várja, hogy jók legyünk, (nem ettől teszi függővé a szeretetét, hiszen akkor folyton versenyeznénk, ki a jobb, és soha nem nyugodhatna meg a lelkünk)

isten mindenkinek ugyanakkora esélyt akar adni (ezért azt mondja, mindenki bűnös ugyan, de bárki bármikor hátat fordíthat ennek a bűnös életnek, és kérheti istent, hogy bocsásson meg.)

isten megbocsát, (ha kérik tőle.)

isten a bűnbánónak hatalmas békét és nyugalmat ad.

isten nem vár el ezért a szabadításért semmit, (mégis, a bűntől felszabadult ember, hálája jeléül megpróbálja tovább adni a jót és a szeretetet, amit kapott.)

isten "csak úgy" szeret minket. (szeret, mert szeret.)

hóseás 14:5 “szeretem őket ingyen kegyelemből.”

kölcsönkaptam egy könyvet. „meghökkentő kegyelem” a címe, és meglepő módon a kegyelemről szól. :) arról az ingyenes, feltétel nélküli szeretetről, amellyel isten szeret minket. tévedés ugyanis azt hinni, hogy isten elérhetetlen, és egész életünket jócselekedetekkel töltve is maximum egy lépéssel kerülhetünk hozzá közelebb. isten nem azért szeret minket, mert jók, hűségesek, gazdagok vagy szépek vagyunk… ő azért szeret, mert „csak”. nála működik igazán a „szeretlek, mert szeretlek”.

akkor is szeret, ha mi napról napra arcul csapjuk őt. hiszen leköpjük minden egyes alkalommal, amikor adót csalunk, kibeszélünk egy kollégát, lefekszünk egy vadidegennel, vagy évekig nem állunk szóba a szüleinkkel, gyerekünkkel. ő ennek ellenére is szeret. türelmesen, életünk végéig vár ránk, hogy egyszer hátha hittel felé fordulunk és szóba állunk vele.

a bibliában a tékozló fiú története szól erről a felfoghatatlan, logikátlan, feltétel nélküli szeretetről. az örökségét kikövetelő, otthonát elhagyó fiú szakadtan, büdösen, mindenét elkártyázva-elnőzve tért haza. az apja, mikor meglátta, elé rohant. nem elé döcögött, nem elé sétált, nem ment el a másik irányba, sőt nem is várta meg, míg az akkori szokásoknak megfelelően a fiú a lába elé omlik és lecsókolja a port a sarujáról… hanem ő maga rohant a fiú elé, ünneplőbe öltöztette és lakomát szerzett neki. isten is így vár ránk, nem számít, ha eltékozoltuk a fél életünket. ő mindig kész megbocsátani és magához ölelni.

ahogy már megszoktam, ha isten „felhívja valamire a figyelmem”, akkor napokig azt az egy témát helyezi elém. a könyv elolvasása után egy menyegzőn is a kegyelem volt a téma.

szombaton eddigi életem minden bizonnyal legszebb esküvőjén vehettem részt. a helyszín egy elhagyatott, duna parti kis kápolna lett volna, ahová csak a lelkész meg a pár fért volna be, mi, a vendégek pedig a kápolna előtti réten üldögélhettünk volna pokrócokon. a menyegző napjára azonban a környék szürke felhők által keretezett sártengerré változott. a szabadtéri menyegző megvalósulása esélytelennek tűnt. mi mégis, bízva valamiféle csodában, megérkeztünk a kápolnához. a nagy pusztaságban egy fehér ruhába öltözött hölgy fogadott minket. „én vagyok az örömanya!” – mondta kedvesen. „gratulálunk!” – rikkantottuk édes drágámmal. (de hol vannak a többiek?). „a menyegző nem itt lesz, hanem egy majorban, amelyet úgy lehet elérni, hogy itt elfordulnak jobbra, majd balra, aztán fel, le, majd megint jobbra, végül balra…” szóval, elindultunk. „szerencsétlenek, micsoda borzalmas éjszakájuk lehetett. kevesebb mint huszonnégy óra alatt kellett új helyszínről gondoskodniuk!” – gondoltam magamban.

a kis tanyán azonban nyugodt, mosolygós emberek vártak… és egy pajta-templom. a szalmabálák esőáztatta, meleg illata, az oltáron álló kavicshalom, és a belőle ágaskodó fakereszt látványa magával ragadott. a farönk-térdeplőt egy puha-fehér báránybőrrel takarták le. a gyertyák fényét és a napraforgók mosolyát csak a fiatal pár arcának ragyogása múlta felül. négy éve, tisztán várták ezt a napot. az ifjú ara és vőlegény apja is lelkész (egyikük tízgyermekes apa), így ők ketten celebrálták a rendhagyó menyegzői istentiszteletet. és amikor a menyasszony apja gégemikrofonján át azt mondta: „dicsőség istennek”, mindenki érezte, hogy ez, na ez a pillanat a kegyelem. a gratia praeveniens. az elénk jövő, az ember cselekvését megelőző kegyelem. a „szeretlek, mert szeretlek”. isten ott volt közöttünk. kiáradt a szűz párra, átjárta a robothangon prédikáló lelkészt, és, hiszem, elérte minden egyes vendég szívét ott, abban a kis pajtában.

ma reggel ez a kegyelemről szóló ige következett csendességnaplómban:

mikeás 7:18 „kicsoda olyan isten, mint te, a ki megbocsátja a bűnt és elengedi öröksége maradékának vétkét?! nem tartja meg haragját örökké, mert gyönyörködik az irgalmasságban!”

zsoltárok 25:10 „az úrnak minden útja kegyelem és hűség azoknak, a kik szövetségét és bizonyságait megtartják.”

róla beszél fű, virág
verebek és pacsirták,
rügyező és lombos fák,
simogató szél!

énekel a tarka rét,
patak, folyó, vízesés,
napsütéses kéklő ég:
"ő a békesség!"

érzem én is jóságát,
szeretete illatát,
béke legyen mindenkivel,
nála öröm vár!

béke legyen mindenkivel, jézus úr, király!

egyetemistaként, amikor többre vágytam istenből, mint amit a hideg templomi padokon ülve kaptam, és akartam valami szellemit, ami több mint evés és ivás, valamit, ami felemel, arra gondoltam, csatlakozom a mjogrthmn felekezethez. akkoriban magánénekre jártam, és a tanárnőnél meg is tanultam egy kedves éneket, amelyet ez a csapat dalolt. nem vizsgáltam meg, miről is szól a dal valójában, csak valami szívről meg szellemről, és a fényről meg a békéről szólt, így hát „jöhetett”. a szellemem vak volt és naivan befogadó. aztán lelkesedésem gyorsan alábbhagyott (ma már azt mondom, isten megóvott egy szektától, és ha nem tette volna meg, ki tudja, ma hol lennék?). de legbelül továbbra is ott motoszkált bennem az isten utáni vágy.

valami olyan igazságra volt szükségem, ahol nincs „de”. ami életigenlő és gyakorlatias. ami mindig, minden körülmények között igaz. ilyet nehéz találni, hiszen a kor vagy a politikai rendszer változásával az emberi „igazságok” megváltoznak. aztán évekkel később a biblia olvasásán „kaptam magam”. ezt ki kell próbálnom! – gondoltam. „ha a régieknél működött, és igaz, nálam is működnie kell, ha meg nem igaz, akkor én majd ’leleplezem’, és továbblépek”. de nem találtam rajta fogást azóta sem. az emberek, akik körbevesznek, és ugyanazt hiszik, mint én, ugyanabba a jézusba kapaszkodnak, akibe én, akit a bibliában ismertek meg, azok mind azt vallják: isten igazsága örök.

a mai igében olvastam: „akkor vagyunk a legsebezhetőbbek, amikor szellemileg éhesek vagyunk, mert ilyenkor két szellemi világ küszöbén állunk.” ha valaki éhes, enni akar. rátalálhat olyan szellemi igazságra, amely mögött nem isten áll (sátánizmus, fehér mágia, szekták, okkult gyakorlatok), amely akár tűnhet jónak, békésnek, áldásosnak is, de amelynek vége mégis a pusztulás (betegség, depresszió, halál, felbomlott kapcsolatok). de az éhség vezethet az istenre találáshoz is, és annak a gyümölcse maradandó épülés, szabadulás és öröm lesz.

nem mindegy tehát, mivel tápláljuk éhes szellemünket. meg kell válogatnunk az igazságnak kikiáltott dolgokat: úgy, mint ahogy a piacon megválogatjuk, hogy a halomnyi paradicsom közül melyik a valóban jó, a tápláló, az igazi, a hazai. (oly sokan hívják istennek azt, amiben ők hisznek, és olyan sokféle, egymásnak ellentmondó jellemvonást akarnak ugyanarra a személyre ráerőltetni, hogy le kell szögeznünk, kit nevezünk istennek. vagyis, hogy a paradicsom példájával éljek, olyan sokféle zöldségre mondják, hogy paradicsom, hogy nem lehet mind tápláló, érett, egészséges és finom… el kell döntenünk, hogy melyik „paradicsomságát” fogadjuk el és melyiket esszük meg.)

1 péter 1:25 „az úr beszéde megmarad örökké.”

apóskámtól megkaptam christine caine magyarul megjelent könyvét, a „felszabadított életet”. roppant érdekes olvasmány, három este alatt végeztem is vele. az írónő leírja (terhességével és szülésével párhuzamba állítva), hogy egy ember hogyan jut el az álma (elhívása, küldetése, életcélja) megfoganásától a „megszüléséig”, vagyis megvalósulásáig.

(nem) kicsit zavart, hogy, noha kisbabájáról, mint egy megvalósult álomról írt, közben állandóan szarkasztikus megjegyzéseket tett: „úgy érzem magam, mint egy bálna”, „csinos kismamaruha nincs”, „szenvedtem, hogy le kell mondanom a kávéról meg a csokiról”…

no, és amikor leírta, hogy a magzatvíz elfolyása után ő azért még elment istentiszteletre, és szülés után egy nappal már tervezte, hogy részt vesz a gyülekezet női konferenciáján? hát, az totálra beverte nálam a szöget. mondanám, hogy hiteltelen lett a szememben (babáról álmodott, de másnap már tanítani akarta az embereket? mivaaan?), de lehet, hogy csak nagyon őszinte, és a terhesség tényleg ennyire borzasztó, mint amennyire ő leírta. na, de nem is ezt akartam írni, mert ez csak egy zavaró tényező volt az amúgy elgondolkodtató gondolatmenetben…

az volt számomra nagyon döbbenetes, amikor arról írt, hogy már felnőttként, hívő emberként megtudta: őt annak idején örökbe fogadták. napokig, hetekig nem tudta túltenni magát a tényen: őt valaki nem akarta, eldobta, értéktelennek tartotta. kikérte az örökbe fogadási lapját, amin rajta volt, hogy a biológiai anyja még nevet sem adott neki. „a babát örökbe akarja adni. érzelmileg egyáltalán nem kötődik a gyermekhez” – jegyezte le anyjáról a szociális munkás. christine összetört. aztán meghozta azt a döntést, mely által ma boldogan és szabadon élhet:

„ott volt az egyik kezemben a születési anyakönyvi kivonatom, a másik kezemben meg a bibliám. mindkettő fehér lapra, tintával írott szavakat tartalmazott. ugyanakkora hitbe került az egyiket elhinni, mint a másikat. döntenem kellett. vagy azt hiszem el, hogy én egy véletlenül becsúszott, nem akart teher vagyok, akinek még nevet sem adtak… vagy hiszek istennek, aki azt mondja, mindenkit, tehát engem is okkal, céllal teremtett, és egyszeri, megismételhetetlen teremtménye vagyok. úgy döntöttem, hogy istennek hiszek.”

zsoltárok 139:13-16 “bizony te alkottad veséimet, te takargattál engem anyám méhében. magasztallak, hogy csodálatosan megkülönböztettél. csodálatosak a te cselekedeteid! és jól tudja ezt az én lelkem. nem volt elrejtve előtted az én csontom, mikor titokban formáltattam és idomíttattam, mintegy a föld mélyében. látták szemeid az én alaktalan testemet, és könyvedben ezek mind be voltak írva: a napok is, a melyeken formáltatni fognak; holott egy sem volt még meg közülök.”

kétezertíz tizedik hó tizedikén, a szervezők reménysége szerint milliók mondják el ezt az imát (talán magyarországon is? bár még nem hallottam, hogy valaki szervezkedne):

"urunk, hatalmas és csodálatos istenünk, aki ígéretedet megtartva szeretsz minket, és hű vagy mindazokhoz, akik szeretnek és engedelmeskednek neked! hallgasd meg imánk!

imádkozunk azokért, akik szegénységben élnek, hozzád kiáltunk azokért, akiktől elvették jogaikat, és fohászkodunk a szenvedőkért. megvalljuk neked, hogy nem voltunk mindig engedelmesek hozzád. semmibe vettük parancsolataidat, és igazságosságra hívásodat. a saját érdekeink vezéreltek minket, és szellemi szegénységben éltünk. bocsáss meg nekünk ezért.

nem felejtjük el ígéreteidet, hogy megelégíted az éhezőt, hatalmas kezeddel visszaállítod a földet és megteremted a békét.

mennyei atyánk, segíts abban, hogy mindig a te igazságodat és kegyelmedet hirdethessük alázatosan, hogy a szent szellem segítségével kivezethessük a világot a szélsőséges szegénységből. a világméretű gyülekezet tagjaiként, milliókkal együtt imádunk és dicsőítünk téged.

add, hogy a szavaink és a tetteink mindig a te tökéletes jóságodat, szeretetedet és igazságosságodat hirdessék a hatalmasok és az elesettek felé.

jöjjön el a te országod, amint a mennyben, úgy a földön is. ámen."

vasárnap egy csodálatos menyegzőre voltunk hivatalosak. igen, vasárnap. egy egyhetes programsorozat megkoronázásaként két hívő fiatal egy sátortemplomban ígéretet tett isten előtt, hogy megpróbálnak belé kapaszkodva, egymást ajándéknak tekintve, mindvégig kitartani.

a menyasszony idős lelkipásztor nagyapja is köszöntötte a fiatalokat. elmesélte, hogy régen ismert egy jegyespárt. a háború elszakította őket egymástól, de a menyasszony hűségesen és kitartóan visszavárta szerelmét, aki meg is érkezett... de az egyik lába odaveszett a csatamezőn. a bácsi így folytatta a történetet: „a menyegzőt megtartották. sosem felejtem el azt a nászmenetet: a vőlegény, két mankóval bicegve… mellette pedig a díszes ruhába öltözött menyasszony. később a férfi kitanulta a cipészmesterséget, és mindent megtett, hogy így eltarthassa magát és a feleségét. ők megtartották azt az igét, amit ma már kevesen... azt tanácsolom nektek, hogy tartsátok meg ti is a zakariás 8:19-et:

„csak a hűséget és a békességet szeressétek.”