myjesus

jeruzsálembe érkezésünkkor már jócskán besötétedett, így a hotelünkből, az olajfák hegyéről rögtön a csodás kivilágított várost láthattuk. ez a hely is tökéletesen más volt, mint az előző napokon látottak, és a tíz nap alatt nem is volt ugyanolyan hangulat sehol sem… ez a város is egyszerre pezsgett és imádkozott, alkudozott és figyelt (meg kellett szoknunk a civil gépfegyvereseket, és a folyamatos biztonsági kapus ellenőrzéseket).

rengeteg helyet megnézhettünk: a siloámtól a bethesda taváig, a dávid citadellájától a hasmóneus alagútig pörgött a városnézésünk. a siratófalnál háromszor is voltam. itt a nők és a férfiak különválnak, és egy masszív tömegen keresztüljutva talán oda is jut az ember a hatalmas kövekhez. mindenki azt mondta, hogy mindez hatalmas szellemi élmény lesz, hát, én is így álltam hozzá. vártam, hogy szépen lassan elfogyjanak előlem a feketébe öltözött, csinos, kopasz-parókás lányok és asszonyok, akik odaszántan imádják az istent ennél a falnál. egyszer csak már nem állt előttem senki, enyém lett a falnak egy kis szeglete. nem jön a jelenlét, nem jön az érzés, biztos velem van a baj… mi lesz már, imádkozz, érintsd meg, itt a lehetőség… zakatol, zakatol, zakatol a sok félmondat, de semmi. eszembe jutott, hogy imázni kellene, nem a falhoz, hanem istenhez, aki mindenhol ott van, itt is éppúgy, mint otthon a szobámban… ezért elmondtam az egyedül élő istennek, akit az életembe fogadtam és aki, tudom, meghallgat, hogy mit is szeretnék igazán. és kértem, hogy ne a fal tapogatásáért, hanem az ő nagy nevéért hallgasson meg. biztos itt is van olyan, aki mélyen hisz az úrban, de ez a babonás faltapogatás számomra egy volt a hiábavaló cselekedetek közül. (ézsaiás 44:20 „ki hamuban gyönyörködik, megcsalt szíve vezette félre azt”)

sokkal inkább megindított a via dolorosa, amely, elmondások szerint, általában csalódást szokott okozni az embereknek. szabadon eresztettek minket vásárolni, bazározni, alkudozni… az arabok piac-sikátora hangos, illatos, mozgalmas, gazdag, mocskos, mosolygós, feledhetetlen. nem vettünk semmit, csak néztünk és szagoltunk és ámultunk és talán fel sem fogtuk, hogy ilyen tényleg létezik… és akkor, akkor felnéztünk. „via dolorosa”. lehet ennél fájdalmasabb valami? ott, ahol az élet lüktet (legalábbis azt hisszük, ez az élet), ahol a tárgyakról és pénzről és hiábavalóságokról szól minden… ott, a via dolorosán, a szenvedések utcáján, ott járt némán, győztesen a bárány jézus. addigra már véresre verve, egy nagy fagerendát cipelve. és nem vette észre senki, hiszen megszokott látvány volt: minden aljas csalót itt vezettek át a vesztőhelyre… a piac akkor is hangos volt, a pénz csörgött, az áru színes volt és illatos… és jézust, az igazi kincset már akkor sem vette észre a világ.

márk 15:18-20 „elkezdék őt köszönteni: üdvöz légy, zsidók királya! és verik vala a fejét nádszállal, és köpdösik vala őt, és térdet hajtva tisztelik vala őt. mikor pedig kicsúfolták őt, leveték róla a bíbor ruhát, és a maga ruháiba öltözteték; és kivivék őt, hogy megfeszítsék.”