myjesus

gyomorgörcsös, nyugtalan napjaimat szerelmem tette szebbé azzal, hogy vasárnap egy könyvet ajándékozott nekem. "corrie ten boom: a menedék". ó, az én drága holland hithősöm! milyen szép könyvet olvastam erről az órásnőről, aki a haláltábort maga is átvészelve élete utolsó húsz évében körbejárta a világot, hirdetve a megbékélést, azt, hogy csak is a megbocsátás hozhat igazi gyógyulást az emberi szív sebeinek!

most pedig megismerhettem corrie életének első ötven évét, azt az időszakot, amelyet egy hívő családban töltött el, egy olyan anya mellett, aki még agyvérzése után is bátorító leveleket íratott istápoltjainak, és egy olyan apa oldalán, aki megtiszteltetésnek vette, ha egy régi órát hozzá vittek megcsináltatni, és ezért olykor „elfelejtette” kiküldeni a számlát.

a jézust nem csak szavakban, hanem tettekkel is követő család, életét kockáztatva, zsidó embereket bújtatott házának hátsó traktusában, egészen a háború végéig. ekkor valaki beköpte őket, és a nyolcvanéves apa, két, ötvenes éveiben járó hajadon leányával, corrie-val és betsie-vel egy nyirkos, sötét börtönben kötött ki. a kihallgatáson az apának szegezték a kérdést: „ha elengedjük, akkor felhagy a tevékenységével?” a férfi így válaszolt: „ha holnap bekopog valaki az ajtómon, aki bajban van, segíteni fogok neki.” casper bácsi pár napon belül kiszabadult a börtönből. egy jobb élet várt rá valahol fent, jézusa mellett.

betsie és corrie együtt folytatták útjukat ravensbrückbe. a német haláltábor négyszintes priccsekkel ellátott hálóterme hemzsegett a tetvektől, négy személy helyett kilenc feküdt egy helyen, több száz nő kínlódott egy kupacban fűtés és élelem nélkül. betsie nagylelkűen odaadta mindenét a többieknek, nem kímélve arany-értékű vitamincseppjeit, ételét és mosolyát, csak adta, adta és adta kincseit. a huszonnyolcas barakk hamarosan a harag helyett a béke és ima helyévé vált. betsie egyszer így szólította fel testvérét, corrie-t: „adjunk hálát ezért a helyért!” corrie ledöbbent: mit lehet ezen a helyen megköszönni? betsie így adott hálát: „köszönöm, istenem, hogy együtt lehettünk, köszönöm, hogy ilyen sokan vagyunk összeszorítva, így sokan hallhatják egyszerre a te igédet, és köszönöm, uram, a bolhákat!” micsoda? hogyan mondhat valaki olyat, hogy köszönöm a bolhákat?

aztán erre a képtelenségre is megérkezett a válasz. nem értették okát, de felfigyeltek rá, hogy az alvóteremben soha nem volt ellenőrzés, oda őr be nem tette a lábát. így az asszonyok nyugodtan imádkozhattak, énekelhettek. sok-sok órát tölthettek lelki táplálkozással, ami segítette testük túlélését is. egyszer aztán mégis vita robbant ki a teremben, amelyet az őrnek lett volna tiszte leverni, de a belépést elutasította: „oda én be nem teszem a lábam, hisz minden hemzseg a bolháktól meg a tetvektől!” így derült ki corrie számára, hogy miért volt mégis „áldás” a rengeteg bolha és tetű, és hogyan tudott betsie még ezekért az élősködőkért is hálát adni.

corrie hamarosan egyedül maradt: nővére, szelíd mosollyal az arcán, a tábori kórház folyosójának jéghideg padlóján végleg elszenderült. álma egy otthon volt, amelybe a megkínzott túlélők költözhettek és gyógyulhattak a háború után. az otthont corrie hozta létre, hirdetve a békét, isten békéjét és megbocsátását, amely az egyetlen esély az életben maradásra itt a földön.

1 thesszalonika 5:18 „mindenben hálákat adjatok; mert ez az isten akarata”

zsoltárok 23:4 “még ha a halál árnyékának völgyében járok is, nem félek a gonosztól, mert te velem vagy”