myjesus

tegnap bécsben jártam. egy szakmai napra voltam hivatalos egy busznyi magyar, civil szférában dolgozó társammal együtt. az egynapos program keretén belül jártunk a bécsi magyar nagykövetségen, előadást hallhattunk az osztrák civil szféra helyzetéről és az önkéntességről is. ezt követően bejárhattuk az expo-szerű létesítményt, ahol osztrák, önkénteseket is foglalkoztató szervezetek mutatkozhattak be. tele voltak frissességgel, ötletekkel, lelkesedéssel. nagyon motiváló volt az egész...

az egyik asztalnál két muzulmán lány ült. megszólítottam őket. elmondták, hogy ők már ausztriában születtek, jelenleg az egyetemen tanulnak webszerkesztést, és közben önkénteskednek egy gyermektáborban, amelyet muszlim fiataloknak szerveznek, megtanítva őket a videózás, webdesign, zene- és egyéb hangvágás technikáira. kérdezték, hogy szeretnék-e hennáztatni. mondtam, hogy köszönöm, nem... de aztán egy hirtelen ötlettől vezérelve igent mondtam. megkérdeztem az egyiket, ráírja-e a kezemre, hogy jézus. igent mondott, és munkához látott. az eredményt egy szintén muzulmán férfi le is kamerázta, és kérte, meséljem el a felvevőgép számára, hogy milyen érzés volt, hogy egy muszlim nő írja a kezemre, hogy jézus. kicsit furcsának találtam a kérdést, és mondtam valami felületes szöveget, hadd örüljön. a lány széles mosollyal mondta nekem: "nem vagyunk ellenségek, hiszen egy istenben hiszünk, és jézus a mi vallásunkban is benne van: ő egy tanító."

nem mondtam neki semmit, hanem elköszöntem, és odébb álltam. nagyon aranyos volt a lány, nincs vele bajom, és persze, hogy nem az ellenségem. jézus maga tanított komoly nézeteltérések eltűrésére, szeretetben való elviselésére. mégsem mondhatom azt, hogy a kettőnk között lévő hatalmas szakadék nem szakadék. hiszen az. ha jézus azt mondta nekem, hogy ő az út, az igazság, és az élet, és senki nem mehet az atyához, csakis őáltala... akkor nem hihetem, hogy az a hit, amely jézust "csak egy tanítónak" vallja, ugyanaz lehet, mint az én hitem. ez persze nem azt jelenti, hogy üldöznöm kellene a más hitbélieket, hiszen jézus nem ezt mondja. isten maga fogja megítélni az emberek szívében rejlő hitet. addig, amíg ez be nem következik, csak a bibliára támaszkodhatok, ahol így olvashatunk azokról, akiknek jézus "csak" egy ember, tanító vagy guru:

1 jános 2:22 „ki a hazug, ha nem az, a ki tagadja hogy a jézus a krisztus? ez az antikrisztus, a ki tagadja az atyát és a fiút.”

2 jános 1:7 „mert sok hitető jött e világra, a kik nem vallják a jézust testben megjelent krisztusnak. ez a hitető és az antikrisztus.”

1 jános 4:3 „és valamely lélek nem vallja jézust testben megjelent krisztusnak, nincsen az istentől: és az az antikrisztus lelke, a melyről hallottátok, hogy eljő; és most e világban van már.”

irodánk ajtaján van egy kis üveges ablak, amit munkaidőben általában nyitva tartunk, hogy legyen levegőnk, és, hogy kívülről be lehessen nyúlni és a kilinccsel kinyitni az ajtót (kívül ugyanis nem kilincs van, hanem gomb). ma reggel döbbenten vettem észre, hogy előző nap valaki nyitva felejtette ezt a kis ablakocskát, így egy könnyed mozdulattal bárki benyomhatta volna, és szabadon besétálhatott volna egész éjszaka. zsibbadtan sétáltam be a szobába, és hatalmas kő esett le a szívemről, amikor megláttam, hogy minden érintetlen: a számítógépek, a fűtőtest, és minden egyéb mozdítható berendezés a helyén volt. tizenöt órán keresztül, egy első emeleti lakás ablaka résnyire nyitva maradt, mégsem tűnt el semmi. ez ám a csoda.

istent sokan vádolják igazságtalansággal… hogy miért hagyott megtörténni rossz dolgokat, miért nem avatkozott közbe ebben vagy abban… pedig ezek a vádlók sokszor maguk tesznek olyat, ami önmagában bajt, kárt, tragédiát hoz rájuk, mégis csodálkoznak, hogy isten nem védte meg őket. pedig, ha nyitva hagyunk egy ablakot, azon kellene meglepődnünk, hogy nem törtek be hozzánk. vagyis: ha nyitva hagyunk életünkben egy "ablakot", és beengedünk bűnöket (házasságtörés, csalás, beteges szexuális kalandok, harag, gyűlölet, elégedetlenség, káromlás, átkok, okkultizmus), akkor nem várhatjuk el, hogy isten őrzője legyen értékeinknek, életünknek. ha isten megteszi, hogy nyitott ablakunk ellenére mégsem enged be betörőket, akkor az csak türelmes kegyelmének, végtelen szeretetének a jele. nem várhatjuk el tőle, hogy védjen meg minket, ha egyszer mi magunk hagytuk nyitva az ablakot.

ézsaiás 26:3 „kinek szíve reád támaszkodik, megőrzöd azt teljes békében”

zsoltárok 91: 9-11 „a felségest választottad a te hajlékoddá: nem illet téged a veszedelem, és csapás nem közelget a sátorodhoz; mert az ő angyalainak parancsolt felőled, hogy őrizzenek téged minden útadban.”

a mai igében olvastam: „egyszer az állatok úgy határoztak, tenniük kell valami jelentős dolgot annak érdekében, hogy az új világ problémáira megoldást találjanak. így hát iskolát szerveztek. a tantervbe ilyen tárgyakat vettek fel: futás, mászás, úszás és repülés. az adminisztráció megkönnyítése érdekében minden állat felvette mindegyik tantárgyat.

a kacsa kiváló volt úszásból, sőt, jobb volt még az oktatónál is! ám repülésből éppen csak átment, futásból pedig rettentően gyenge volt. mivel olyan lassan futott, abba kellett hagynia az úszást, és bent kellett maradnia iskola után, hogy a futást gyakorolja. ez annyira megviselte úszóhártyás lábait, hogy végül úszásból is csak átlagos lett. de az „átlagos” teljesen elfogadható volt, ezért senki sem aggódott miatta, kivéve a kacsát. a nyúl osztályelső volt futásból, de megrándult a lába, mert olyan sok pótórát kellett vennie úszásból. a mókus színjeles volt mászásból, de folyamatos frusztrációt okozott számára a repülésóra, mert a tanár arra kényszerítette, hogy a földről induljon felfelé, nem pedig a fa tetejéről lefelé… végül mászásból is csak hármast kapott, futásból pedig kettest. a sas problémás gyerek volt, szigorúan kellett fegyelmezni, mert szakadár volt. a sziklamászás órákon, mindenkit maga mögött hagyott, de ragaszkodott ahhoz, hogy a saját módszereit alkalmazva jusson fel a csúcsra!”

amikor isten ajándékait és kegyelmét adja neked egy bizonyos feladatra, add bele magad abba, a többit pedig engedd el!

róma 12:6 „mert a nekünk adatott kegyelem szerint különböző ajándékaink vannak, eszerint szolgáljunk…”

dr. tatai istván hatvani református lelkész könyvecskéjét olvastam el a héten. bizton állíthatom, soha ennyi kíváncsi szempár nem meredt az olvasnivalómba, mint most, amikor a villamoson elővettem az „isten ékszere lehetsz” című könyvet. de hát különös-e, hogy mindenki tudni akarja, hogy hogyan lehetne céltalan, boldogtalan, „lapos” életéből egyszerre egy csillogó, céltudatos, le (nem bele!) nyugodott létet „varázsolni”?! a válasz pedig egyszerű: elég, ha letesszük isten elé bűnünket, önzőségünket, gőgünket, hitetlenségünket, és behívjuk a szabadító jézust a szívünkbe. így isten ékszereként csilloghatunk tovább, amíg csak lüktet a szívünk. a könyv gyakorlatilag kis tanítások gyűjteménye, és olyan felemelő és bátorító, egyszerű és mégis mély, hogy biztosan el fogom még olvasni máskor is. a legjobban talán eszter királynő történetének aktualizálása, mai korba helyezése tetszett. (eszter királyné volt az, aki megmentette népét azzal, hogy férje, a király elé vitte kérését, hogy az törölje el népirtó határozatát. életét kockáztatta ezzel a tettével, hiszen, aki a király elé járul annak hívása nélkül, az az életével fizet, még akkor is, ha az történetesen a felesége. végül eszter és a nép is megmenekült.)

a történet mai mondanivalója: mindenki, aki megismerte isten szeretetét, és közel került hozzá, az békésen élhet a „királyi palotában”. kint a világban azonban milliók maradtak, akikért mi is felelősek vagyunk. nem nyugodhatunk bele abba, hogy mi már jó helyen vagyunk, a többiek hadd vesszenek el. az, hogy bekerülhettünk a királyi udvar kényelmes, nyugodt, boldogító közegébe, nem a mi érdemünk. nem tettünk , nem tehettünk érte semmit, amiért kiérdemelhettük volna ezt a jóságot: kegyelem minden. nem feledkezhetünk el a „kint” élőkről, azokról, akik elveszetten, hányásban fetrengve, sérült kapcsolatokat halmozva, szeretetlenül szenvednek. hanem minduntalan könyörögnünk kell a királyok királyához, hogy mentse meg őket, hozza életüket a világosságba. azért vagyunk „királynői pozícióba”, hogy cselekedjünk!

eszter könyve 4:13 “ne gondold magadban, hogy te a király házában megmenekülhetsz (…). mert ha e mostani időben te hallgatsz, (…) te pedig és atyád háza elvesztek.”

az egyik béna volt, a másik aszott sárga, vagy nem volt lába, de a te fényed hullt a betegágyra, hitükkel elrejtőztek nálad, és úgy hordozták mázsás terhüket a te erőddel, mint a szalmaszálat.

és láttam szalmaszál alatt roskadókat,
mert a mázsás teher könnyű, mint a kis szalmaszál: veled,
de nélküled a szalmaszál is mázsás súly lehet.

új évbe indulok, és nem tudom mi vár rám,
csak azt tudom, hogy velem vagy és nem hagysz árván,
csak azt tudom, hogy utam már kijelölted,
mint bízó gyermek járhatok előtted.
 
te mérsz ki bút, örömet, munkát, terhet,
s irgalmad mindegyikbe áldást rejtett,
csak egyet adj, hogy cél iránt haladjak,
hogy szalmaszálak alatt ne roskadjak,
s ha szereteted mázsás teherrel tenné próbára ezt a gyenge vállat,
segítsd úgy hordozni mázsás terhemet a te erőddel, mint a szalmaszálat.

vasárnap egy vendég lelkipásztor hirdetett igét a gyülekezetünkben. a felesége orvosként dolgozik leukémiás betegek között. úgy jár-kel a halállal elfüggönyözött, nyomorúsággal kikövezett szobákban, mint egy kinccsel megrakott láda, hiszen az ő szívében már ott él krisztus, aki halála után várja őt az örök életben. ez a kincs bárki számára elérhető, nem kerül pénzbe, nem kell érte mást tenni, csak bűneink bocsánatát kérve, behívni jézust a szívünkbe. és attól a perctől kezdve (amely lehet életünk utolsó pillanata is) a halál utáni létünk garantált: isten szerető szemei előtt élhetünk mindörökké. a doktornő ezért bármikor kész arra, hogy kincséről, jézus megmentő kegyelméről beszéljen a betegeknek. volt olyan, hogy erre maga isten szólította fel: olyan késztetést érzett arra, hogy beszéljen egy fiatal lánynak a megváltról, hogy nem tudott ellenállni. beszélt. a lány boldogan vallotta be, mennyire vágyott már a megtérésre, a terhek letételére, az isteni békére. később ezzel a békével hunyta le a szemét örökre. a doktornő megtanulta, amiről én sokszor elfeledkezem: nem késlekedhetünk, nem késhetünk. beszélnünk kell jézusról.

a lelkész mesélte néhány perccel később, hogy az anyai nagyapja masszív alkoholista volt (tudjuk, ez mit is jelent egy család életében). valaki a környezetében tudta, hogy nem késlekedhet: beszélt hát neki jézusról, a szabadítóról. a férfi megváltozott. megtért, letette az alkoholt, és soha többé nem ivott. boldogan, örömtől (és nem bortól) ittasan ment végig parasztházának sok-sok szobáján, és „beimádkozta” a helyeket. „istenem, áldd meg a szobát! uram, ez a konyha is a tiéd, nincs helye többé alkoholnak, nem maradhat az ördög, itt jézus az úr!” végül a kerti budira is kiszaladt, megáldotta azt is. eladta a szőlőjét, a kocsmáját. sok-sok év múlva, tisztán, az élettel betelve, isten békéjétől kísérve halt meg.

sokszor nem tudjuk, milyen lesz a fogadtatás, ha elkezdünk hitünkről beszélni. azonban kockáztatnunk kell: ki kell lépnünk komfortzónánkból, meg kell kockáztatnunk a visszautasítást, hiszen valakinek ez az életet jelentheti.

2 timóteus 4:2 „hirdesd az ígét, állj elő vele alkalmatos, alkalmatlan időben”

apostolok cselekedetei 10:42 „(jézus) megparancsolta nékünk, hogy hirdessük a népnek, és tegyünk bizonyságot, hogy ő az istentől rendelt bírája élőknek és holtaknak.”

azt mondják, jó, ha az ember nem felejti el, honnan jött, és tudja, merre tart. azt sok éven át nagyon jól tudtam, honnan jöttem, de abban már kevésbé voltam biztos, merre tartok. egyet tudtam csupán: azt, hogy nem akarok a mezőgazdaságban dolgozni soha többé. az örökös bizonytalanság, monotonitás, fizikai fájdalom, rideg bánásmód, amely ezt az életformát jellemzi, beleivódott a szívembe. tudtam, hogy innen csak egy út van számomra: és az az ellenkező irány.

ma már jól tudom, merre tartok, és a „honnan jöttem”-et sem felejtettem el, csak éppen már nem látom olyan szörnyűnek azokat az éveket sem, amelyeket a viszontagságos körülmények között, izzadva, görnyedve töltöttem el. azt mondja a biblia, aki istent szereti, annak minden a javára van. még a rossz is. és valóban: mára már ezek az élmények is bölcsességgé, tapasztalattá nemesülve gazdagítják az életemet. hálás vagyok, hogy megtanultam szívósan küzdeni, kitartóan munkálkodni, reményteljesen várni egy nehezebb folyamat végét… rengeteg időt töltöttem a szabadban, nem árt hideg vagy meleg, megszoktam, belekeményedtem a világ dolgaiba. és ez hihetetlenül jó érzés. sőt, ma már azt is sajnálom, hogy ezeket az éveket nem töltöttem több tanulással, nem figyeltem meg jobban a növények és állatok tartását, nevelését, növekedését… ha ezt megtettem volna, ma sokkal többet mondana a biblia is számomra. hiszen az ige tele van természeti képekkel, hasonlatokkal, amelyeket, ha ismer az ember, megérti, hogy mit is akar isten tanítani minden egyes fűvel, fával, állattal…

most például hallottam egy történetet, mely szerint a juhpásztor a sokszor elkószáló bárányt úgy tanítja engedelmességre, hogy minduntalan elmegy érte, de végül maga töri el a jószág lábát, hogy többé ne tudja társait is elszakítani és rossz útra terelni. amíg a csontja be nem forr, a pásztor a vállára veszi, és úgy viszi. gyógyulása után az egykor tévelygő juh soha nem hagyja el pásztorát, hanem engedelmesen, hallgatva szavára, mindvégig követi őt.

sajnos, nem tudom, hogy ez a gyakorlat valóban így zajlik-e, de mindenesetre sokat tanít engem istenről. a tévelygő embert, aki minduntalan eltávolodik az úristentől, a maga útját járva, sokszor másokat is bűnre csábítva, az isten maga menti meg, és viszi vissza magához, az ő szerető közelségébe. ennek ellenére a gőgös, önző embert csak elhúzza a szíve, mígnem a pásztor jön, és megtöri a lábát (szívét, anyagi biztonságát, karrierjét, magabiztosságát…), hogy a sebek beforrasztása után ne vágyjon már másra, csak pásztora vigyázó közelségére.

jános 10:11 jézus mondja: „én vagyok a jó pásztor: a jó pásztor életét adja a juhokért.”

jób 5:17, 18 „boldog ember az, a kit isten megdorgál; azért a mindenhatónak büntetését meg ne utáljad! mert ő megsebez, de be is kötöz, összezúz, de kezei meg is gyógyítanak.”

kétezerkilencben olvastam el először a teljes bibliát, kilenc hónap alatt. ebben az évben szeretném ezt megint megtenni. egy semmihez nem hasonlítható élmény végigvenni az igét, és elolvasni olyan részeket is, amelyeket egy „normális” igetanulmányozás alatt szinte biztos, hogy figyelmen kívül hagynék (krónika, királyok könyve, nemzetségtáblázatok, stb)…

a biblia az egyetlen olyan könyv, amely él, és amely képes minden nap mást, újat adni, éppen azt, amelyre a lelkünknek szüksége van. ez az egyetlen olyan szöveg, melynek többszöri elolvasása is új élményekkel gazdag

ebben a részben arról ír az ige, hogy isten megígérte népének, hogy beviszi őket arra a földre, ahol nyugodtan élhetnek és szaporodhatnak. itt azonban népek éltek. ennek ellenére isten azt mondja, hogy nem egy év alatt ugyan, hanem hosszabb idő alatt, szépen fokozatosan, ígéretéhez híven  beviszi népét erre a területre. de mi az oka, hogy isten nem egyszerre, hanem évek alatt adja meg a vágyott otthont? azért, hogy az előző nép által „elhagyott” területen túl ne szaporodjon a vad, és fel ne boruljon a biológiai egyensúly. ezért hozza be fokozatosan az ő megerősödött, felszaporodott csapatát. bölcs, és roppant mód végiggondolt döntés ez istentől. megteremtette az átmenetet, így vitt véghez egy teljes népcserét.

2 mózes 23: 23, 29, 30 „mert az én angyalom te előtted megyen és beviszen téged az emoreusok, khitteusok, perizeusok, kananeusok, khivveusok és jebuzeusok közé, és kiirtom azokat. de nem egy esztendőben űzöm őt ki előled, hogy a föld pusztává ne legyen, és meg ne sokasodjék ellened a mezei vad. lassan-lassan űzöm őt ki előled, míg megszaporodol és bírhatod a földet.”

jeremiás 51: 15 „(isten) az, a ki teremtette a földet az ő erejével, a ki megalapította a világot az ő bölcsességével, és kiterjesztette az egeket az ő értelmével.”

vasárnap megint leckét kaptam alázatból. a gyülekezeti alkalom alatt előre jött (gurult) egy fiatal lány, akiről annyit tudtam csupán, hogy csontrák miatt levágták az egyik lábát. mesélni kezdett magáról. illetve, nem is igazán magáról, hanem jézusról: arról, hogy hogyan találkozott vele a kórházban, ahol első műtéte után magába fordulva, a takaró alatt zokogott. egy lelkésznő leült az ágyára, és elkezdte simogatni, majd imádkozott érte. aztán a bibliából olvasott neki. a lány akkor érezte meg a szíve mélyén, hogy valóban van isten, aki mindenről tud, és aki mindig gondoskodik róla. az a nap élete fordulópontja lett: olyan békét és hálát kapott a szívébe, hogy azóta is igyekszik továbbadni belőle másoknak.

kalandos élettörténete mesélése közben hol sírtunk, hol nevettünk. nem azért döntötte el, hogy beszél magáról a gyülekezet előtt, hogy sajnáltassa magát, vagy, hogy szerepeljen. azt akarta elmondani nekünk bátorításként, hogy isten minden nehézségben (még egy bőrbetegségben is) meg tudja mutatni azt a csepp jót, ami erőt adhat a továbblépésre. a lány életében ugyanis most egy újabb nyavalya ütötte fel a fejét: egy furcsa bőrbetegség, ami azzal jár, hogy ha bármi a bőréhez ér, annak a nyoma még vagy fél óráig látszik a bőrfelületen.

a lány nem sokat teketóriázott: körmeivel keresztet meg halat rajzolt az alkarjába, és úgy mutatta be “sajátos” nyomorát egy távol élő ismerősének a webkamerán. az ismerős ámult-bámult, először a jelenségen, majd azon, hogy a lány milyen szimbólumokat festett magára. kérdezgetni kezdett, és lassan, de biztosan rajzolódott ki az ő szívében is az, amit a lány kezén látott: jézus helyettünk elszenvedett, szeretetből hozott áldozata. hosszasan beszélgettek a hitről, jézus krisztusról, arról a belső, mély, megváltoztathatatlan, megrendíthetetlen békéről, amelyet isten ad az őket szívből szeretőknek. így használta fel isten a bőrbetegséget arra, hogy megismertesse magát valakivel, aki még nem hallott az ő ingyen kegyelméről.

1 krónika 16:8 “dícsérjétek az urat, hívjátok segítségül az ő nevét, hirdessétek minden népek között az ő nagy dolgait.”

zsoltárok 71:18 “vénségemig és megőszülésemig se hagyj el engem, oh isten, hogy hirdessem a te karodat e nemzetségnek, és minden következendőnek a te nagy tetteidet.”

a karácsony lázas készülődéssel telt, a szó szoros és átvitt értelmében is. de ezt már megszoktuk (megszokhattuk volna), öt éve ugyanis minden december végén belázasodom, és az új esztendőbe totálisan leamortizálódva lépek. sebaj.

a karácsonyi ajándékok tekintetében - a szerelememnek és családomnak köszönhetően - néhány jó ideje dédelgetett álmom teljesült. megajándékoztak egy levendulás illatszercsomaggal, egy audrey-s kitűzővel és naptárral :), egy swarowskis fülbevalóval, egy gerendaház magazin előfizetéssel, valamint kaptam egy kis csobogót (tudom, tudom… de szerintem nem giccses, jó?), és gary chapman könyve is ott lapult a fa alatt: istenre hangolva - isten szeretetnyelvei.

három este alatt elolvastam a könyvet, amelynek első része anno nagy kedvencemmé vált: abban a házasságban alkalmazott öt szeretetnyelvről kaphattam átfogó képet. a lényeg, hogy az emberek öt szeretetnyelven képesek kifejezni (és érezni is) a szeretetet. ezek: az ajándékozás, az elismerő szavak, a szívességek, a testi érintés, és a minőségi idő. minden ember egy alapnyelven „beszél”, de előfordul többnyelvűség is. és persze az is, hogy az emberek, akár házaspárok, vagy szülők a gyermekeikkel, „elbeszélnek egymás mellett”. az egyik akkor érezné, hogy szeretik, ha megdícsérnék, de „csak” ajándékokat kap a másik féltől, amely neki esetleg csak „kacat”, mert ő nem az ajándékok, hanem az elismerő szavak nyelvén ért. valaki mindent megadna egy simogatásért vagy pusziért, és nem elég neki, ha a társa „csak” együtt van vele, csak rá figyel. a lényeg, hogy ha évekig üres valaki szeretettankja, akkor nem érzi, hogy szeretik, és teljesen boldogtalan lesz.

ezen a vonalon elindulva természetesen kíváncsi lettem, milyen az, amikor isten szeretetnyelveket használ. a könyvből kiderült, hogy isten több szeretetnyelven keresztül is szólhat hozzánk (de mi főleg a mi szeretetnyelvünkön érkező üzenetet értjük meg). mi pedig legtöbbször a mi szeretetnyelvünkön válaszolunk neki. ha elsősorban az elismerő szavakon értünk, isten a bibliából bátorít minket egy-egy igével, vagy a gyülekezetben egy dal soraival. ha az ajándékok nyelvén értünk, sokszor úgy szól hozzánk, hogy ajándékokat ad (nem csak tárgyakat, hanem például gyógyulást, vagy barátunk megtérését). ha a szívességek nyelve a miénk, olyan embereket küld isten „szinte a semmiből”, akik segítenek, szolgálnak, megoldják problémáinkat. a „testi érintésből értőt” szeretetével öleli át (szinte fizikálisan érezhető módon), vagy egy-egy érte imádkozó hittárs érintésén keresztül árasztja el jelenlétével.

mi pedig saját szeretetnyelvünkön válaszolunk isten szeretetére. ha a szívesség a nyelvünk, amivel ki tudjuk magunkat fejezni, akkor szolgálatba állunk, elesett embereket karolunk fel. aki az ajándékozást véli elsődleges szeretetnyelvének, annak nem gond az adakozás, bőkezűen küld javaiból annak, akinek csak tud. aki a minőségi idő nyelvén beszél, az órákat tud igeolvasással, dicsőítő énekekkel tölteni kis szobája mélyén (másoknak ez esetleg már „túlzás” is).

feltöltődtem ettől a könyvtől. nem csak istent, magamat, de másokat is sokkal jobban megértek most már. nem vádolom magam bizonyos dolgokért, hiszen most már tudom, hogy az átadottan éneklő, vagy órákig a szobában imádkozó társam nem feltétlenül jobb nálam, csak én máshogy fejezem ki isten iránti szerelmemet. azt is megtanultam ebből az olvasmányból, hogy a szeretet kifejezésének csak a kreativitás szab határt. ezen kívül arra bátorít, hogy olykor más nyelven is szóljak az én megváltó, megszabadító, áldó szerelmesemhez, jézushoz. és én ezt meg is fogom próbálni.

én azt mondom: “szeretlek uram” (zsoltárok 18:2)

ő azt feleli: „én az engem szeretőket szeretem, és a kik engem szorgalmasan keresnek, megtalálnak.” (példabeszédek 8:17)

a vágytól, hogy megbecsüljenek, - szabadíts meg jézus!
a vágytól, hogy szeressenek, - szabadíts meg jézus!
a vágytól, hogy népszerű legyek, - szabadíts meg jézus!
a vágytól, hogy fölemeljenek, - szabadíts meg jézus!
a vágytól, hogy tiszteljenek, - szabadíts meg jézus!
a vágytól, hogy dicsérjenek, - szabadíts meg jézus!
a vágytól, hogy előnyben részesítsenek, - szabadíts meg jézus!
a vágytól, hogy tanácsomat kérjék, - szabadíts meg jézus!
a vágytól, hogy igazat adjanak nekem, - szabadíts meg jézus!
a vágytól, hogy elismerjenek, - szabadíts meg jézus!


a félelemtől, hogy megaláznak, - szabadíts meg jézus!
a félelemtől, hogy lenéznek vagy leráznak, - szabadíts meg jézus!
a félelemtől, hogy megvetnek, - szabadíts meg jézus!
a félelemtől, hogy korholnak, - szabadíts meg jézus!
a félelemtől, hogy megütnek, - szabadíts meg jézus!
a félelemtől, hogy megrágalmaznak, - szabadíts meg jézus!
a félelemtől, hogy kigúnyolnak, - szabadíts meg jézus!
a félelemtől, hogy mellőznek vagy elfelejtenek, - szabadíts meg jézus!
a félelemtől, hogy igazságtalanság ér, - szabadíts meg jézus!
a félelemtől, hogy meggyanúsítanak, - szabadíts meg jézus!


hogy másokat nálam jobban szeretnek,
- add kegyelmedet, jézus, hogy alázatossággal és szeretettel viseljem el!
hogy másokat nálam többre becsülnek,
- add kegyelmedet, jézus, hogy alázatossággal és szeretettel viseljem el!
hogy a világ szemében más növekszik és én kisebbedem
- add kegyelmedet, jézus, hogy alázatossággal és szeretettel viseljem el!
hogy az erényt másokban dicsérik és a jót bennem nem veszik észre,
- add kegyelmedet, jézus, hogy alázatossággal és szeretettel viseljem el!
hogy másokat magasztalnak, míg engem észre sem vesznek,
- add kegyelmedet, jézus, hogy alázatossággal és szeretettel viseljem el!
hogy másokat nálam jobban előnyben részesítenek,
- add kegyelmedet, jézus, hogy alázatossággal és szeretettel viseljem el!
hogy mások szentebbek, jobbak nálam, és én csak olyan szent leszek, amilyen a te kegyelmedből telik tőlem
- add kegyelmedet, jézus, hogy alázatossággal és szeretettel viseljem el!

(teréz anya nyomán)

2sámuel 22:2 “az úr az én kősziklám és kőváram, és szabadítóm nékem.”

a hétvégén erdélyben jártunk. a sok meglepő és érdekes kaland során egy nagy sóbányába is lejutottunk. a hosszú séta alatt olyan termeket, üregeket járhattunk be, ahova turista aligha merészkedhet. a köpenyesek kis csapata néhány fejlámpával világított bele a nagy sötétségbe, ahol egyszer egy kristályokkal ellepett fadarab, máskor egy művésztábor maradványa (egy kőbe vésett bányamunkás) rajzolódott ki a szemünk előtt. egy-két helyen szednünk kellett a lábunkat, nehogy épp akkor zuhanjon fejünkre egy évek óta szakadozó, méteres kőszikla. a mélyben nyoma sincs életnek: a sötétség, a só és a rideg kövek uralma megdönthetetlen. a számtalan járat, üreg, nyílás… mind-mind évszázadok csöndjét és sötétjét raktározta el.

„egyszer egyedül maradtam itt egy fél óráig.” – mesélte vezetőnk. „csak a kis lámpa égett a sisakomon. de azon kívül nem volt semmi. csak magány, sötét és hatalmas csönd. nagyon vártam már, hogy vége legyen, és jöjjön értem valaki.”

a túra végén felhozhattunk egy-egy érdekes sótömböt. a karfiolra vagy emberi agyra emlékeztető sódarabok is izgalmasak voltak, de a legérdekesebb számomra egy letört ágacskát körbeölelő, kőkeményre dermedt, kristályos, csillogó sóképződmény volt. a nagy fekete mélység szülte ki magából ezt a páratlan csodát.

ismerem már, milyen az, amikor isten valami fontosat akar tanítani nekem. olyankor látok valamit, amelyről rögtön egy egész gondolatsor „villan be”, és egy lassú, magyarázatokkal teli képben bontakozik ki. „tudod, ilyen a szenvedés gyümölcse.” – hallottam a magyarázat első mondatát. „éppen ilyen, mint ez a sötétben képződött sókristály. sokszor úgy tűnik, hogy a gyötrelmek mélyéből, (ahol az ember nem hall mást, csak a csendet, és nem lát mást, csak a sötétet), nincs kiút. vannak járatok meg üregek, de egyik sem vezet a felszínre. azt gondolod, van olyan hely és van az a szenvedés, ahol, és amelyben isten már nincs jelen. de tévedsz. ilyen hely és ilyen pillanat nincsen. isten mindig kész arra, hogy még a szenvedésben is megmutassa önmagát, és olyan jellem-kristályokat szül sötétséged mélyén, amely páratlan és utánozhatatlan. amely csodásan csillog, és amelyre minden szemtanú egy pillanatnyi tiszteletteljes csenddel válaszol.

ha belegondolok, a legérettebb, legbölcsebb és legboldogabb emberek, akiket csak ismerek, olyanok, akik életük egy szakaszában megjárták a csendes, sötét mélységet, de abban is meglátva az istent, többek lettek felszínre érkezésükkor. magukkal hoztak egy olyan személyiséget, amely keményen és tisztán csillog, és amely megkülönbözteti őket az élvhajhászó, felületes, önmagukért élő emberektől. a szenvedést nem isten okozza. de teremtő munkája, éltető ereje kereshető és megtalálható a legsötétebb mélységben is.

zoltárok 71:20 „sok nyomorúságot és bajt láttattál velem, de újra megelevenítesz, még a föld mélyéből is újra fölhozol engem.”

1korinthus 10:13 „isten hűséges, és nem hagy titeket erőtökön felül kísérteni; sőt a kísértéssel együtt el fogja készíteni a szabadulás útját is, hogy el bírjátok azt viselni.”

máté 16:24 „jézus ezt mondta tanítványainak: „ha valaki én utánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye fel a keresztjét, és kövessen engem.”

nekem mostanában az igazi zenei élményt nem az iksz faktor vagy a megasztár tiszavirág-életű sztárjai jelentik, hanem az „ismeretlen” szabó balázs (és csapata), akik egy halhatatlan, múlhatatlan, és életeket megváltoztató „témáról”, jézus krisztusról énekelnek. napról napra képes vagyok „legnagyobb ajándék” című karácsonyi cédéjükről meghallgatni a tizenkettes tracket… kevés dal szólt még ennyire a szívemhez, mint az „öröktől fogva”, amelyet egyik kedvenc zsoltárom, a százharminckilencedik ihletett.

http://www.szabobalazs.hu/media_zene.html

„öröktől ismered szívem vágyát, jól látsz te mindent, mit ember nem lát.

ki sem kell mondjam, tudod, mit kérek, hűséged az, ami engem éltet.

te alkottál meg anyám méhében, csontjaim nem voltak rejtve előtted.

mindent tudsz rólam, ülök, vagy állok, arcod fénye minden nap rám ragyog

ha azt gondolnám, elnyel a mélység, a kezed mindenhol utolér.

bármerre mennék el, te mindig látnál, a világ végén is rám találnál.

újra és újra felemelsz engem a mélyből magas helyekre.

nem számít, milyen sokszor estem már el, ma is eljössz hozzám és megszentelsz.

minden oldalról körbefogtál, te vagy megmentőm, aki nevemen hívtál.

ha egészen az égbe mennék, vagy a földnek mélyén lennék,

éjjel vagy nappal neked az mindegy,

mindig velem vagy, soha nem hagysz el.”

vasárnap szintén a fényről, a világosságról szólt az üzenet, amelyet az istentiszteleten kaptunk. a biblia részletesen leírja, hogyan nézett ki a szent sátor, amikor még a zsidó nép a pusztában vándorolt, és templom helyett sátorban imádta istenét. az ige beszél a sátor díszeiről is, többek között a méternyi magas menóráról, amely egy tömb aranyból készíttetett, díszítésekkel, melyeket szintén ugyanabból a tömbből faragtak, és amely nem csekély súlyt nyomott.

a menóra a későbbi kőtemplom lerombolása, elpusztítása után eltűnt. sokan úgy tartják, hogy rómában van, a vatikán egyik raktárában, egy pincében. a monda alapja az, hogy rómában egy diadalíven meg van örökítve ez a bibliabeli menóra, mivel régen a hadizsákmányt efféle diadalíveken, dombormű formájában megörökítették.

a menóra tehát elveszett, és a nép, melynek templomából ellopták azt, szétszéledt, és közel kétezer éven át élt diaszpórában. isten azonban megtartja ígéretét, és összegyűjti népét (ez zajlik most, izrael államának megalapítása óta), és nincs az az emberi hatalom, amely ebben az urat megakadályozhatná. isten nem hagyja a sötétségben elveszni nem csak a zsidókat, de egyetlen embert sem. ezért a menóra helyett elküldött egy olyan fényforrást, amelyet nem lehet ellopni, sem pedig dohos-poros raktár mélyére száműzni.

ezt a fényforrást jézus krisztusnak hívják. akik őt a szívükbe hívják, azokat el nem múló, tökéletes, meleget és világosságot adó fényével világítja meg. ő az, aki a templomot, vagyis az életünket, testünket, szellemünket megvilágítja, megszenteli. úgy, ahogy az egykori menóra tette a kőtemplommal.

jános 8:12 jézus mondja: „én vagyok a világ világossága: a ki engem követ, nem járhat a sötétségben, hanem övé lesz az életnek világossága.”

nemrég megbíztak minket azzal, hogy gyülekezetünk fiataljaival foglalkozzunk. péntekenként így újra közösen szolgálhatunk édes drágámmal, ami nagy örömmel tölt el. nyolc „fiatalunk” tizenkét és tizenöt év közötti, és nagyon különböző karakterek. ami többükre is jellemző, az az, hogy derékig érő, gyönyörű dús hajzatot viselnek. ezért nemrég kitaláltuk, hogy elvisszük őket az aranyhaj és a nagy gubanc című walt disney filmre.

ez a film egy kilométer-hosszú hajkoronát viselő királylányról szól. a lányt kisbabaként rabolta el egy boszorkány, mert a gyermek haja gyógyerejű, és örök fiatalságot szerez annak, aki megérinti, de csak akkor, ha a haj a fejen van, levágva már nincs ereje. az elrabolt gyermeket a királyi pár el nem múló fájdalommal siratja, és emlékére minden évben egyszer, a kicsi szülinapján, ezernyi lampiont enged a levegőbe. telnek az évek. a kislány fiatal nővé cseperedik a magas, mindentől elzárt toronyban. amikor kezd ráébredni arra, hogy a boszorkány a saját céljaira használja fel őt, nyomozni kezd a múltja, az eredete után, így talál vissza hűségesen várakozó, reménykedő szüleihez.

tudom, tudom, ez egy mesefilm… semmi köze jézushoz… de a helyzet az, hogy mióta találkoztam vele, nekem minden róla szól. a mese a fejemben így egy másik szálon is futott: eredetileg isten királyi udvarában születtünk, isteni tervvel és akarattal. a sötét erő, azaz a sátán azonban elrabolt minket életünk egy pontján, hogy önző céljaira használjon fel minket. érezzük ugyan, hogy valami nincs rendjén, de annyira megszokjuk a bűnt, hogy képesek vagyunk egy életet is leélni, elzárva a boldogságtól, szabadságtól, szeretettől. időnként fel-felsejlik az égen az a csodás, meleg, gyönyörű fény, amely hívogat és a hazatérés gondolatát sugallja… aztán egyszer csak elindulunk, hogy hazatérjünk. és akkor, sok-sok kaland és bűnökkel, keserűséggel eltöltött év után végre újra belevetjük magunkat mennyei atyánk karjaiba… ő ugyanis hűségesen, fáradhatatlanul eregette lampionjait a mi sötétségünkbe, hogy egyszer elinduljunk felé, elérkezzünk hozzá.

ézsaiás 9:2 „a nép, a mely sötétségben jár vala, lát nagy világosságot; a kik lakoznak a halál árnyékának földében, fény ragyog fel fölöttök!”

egy nagyon elgondolkodtató jótékonysági vacsorán vettem részt. a „kiáltás az életért egyesület” szervezte az elegáns benczúr hotelben. a nyolcvanfős társaságot egy valami biztosan összekötötte: az élet védelme, az abortusz ellenzése.

ami igazán megdöbbentett, az az volt, mikor az este főelőadója, egy sebészprofesszor beszélt arról, hogy ő miért is jött el a vacsorára. elmesélte, hogy tizenöt évvel ezelőtt, még nem keresztényként, házasságon kívüli kapcsolata volt egy nővel. amikor az teherbe esett, úgy gondolta, a baba „útban van”, ezért a „legjobb megoldás” elpusztítani. „miközben műtöttem, arra gondoltam, most valahol egy klinikán éppen elveszik a gyerekemet.” – mesélte az orvos. ma ez a gyerek tizenöt éves lenne, és a férfi, aki azóta találkozott jézussal, ma már tudja, hogy milyen bűnt követett el isten ellen, a gyermek ellen, a nő ellen és önmaga ellen is.

majd tovább mesélt. egyszer megkérdezte pap nagybátyjától, hogy egy nyolcvanéves ember mit gyón meg, miféle bűne lehet már egy ilyen aggkorú embernek? „a nők az abortuszaikat gyónják, a férfiak a háborús bűneiket, főleg a szuronyos puskával megölt ellenségeik tekintetétől nem tudnak szabadulni.” – hangzott a válasz. az abortusz egy olyan tett, egy olyan mély seb, amely évek, évtizedek alatt sem gyógyul, és egy később született gyermek sem feledteti, sőt, fel is erősíti a veszteséget.

elmesélte, hogy volt olyan abortusz, ahol az ultrahangon lehetett követni, amint a magzat „menekül” a kés elől, elbújik a méh egy védettebb szakaszába. amikor az orvosok ezt meglátták, abbahagyták a műtétet és nem végezték el a beavatkozást.

az előadó szerint egy fontos feladatunk van: tudatosítani az emberekben, hogy az élet a fogantatással kezdődik. az ember már két sejtjében is ember, egy szellemmel rendelkező lény, akinek az eltávolítása gyilkosság, bűn. a bűntől, vádlástól pedig egyedül jézus krisztus szabadíthat meg, aki mindenféle bűnt megbocsát, ha megvalljuk és kérjük őt erre.

1jános 1:8-9 „ha azt mondjuk, hogy nincsen bűn mi bennünk, magunkat csaljuk meg és igazság nincsen mi bennünk. ha megvalljuk bűneinket, hű és igaz, hogy megbocsássa bűneinket és megtisztítson minket minden hamisságtól.”

édes drágám két nagy vágya teljesült egyszerre a hétvégén: isten szikrázó pelyhekből szőtt hótakaróval borította le a tájat, mialatt mi a meglepetés színház előadására igyekeztünk. ez a társulat bibliai történeteket ad elő, a közönség kérésére, rögtönözve.

egy-egy bátrabb színházlátogató feláll, elmondja, melyik történetet szeretné látni (lehet kérni olyan sztorit is, amely nincs benne konkrétan a bibliában, például valakinek az addigi élettörténete vagy jövője is kérhető). meg kell határoznia, kinek a szemszögéből mutassák be a cselekményt, és, hogy melyik szereplő kit játsszon el.

a mostani előadás sokkal kevésbé tetszett, mint az egy évvel ezelőtti. hiányoltam, hogy a szereplők nem mondanak ki igei gondolatokat, és egyetlen igevers hangzott el csupán. de miért is vagyok elégedetlen ezzel? a művészet, amely a bibliát veszi alapul, néha túlzásokba esik, és elferdíti az isteni igazságot. vagyis: az általában vett „vallásos” művészetet tanulmányozva sokszor igen torz, egyoldalú képet kaphatunk istenről (vegyük példának a „krisztus utolsó megkísértése” című filmet vagy a „lót és leányai” című festményt…). pedig, ha valaki „hozzányúl” egy ilyen témához, mint isten, jézus vagy a biblia, nagy felelősséggel rendelkezik: embereket vonhat a megváltóhoz, de el is taszíthatja tőle…

ezen az estén, úgy éreztem, valamit nagyon otthon felejtettek a szereplők: magát az igét, azt, ami a „testen túl” van. eljátszották ugyan a történeteket, de nem mutatták meg, hogy azokon túl ott van a szellem, az ige, a biblia, amely ma is élő. előadták, ahogyan jézus elhívja a tanítványait. de mi ebben a több, a lényegesebb, a mára is kiható tanulság? hiszen ma már nem hív el jézus személyesen a halászháló mellől bennünket… de ma is elhív a bűnünktől, egy szolgáló, másokért élő életre.

egy dolog erősödött meg bennem ma: az igét, isten szavát soha sem kell szégyellni, eltitkolni, visszatartani.

lukács 9:26 „mert valaki szégyel engem és az én beszédemet, az embernek fia is szégyelni fogja azt, mikor eljő az ő dicsőségével”

2timóteus 4:2 „hirdesd az ígét, állj elő vele alkalmatos, alkalmatlan időben.”

amikor a fák gyümölcsöt teremnek, tudhatjátok,
hogy közel van a nyár.
tűzre dobhatsz, kertész, mert nem terem meg
korcs ágaimon más,
mint a halál.
amikor jelek lepik el a mennyet, álmunkból kelni itt az óra már.
de ha hozzám jössz, pedig megüzented,
angyalod mégis álomban talál.
meg akartál rajtam teremni, rossz fán;
nem voltál rest naponta jönni hozzám.
ajtóm bezártam. ágam levetett.
éjszakámból feléd fordítom orcám:
boríts be, bőség! irgalom, hajolj rám!
szüless meg a szívemben, szeretet!

néhány barátnőmmel rendszeresen egy nagy bevásárlóközpont bejáratánál találkozunk, hogy aztán egy kávé mellett megbeszélhessük az élet nagy dolgait. ez a találkozó általában nagy értetlenkedéssel kezdődik. „melyik főbejáratnál, a lehel tér felőlinél vagy a pályaudvarinál?” „ja, értem, de a földszinten vagy az elsőn? és melyik az első emelet, a mínusz egy, a földszint, vagy a tényleges első emelet? te melyikre gondolsz?” mire összeáll, hogy ki mire gondol, már egy egész percet eltöltöttünk egyeztetéssel, beszéddel.

ha egy kis cipőbolt előtt beszélnénk meg találkozót, a helyzet nem lenne ennyire kacifántos, hiszen annak csak egy bejárata van, nem lehet elvéteni. minden sokkal könnyebb lenne, ha csupán egyetlen bejárat lenne, és ha valaki találkozót beszélne meg, el sem lehetne véteni a helyet.

sokan fel vannak háborodva, hogy isten azt mondja jézusról, hogy ő az ajtó, és, hogy senki sem juthat őhozzá a mennybe, csakis jézuson keresztül. aki befogadja a szívébe jézust és úrnak vallja az élete felett, az üdvözül. és pont. „milyen igazságtalan isten, hogy csak ezt a lehetőséget adja… mert mi van, ha valaki nem jézusban hisz, hanem egy másik istenben? mi van, ha nem hall életében jézusról, de másban meg hisz?” – kérdezik néhányan.

ha isten több ajtót nevezne meg, amely őhozzá vezet, senki sem tudná, hol a „találkozási pont”. soha senki nem lehetne biztos abban, hogy jó bejáratnál várakozik. eluralkodna a létbizonytalanság, a várakozás nyugtalanságot okozna… ezért mondja isten, hogy egyetlen lehetőség van, ez pedig a jézus nevű bejárat. aki már megtalálta, megnyugodhat, és elmehet szólni a barátainak, hogy ők is odataláljanak. a világ minden pontján nyitva áll ez az ajtó. nem kell érte kilométereket gyalogolni, nem kell érte semmi mást tenni, csak odaállni az ajtó elé, és azt mondani: megérkeztem. és ez az egyetlen bejárat egyszer biztosan megnyittatik, és akik előtte állnak, bejuthatnak hozzá, és találkozhatnak ővele.

jános 14:6 „monda néki jézus: én vagyok az út, az igazság és az élet; senki sem mehet az atyához, hanemha én általam.”

jános 10:9 „én vagyok az ajtó: ha valaki én rajtam megy be, megtartatik és bejár és kijár majd”

egy gyülekezeti társam orvosként dolgozik. sokszor kell élet és halál határvonalán egyensúlyoznia. a gyülekezetben beszámolt arról az anyáról, aki, miután megszülte nyúlszájú, végtagok nélküli, de ép belső szervekkel született babáját, összecsomagolt, és szó nélkül hazament. a baba a kórházban maradt, a szülőket nem lehetett elérni telefonon, és ezzel a picit gyakorlatilag egy csecsemőotthonban, vegetálással eltöltött életre ítélték.

az újszülöttet betegsége arra predesztinálta, hogy majdan egy roncstestbe zárt, de nagyon értelmes, ép szellemű emberként élje le életét. nehezen lehetett volna így örökbe fogadókat találni, az állami ellátásban pedig nem kaphatta volna meg azt a gondoskodást, amelyet igényelt volna. reménytelennek tűnt a helyzet.

az orvosnő mégis imádkozott a gyermekért. aztán pár nap múlva bement a kicsihez, hogy megnézze, hogy érzi magát. legnagyobb megdöbbenésére a szobában ott ült az anya, és simogatta, becézgette a kis csecsemőt. szülőanyja visszatért a babához, hogy magához vegye, szeresse, felnevelje, és elvigye minden műtétre, amelyet állapota stabilizálásáért kell elvégezni.

isten is ilyen szülő. nagy gonddal tervezett el bennünket. életet adott nekünk. aztán mi elfordultunk tőle, és bűnök százaival sebeztük meg magunkat, torzzá téve szellemünket, sokszor még testünket is. senkinek nem kellettünk így. halálra voltunk ítélve. isten nem közösködhet a bűnnel, viszont nagyon szeret bennünket. azért jött vissza, hogy felöleljen, magához szorítson, és elvigyen bennünket a műtétek sorozatára, hogy újra életünk legyen, és fejlődhessünk. szeretete pedig nem ér véget, és aki karjaiban talál menedéket, azt ő soha el nem hagyja.

zsoltárok 103:13 „a milyen könyörülő az atya a fiakhoz, olyan könyörülő az úr az őt félők iránt.”

szombaton a gyülekezetünkben részt vettem az éves lídia konferencián. az egyik imatársammal vezettük a napot, így egy kissé szorongtam is, hogy jól sikerüljön, de rengeteget épültem, és ez minden izgalmat felülmúlt.

a félszáz, az ország több pontjáról érkezett asszony és lány a szelíd szellemről, annak helyes értelmezéséről tanulhatott. a szelídség nem azt jelenti, hogy valaki mindent eltűr és bármit meg lehet vele tenni (például leuralni vagy bántalmazni), és nem is azt jelenti, hogy egy nő legyen ötlettelen és szótlan. a biblia számos ilyen szelíd asszonyt említ, köztük például sárát, aki hatással volt férjére, volt véleménye (és meg is mondta). mégis, követte, szerette és tisztelte férjét. szelídsége isten ajándéka volt. az ember ugyanis jól értelmezett alázatra, szelídségre, szeretetre nem képes önmagától, ezt a jellemvonást csakis istentől kaphatjuk.

sára (szárai) és ábrám (ábrahám=sok nép atyja) hitt istenben, aki megígérte, hogy utódokkal ajándékozza meg őket. isten új nevet is adott nekik: egy „há”-t tett mindkettejük nevébe, amely azt jelenti, „élet”. az ő életet adó leheletét adta szövetségeseibe, sárába és ábrahámba. így tesz azóta is mindenkivel, aki őt választja szövetségesül: életet lehel belénk, megváltoztat, átformál, olyan jellemvonásokkal ajándékoz meg, ami alapból nem a sajátunk. (így lehet az, hogy egy hívő emberfeletti békét érez, hogy olyan dolgokat is meg tud bocsátani, amit más nem tudna, és szelíden tud viszonyulni olyan problémákhoz, amely mást már kiborítana.)

1péter 3:1-4 „hasonlóképen az asszonyok engedelmeskedjenek az ő férjöknek, hogy ha némelyek nem engedelmeskednének is az ígének, feleségük magaviselete által íge nélkül is megnyeressenek; szemlélvén a ti félelemben való feddhetetlen életeteket. a kiknek ékessége ne legyen külső, hajuknak fonogatásából és aranynak felrakásából vagy öltözékek felvevéséből való; hanem a szívnek elrejtett embere, a szelíd és csendes lélek romolhatatlanságával, a mi igen becses az isten előtt.”