a hétvégén erdélyben jártunk. a sok meglepő és érdekes kaland során egy nagy sóbányába is lejutottunk. a hosszú séta alatt olyan termeket, üregeket járhattunk be, ahova turista aligha merészkedhet. a köpenyesek kis csapata néhány fejlámpával világított bele a nagy sötétségbe, ahol egyszer egy kristályokkal ellepett fadarab, máskor egy művésztábor maradványa (egy kőbe vésett bányamunkás) rajzolódott ki a szemünk előtt. egy-két helyen szednünk kellett a lábunkat, nehogy épp akkor zuhanjon fejünkre egy évek óta szakadozó, méteres kőszikla. a mélyben nyoma sincs életnek: a sötétség, a só és a rideg kövek uralma megdönthetetlen. a számtalan járat, üreg, nyílás… mind-mind évszázadok csöndjét és sötétjét raktározta el.

„egyszer egyedül maradtam itt egy fél óráig.” – mesélte vezetőnk. „csak a kis lámpa égett a sisakomon. de azon kívül nem volt semmi. csak magány, sötét és hatalmas csönd. nagyon vártam már, hogy vége legyen, és jöjjön értem valaki.”

a túra végén felhozhattunk egy-egy érdekes sótömböt. a karfiolra vagy emberi agyra emlékeztető sódarabok is izgalmasak voltak, de a legérdekesebb számomra egy letört ágacskát körbeölelő, kőkeményre dermedt, kristályos, csillogó sóképződmény volt. a nagy fekete mélység szülte ki magából ezt a páratlan csodát.

ismerem már, milyen az, amikor isten valami fontosat akar tanítani nekem. olyankor látok valamit, amelyről rögtön egy egész gondolatsor „villan be”, és egy lassú, magyarázatokkal teli képben bontakozik ki. „tudod, ilyen a szenvedés gyümölcse.” – hallottam a magyarázat első mondatát. „éppen ilyen, mint ez a sötétben képződött sókristály. sokszor úgy tűnik, hogy a gyötrelmek mélyéből, (ahol az ember nem hall mást, csak a csendet, és nem lát mást, csak a sötétet), nincs kiút. vannak járatok meg üregek, de egyik sem vezet a felszínre. azt gondolod, van olyan hely és van az a szenvedés, ahol, és amelyben isten már nincs jelen. de tévedsz. ilyen hely és ilyen pillanat nincsen. isten mindig kész arra, hogy még a szenvedésben is megmutassa önmagát, és olyan jellem-kristályokat szül sötétséged mélyén, amely páratlan és utánozhatatlan. amely csodásan csillog, és amelyre minden szemtanú egy pillanatnyi tiszteletteljes csenddel válaszol.

ha belegondolok, a legérettebb, legbölcsebb és legboldogabb emberek, akiket csak ismerek, olyanok, akik életük egy szakaszában megjárták a csendes, sötét mélységet, de abban is meglátva az istent, többek lettek felszínre érkezésükkor. magukkal hoztak egy olyan személyiséget, amely keményen és tisztán csillog, és amely megkülönbözteti őket az élvhajhászó, felületes, önmagukért élő emberektől. a szenvedést nem isten okozza. de teremtő munkája, éltető ereje kereshető és megtalálható a legsötétebb mélységben is.

zoltárok 71:20 „sok nyomorúságot és bajt láttattál velem, de újra megelevenítesz, még a föld mélyéből is újra fölhozol engem.”

1korinthus 10:13 „isten hűséges, és nem hagy titeket erőtökön felül kísérteni; sőt a kísértéssel együtt el fogja készíteni a szabadulás útját is, hogy el bírjátok azt viselni.”

máté 16:24 „jézus ezt mondta tanítványainak: „ha valaki én utánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye fel a keresztjét, és kövessen engem.”