myjesus

apóskámtól megkaptam christine caine magyarul megjelent könyvét, a „felszabadított életet”. roppant érdekes olvasmány, három este alatt végeztem is vele. az írónő leírja (terhességével és szülésével párhuzamba állítva), hogy egy ember hogyan jut el az álma (elhívása, küldetése, életcélja) megfoganásától a „megszüléséig”, vagyis megvalósulásáig.

(nem) kicsit zavart, hogy, noha kisbabájáról, mint egy megvalósult álomról írt, közben állandóan szarkasztikus megjegyzéseket tett: „úgy érzem magam, mint egy bálna”, „csinos kismamaruha nincs”, „szenvedtem, hogy le kell mondanom a kávéról meg a csokiról”…

no, és amikor leírta, hogy a magzatvíz elfolyása után ő azért még elment istentiszteletre, és szülés után egy nappal már tervezte, hogy részt vesz a gyülekezet női konferenciáján? hát, az totálra beverte nálam a szöget. mondanám, hogy hiteltelen lett a szememben (babáról álmodott, de másnap már tanítani akarta az embereket? mivaaan?), de lehet, hogy csak nagyon őszinte, és a terhesség tényleg ennyire borzasztó, mint amennyire ő leírta. na, de nem is ezt akartam írni, mert ez csak egy zavaró tényező volt az amúgy elgondolkodtató gondolatmenetben…

az volt számomra nagyon döbbenetes, amikor arról írt, hogy már felnőttként, hívő emberként megtudta: őt annak idején örökbe fogadták. napokig, hetekig nem tudta túltenni magát a tényen: őt valaki nem akarta, eldobta, értéktelennek tartotta. kikérte az örökbe fogadási lapját, amin rajta volt, hogy a biológiai anyja még nevet sem adott neki. „a babát örökbe akarja adni. érzelmileg egyáltalán nem kötődik a gyermekhez” – jegyezte le anyjáról a szociális munkás. christine összetört. aztán meghozta azt a döntést, mely által ma boldogan és szabadon élhet:

„ott volt az egyik kezemben a születési anyakönyvi kivonatom, a másik kezemben meg a bibliám. mindkettő fehér lapra, tintával írott szavakat tartalmazott. ugyanakkora hitbe került az egyiket elhinni, mint a másikat. döntenem kellett. vagy azt hiszem el, hogy én egy véletlenül becsúszott, nem akart teher vagyok, akinek még nevet sem adtak… vagy hiszek istennek, aki azt mondja, mindenkit, tehát engem is okkal, céllal teremtett, és egyszeri, megismételhetetlen teremtménye vagyok. úgy döntöttem, hogy istennek hiszek.”

zsoltárok 139:13-16 “bizony te alkottad veséimet, te takargattál engem anyám méhében. magasztallak, hogy csodálatosan megkülönböztettél. csodálatosak a te cselekedeteid! és jól tudja ezt az én lelkem. nem volt elrejtve előtted az én csontom, mikor titokban formáltattam és idomíttattam, mintegy a föld mélyében. látták szemeid az én alaktalan testemet, és könyvedben ezek mind be voltak írva: a napok is, a melyeken formáltatni fognak; holott egy sem volt még meg közülök.”