myjesus

egyetemi éveim alatt különféle rádiókban tevékenykedtem. reggeli ébresztős, vagy délutáni kívánságműsort vezettem, interjúkat készítettem és vágtam. a rádió volt az életem, bár, tegyük hozzá, nem voltam egy talentum. egy valamit nagyon szerettem: embereket beszéltetni. a magam hangját nem szerettem hallani, de mások életét, problémáit, véleményét nagyon tudtam csodálni. az angliai diplomám is médiás, mégis, amikor hazajöttem, eszembe sem jutott ennek a szakmának élni, és most emberi számítások szerint azt mondom, hogy már sohasem fogok mikrofon elé ülni. (azért mondom, hogy emberi számítás szerint soha, mert tudom, hogy istennél van életem alakulása, és a „mindig” és „soha” szavakat csak ő használhatja joggal). amilyen szerelmes voltam a rádiózásba, annyira lettem rá immunis az elmúlt négy évben.

tegnap valahogy mégis rádióhallgatáson kaptam magam. a műsorvezető egy szellemes fiatalemberrel beszélt, akinek nem más volt az érdeme, mint az, hogy három év alatt megkerülte a földet egy hatméteres kishajóval. „sokan nem hittek benne, hogy nekem ez sikerülhet, és ezt hangoztatták is. gondolhatod, hogy mekkora nyomás volt rajtam!” – mesélte a kalandvadász férfi. ezen az egy mondaton aztán elgondolkodtam. mások becsmérlő szavai, vagy hitetlensége úgy hatott a bátor hősre, hogy nyomást érzett, rossz érzések kerítették hatalmába. milyen érdekes, nem? az ismerősök „csupán” szavakkal szinte megkötözték, sikertelenségre ítélték a vállalkozást. és a szavak (melyeket ugyan kimondásuk pillanatában elnyel a levegő), lelki válságot okoztak ennek a férfinek.

sokan hisznek abban, hogy ha például egy gyereket dicsérünk, az szárnyalni kezd, ha viszont mindig csak szidunk, akkor meg esetlen, bizonytalan lesz. csak szavak. mégis: felemelhetnek, vagy megkötözhetnek, áldhatnak vagy átkozhatnak. én is hiszek ebben. a szavak erejét (számomra ékesen) bizonyítja, hogy bizonyos eseményeknél a kimondott szó maga teremti meg a cselekvést (például „megkeresztellek téged” vagy „ezt a kutyát döminek nevezem el”, amikor nem cselekszünk fizikálisan, de szavakkal mégis teszünk valamit) (ez a „beszéddel cselekvés” az illokúciós beszédaktus, ahogy austin bácsitól tanultuk anno).

én úgy gondolom, hogy mivel isten szavakkal teremtett mindent (szeretetteli, cselekvő szavaival tett mindent esztétikussá és funcionálissá), és a maga képére alkotott minket is, nekünk is jutott ebből a cselekvő beszédből. a szavak erejéből. de mivel emberek vagyunk, nem istenek, önző és bűnös vágyainknak engedve a szavainkkal nagyon sokat rombolhatunk ("megöllek, te szemét, dögölj meg, bár meg se születtél volna, te szerelcsétlen")... de építhetünk is vele, ha úgy döntünk, hogy a nyelvünket a szeretet és a hit fogja irányítani.

fontos leszögezni, hogy szavainknak harmóniában kell lennie isten akaratával (hiába mondjuk el ezerszer, hogy „milliomos leszek”, ha isten úgy látja, hogy ez nekünk nem tenne jót, akkor meg fog minket óvni ettől, tehát nem fog bekövetkezni). nem a nyelvben, a szavakban kell hát bizakodnunk, hogy majd az megváltoztat mindent, hanem istenben, aki él, meghallgat és cselekszik, ugyanakkor vigyáznunk kell arra, amit kimondunk, mert valósággá válhat. a jó is, de a rossz is.

jakab 3:5-6,8-9 „a nyelv is kicsiny tag (…), ímé csekély tűz mily nagy erdőt felgyújt! a nyelv is tűz, a gonoszságnak összessége. úgy van a nyelv a mi tagjaink között, hogy megszeplősíti az egész testet, és lángba borítja életünk folyását, maga is lángba boríttatván a gyehennától. (…) a nyelvet az emberek közül senki sem szelidítheti meg; fékezhetetlen gonosz az, halálos méreggel teljes. ezzel áldjuk az istent és atyát, és ezzel átkozzuk az embereket, a kik az isten hasonlatosságára teremttettek: ugyanabból a szájból jő ki áldás és átok.”