nem volt egy egyszerű gyermekkorom. nem panaszkodom, hiszen mindig bőven jutott a jóból: szép ruháim voltak, vagy tíz eredeti barbie-val játszhattam, három országban is jártam életem első húsz évében… de kora gyerekkoromtól tizennyolc éves koromig a nyaraim nem lógással, játékkal vagy strandolással, hanem munkával teltek. tízévesen például minden nyári reggelen ötkor keltem, bringával elmentem a békési piacra, kinyitottam a bádog-boltot, egész nap árultam a dinnyét (egyedül, így sokszor el sem akarták hinni a felnőttek, hogy egy gyerek szolgálja ki őket), este hatkor pedig hazamentem, és ezt csináltam minden nap nyár végéig. volt olyan vakációm is, amikor minden nap hajnali négykor keltünk, elmentünk hajdúszoboszlóra, tesómmal ketten leadogattuk a százmázsányi dinnyét a pótkocsiról, hazaértünk, megint megraktuk a teherautót, azt szarvasra vittük el, és este ötkor még felpakoltuk azt a fuvart, amellyel másnap hajnalban indultunk útnak. nem volt szükség jó nyári ruhákra, hiszen minden nap merő kosz volt mindenünk, felesleges lett volna beruháznunk.

egyszer, emlékszem, apám hazajött, hogy szükség van emberre, kapjam össze magam. „nyugi, ez már a vége, feldobáljátok hamar” - nyugtatott meg. bevágódtam a kocsiba, kimentünk a perzselő, száraz dinnyeföldre, apám meg tovaviharzott. a „hamar” befejezendő munka másfél óra múlva sem ért véget, nálam pedig nem volt víz. a kannából, melyből normál esetben egy egész csapat ember ivott, sosem ittam, hiszen az másnapra nagy, feszülő herpeszt okozott volna a számon, amely főleg nyáron kegyetlen.

aztán hirtelen nagy porcsíkra lettünk figyelmesek: egy száguldó autó volt. a kavargó porfelhőből pedig egyszer csak apám szaladt felém. nem tudom, a kezében lévő palack gyöngyözött jobban, vagy az arca. „kislányom, bocsáss meg!” – szakadt ki belőle szinte sírva, én pedig soha nem fogom elfelejteni esdeklő szemeit. tudta, hogy előbb vesznék szomjan, mint hogy húsz ember után igyak. tudta, hogy másfél órája a port nyalom ajkaimról. tudta, hogy milyen szenvedést okozott, hogy kitett dolgozni, de nem hagyott nekem vizet.

sosem voltunk egy érzelmes család. sem a hála kifejezése, sem a bocsánatkérés, sem a könnyek vagy az ölelés nem elfogadott jelenség nálunk. erre az egy olyan alkalomra emlékszem, amikor apám kifejezte felém bocsánatkérését. ez a jelenet viszont elkísér, amíg csak élek.

minden bocsánatkérést el lehet intézni szavakkal (és fontos is kimondani azokat a szavakat!) úgy, hogy közben nem nézünk egymásra. az igazi feloldozás viszont, hiszem, csak akkor következhet be, ha két ember összenéz, és az egyik, a megbántott fél láthatja, hogy a másik őszintén, szívből sajnálja a történteket.

apám tekintete jut eszembe mindig, amikor arra gondolok, hogy a bocsánatkérést mélyen, őszintén, sugárzóan, rettegő szívvel kellene elmondanunk. „vajon megbocsát? most mit gondol rólam? jajj, bárcsak meg nem történtté tehetném a dolgot!” – ez volt a szemében, és hiszem, hogy ez volt a szívében is. isten azt kéri tőlünk, hogy bocsássunk meg. őszintén, és végleg engedjünk el mindent, amivel megbántottak, vagy amivel úgy véljük, hogy megbántottak. nézzünk a másik ember szemébe, és vegyük el onnan az esdeklést, a megbánást.

máté 6:14-15 „mert ha megbocsátjátok az embereknek az ő vétkeiket, megbocsát néktek is a ti mennyei atyátok. ha pedig meg nem bocsátjátok az embereknek az ő vétkeiket, a ti mennyei atyátok sem bocsátja meg a ti vétkeiteket.”