myjesus

különösen nehéz időszak ez az életemben. erőm fogytán. az elmúlt hónapokban a szakdolgozat megírása, majd a vizsgaidőszak, és most az államvizsga nagy energiakészleteimet emésztette fel, nem beszélve a háztartásról, a héberről és a szolgálat végzéséről, (nem fontossági sorrend!), melyet szintén nem hanyagolhatok. túlvállaltam magam. ez van. most is államvizsgára „gyúrok” épp, békésen szundikáló szerelmem mellett, csak, gondoltam, gyorsan megosztom veled, micsoda lélekemelő szépséget találtam „az ember teremtettsége” című tételben:

„a teremtő alkalmassá tett bennünket arra, hogy vele közösségben, alkotó emberként éljünk a földön. az alkalmasság nem jelenti egyszersmind azt is, hogy feltétlenül élnünk kell az alkalmasság adta lehetőségekkel. isten nem követeli, hogy dicsőítsük őt, de alkalmassá tett bennünket arra, hogy sokoldalú emberi tevékenységünk mellett - olykor éppen e tevékenységgel – az ő dicséretét szolgáljuk. minden emberben megvan ez a lehetőség. tőlünk függ, hogy egyszerűen csak létünkkel, passzívan, tudattalanul vagyunk-e a teremtő dicséretére, vagy cselekedeteinkkel, bizonyságtételünkkel tudatosan és aktívan is dicsérjük őt.”

zsoltárok 147:1 „dicsérjétek az urat! hiszen istenünkről énekelni jó; hiszen őt dicsérni gyönyörűséges és illendő dolog!”

zsoltárok 150:3-6 „dicsérjétek őt kürt-zengéssel; dicsérjétek őt hárfán és cziterán; dicsérjétek őt dobbal és tánczczal, dicsérjétek őt hegedűkkel és fuvolával; dicsérjétek őt hangos czimbalommal, dicsérjétek őt harsogó czimbalommal. minden lélek dicsérje az urat! dicsérjétek az urat!”

egy vidéki hamvasztó és temetkezési társaság nyílt napot szervezett. gondolhatnánk, hogy valami morbid viccről lehet szó, de nem: közel ötven érdeklődő jelentkezett, hogy elmenne megnézni, mi történik a holttest beszállításától az urnába tételéig. nem, ezek az emberek nem „idétlen” kamaszok voltak, akik jó heccnek tekintve a dolgot, elmentek röhögni egyet. felnőtt, érett emberek kérdeztek, vizsgálódtak, fényképeztek, merengtek, beszélgettek a temetőben. „azt hittem, majd nevetek ezen az egészen, mikor kijövök. tévedtem. minden tagom remeg” – mondta egy távozó.

a tárlatvezetés népszerűségéből nekem az jött le, hogy ebben a világban, ahol a halál tabu, és ahol a borzalmakról sem beszélni nem lehet, sem megnyugtató választ nem kap senki, az ember tanácstalanná vált a halált illetően. az „élvezd az életet, mert megérdemled” társadalmából kiveszett a szomorúság, gyász, részvét, együttérzés, halál kézzelfogható jelenléte, így mindenkit, aki találkozik vele, váratlanul ér, sokkol.

a bibliai időkben még gyászmenet síránkozott a megmaradt családtaggal, később a házból éjszaka is kiszűrődő petróleumlámpa fénye jelezte a falubelieknek: nagybeteg, haldokló van a családban. a gyászév fogalma sem ismeretes már, sőt szinte zavaró tényező a sok „boldog” ember között egy fekete ruhás szomorkodó. a kifejezéseinkből is kikopott a halál és az ezzel kapcsolatos szavak. „elaludt”, „elköltözött”, „elhunyt”, „néhai”… ma már csak „meghalt”, és többé akár meg se említsük, mert az is szomorúságot hoz a beszélgetésbe, noha nekünk kötelezően boldognak kell lennünk.

isten, akinek igazsága nem a körülményekhez képest, és csak egy adott korban érvényes igazság, hanem változatlan, és mindenkor igaz, azt mondja a halálról, hogy az egy elkerülhetetlen dolog. a halál utáni mennybéli életre pedig úgy lehet feltámadni, ha valaki az élete bármely (tehát akár az utolsó) pillanatában elhiszi, hogy bűnös, hogy jézus a megváltó, és, hogy ő képes elvenni minden bűnét, és rendezni a kapcsolatát istennel. aki ezen döntése után akár egy perccel is meghal, a mennybe fog jutni, mert isten így rendelte. jézus újbóli eljövetelekor pedig minden test (még a krematóriumban elporlasztott is) feltámad, a végső ítéletre, és aki jézust elfogadta, az a mennybe jut. bárki, bármikor elfogadhatja jézust, ez az egyén döntése és felelőssége. úgymond, szabadon választhatja a mennyet.

jános 5:24 „jézus mondja: bizony, bizony mondom néktek, hogy a ki az én beszédemet hallja és hisz annak, a ki engem elbocsátott, örök élete van; és nem megy a kárhozatra, hanem általment a halálból az életre.”

jános 3:36 „a ki hisz a fiúban, örök élete van; a ki pedig nem enged a fiúnak, nem lát életet, hanem az isten haragja marad rajta.”

baptista nőkonferencián voltam. szellemi életem hetek óta mély mínuszban van, így nagyon reméltem, hogy valami lélekemelő bizonyságot vagy tanítást hallhatok ezen az alkalmon (amelyet vác helyett újpesten rendeztek meg, mert annyian jelentkeztek, hogy nem fértünk volna el abban az imaházban).

a nap témája „isten ereje a hétköznapokban” volt, és a (számomra nem éppen érdekfeszítő) tanítás után néhány mély bizonyságtétel világította meg, hogyan lehet isten erejét valóságosan is megtapasztalni a hétköznapokban.

határon túl élő, és ott férjük oldalán szolgáló, vagy egy távoli országban missziómunkát végző nők mesélték el, hogyan tapasztalható meg isten a nem éppen magasztos mindennapokban: hét gyerek etetése, az anyós ápolása, egy súlyos betegség, vagy egy szülés levezetése közepette.

az egyik bizonyságtevő arról beszélt, hogy hogyan dolgozott egy csecsemőotthonban, hogyan szeretgette azokat a babákat, akiket eldobtak a szülei születésük pillanatában. az egyik ilyen kisbabát szerette volna örökbe fogadni, noha akkor még leány volt. helyette a szülei fogadták örökbe, így lett az ő kis testvérkéje a csecsemőotthonban megszeretett kisbaba. ez a megmentett gyermek mára felnőtt, és most vasárnap merítkezik be, hogy megpecsételje elkötelezettségét jézus krisztus mellett. a csecsemőgondozó hölgy egyébként nemsokára férjet kapott istentől, aki azóta három gyerekkel is megáldotta őket.

a másik hívő asszony afrikai orvos-misszionáriusi tapasztalatairól beszélt. egyszer maláriát kapott, alig állt a lábán, amikor egy szülő nőt vittek hozzá. remegve, lázasan fogadta az asszonyt, aki már két gyereket vesztett el, ha ezt is elvesztette volna, a férje elzavarta volna otthonról. nagy volt a tét. itt már csak isten segíthet, mondta a misszionárius, és könyörögve kérte istent, tegyen csodát. ekkor elment az áram, így a komplikált szülést maláriásan, két zseblámpával, steril eszközök nélkül kellett levezetnie. a baba végül megszületett, hat (!) kilót nyomott, és egészséges volt. a friss mama -steril eszközök nélkül összevarrt- sebei három napon belül szépen begyógyultak. pár év múlva még egy kisbabát szült a misszionáriusnál. istené a dicsőség.

a harmadik történetet egy messzi távolban szolgáló misszionáriusnő barátnőm mesélte el. egy muzulmán család kérte meg őt, hogy imádkozzon beteg kislányukért. a barátnőm annyira zavarban volt, olyan feszélyezve érezte magát, hogy minden szó nehezen jött ki a száján, imája erőtlen és szánalmas volt. gyorsan el is felejtette az esetet. aztán több hónap múlva egy vendég gyülekezetben járt, amikor egy nő örömmel ráncigálta őt oda a lelkészhez és ujjongva mesélte: „pásztor, ez az a nő, aki imádkozott a gyermekemért, aki meggyógyult. azóta járok ide!” isten még az erőtlen imát is hallja!

persze, így leírva ezek a történetek talán nem hatnak annyira erőteljesen, mint ott, akkor, az ő szájukból... de én egész nap könnyeztem, vagy sírtam, vagy a gombócokat nyeltem. a terem minden egyes zugából orrfújásokat és mély sóhajokat lehetett hallani. mélységes mély, és hatalmasan erős alkalom volt.

ezt a dalt is énekeltük:

néhány hete beiratkoztunk héberre édes drágámmal. egy profi tanárnő oktat minket, aki perzsa, héber, és még ki tudja, miféle extrém nyelvek terén képezte ki magát. a héber (pontosabban ivrit) még három embert vonzott különféle okokból, így egy kis létszámú csapattal együtt szívjuk magunkba a tudást hétről hétre.

hetek óta főleg csak ebből az egy szellemi forrásból táplálkozom, ami persze az én hibám… de nem csak a szellemi kihívás miatt örülök ennek a nyelvtanfolyamnak. már régen vágytam egy efféle közös, mély élményre édes drágámmal. egyszerűen lenyűgöz, amikor arról tanulunk, hogy isten a zsidóknak úgy jelentette ki magát: hogy „elohim”, ami szó szerint azt jelenti, „istenek” (az –im vég a hímnem többes szám jele), de a ragozás ezt követően egyes számú. számomra ez azt jelenti, hogy isten már akkor is utalni akart arra, hogy ő egy istenség, amely három személyből áll, de ezt akkor még nem érthette volna meg (vagy csak félreértette volna) a politeista közegben mozgó zsidóság.

isten revelációja ekkor még csak odáig terjedt, hogy önmagát egy többes számú „valakinek” határozta meg, akiről mégis egyes számban kellett nyilatkozni. jézus megjelenésével az emberek többet ismerhettek meg istenről, hiszen „istent soha senki nem látta; az egyszülött fiú, a ki az atya kebelében van, az jelentette ki őt.” (jános 1:18) majd megint később, pünkösdkor az emberek megbizonyosodhattak arról is, hogy, noha jézus nem lehet fizikálisan köztük többé, isten lelke itt van, belénk költözik, ha befogadjuk, és mindenre meg tud tanítani, ami kell a hithez, a szellemi dolgok átéléséhez. no, persze az órán erről nem volt szó, hiszen ez nyelvtanfolyam, nem teológia, mégis, ilyen és ehhez hasonló gondolatokkal telítve jövök el minden alkalomról.

most azt tervezem, hogy ha biztonságosan megtanuljuk a héber betűket, édes drágámat meglepem egy oneg-gel. olvastam a neten, hogy „a középkorból származó szép zsidó szokás, hogy miután egy gyermek megtanulta a héber ábécét, rendeztek a tiszteletére egy ünnepséget. egy palatáblára írták a héber betűket, megkenték mézzel, amelyet a gyermeknek kellett lenyalnia, hogy a szentírás szavai olyan édesek legyenek számára, mint a méz. ez az ünnepség, az oneg, melyet gratuláció követ, és amely után a gyermek belép a zsidó tanítás világába.

zsoltárok 19:9-10 „az úrnak félelme tiszta, megáll mindörökké; az úrnak ítéletei változhatatlanok s mindenestől fogva igazságosak. kívánatosabbak az aranynál, még a sok színaranynál is; és édesebbek a méznél, még a színméznél is.”

utolsó teológián tett vizsgám alkalmával ajándékot kaptam afrikai osztálytársnőmtől. érdekes kép: egy gondolkodó embert ábrázol, és egy maréknyi festett homokból készítették.

micsoda kettősség, gondoltam, és gondolkodom azóta is ezen. egy magát komolyan vevő, gondolkodó, alkotó ember, aki valójában nem más, mint egy marék por. bármennyire erőlködünk, bármit is teszünk földi életünk során, halálunk után belőlünk könnyen elfújható porszem marad.

ez a kép, amit kaptam gambiából visszatérő kedves barátnőmtől, arra emlékeztet, hogy porból lettünk, és porrá leszünk. amit földi életünk során tehetünk, azt isten segedelmével, kegyelemből tehetjük. semmi nem a mi érdemünk. semmi. minden ajándék. minden.

1mózes 2:7 „és formálta vala az úr isten az embert a földnek porából, és lehellett vala az ő orrába életnek lehelletét. így lőn az ember élő lélekké.”

1mózes 3:19 „orczád verítékével egyed a te kenyeredet, míglen visszatérsz a földbe, mert abból vétettél: mert por vagy te s ismét porrá leszesz.”

zsoltárok 18:2 „az úr az én kőszálam, váram és megmentőm, istenem, kősziklám, nála keresek oltalmat, pajzsom, hatalmas szabadítóm, fellegváram!”

zsoltárok 18:31 „kicsoda isten az úron kivül? és kicsoda kőszikla a mi istenünkön kivül?”

a vasárnapi istentiszteleten heten merítkeztek be. ez azt jelenti, hogy hét felnőtt ember döntött úgy, hogy hisz jézusban, kéri bűneinek bocsánatát, és elkötelezi magát az isteni vezetés mellett, hátrahagyva régi életét, ettől a naptól kezdve minden nap megtagadva önmagát.

ez a gyakorlat, a víz alá merítés a bibliát alapul vevő gyülekezetek sajátja. azért tartják, mert jézus a bibliában azt mondta, hogy aki hisz és bemerítkezik, az üdvözül (márk 16:16). aki kéri, hogy merítsék be, az azt kéri, hogy hadd mutassa meg istennek és a világnak, hogy elkötelezi magát a hit mellett, és régi életét hátrahagyja a hullámsírban. a vízből már, mint egy bűneit lemosott, tiszta életű ember jön ki.

megtérésre, bűneinek bocsánatára mindenkinek szüksége van. így kerülhet újra jó kapcsolatba istennel, a világgal és önmagával. így nyerheti el a halál utáni örök életet, itt a földön pedig a lelki békét, a harmóniát és derűt.

gyülekezetünk hét új tagja különféle háttérből érkezett. egyikük céltalan életét váltotta fel istent dícsérőre, a másik mélységes bűnöket hagyott hátra. a harmadik hívő komolyan elkötelezte magát a természetgyógyászat mellett, energiát adott és öngyógyított… majd, miután a gyereke nagybeteg lett, elgondolkodott életén. isten megmutatta neki, hogy a szellemvilágban vannak jók, és van a sátán, aki látszólag jót cselekszik, de aztán nagy számlát nyújt be szellemi „ajándékaiért”. ekkor választotta jézust, az igazi forrást, aki megszabadította a rabságból, és még a fiát is a testi épség útjára segítette. volt, aki reménytelennek tűnő családi kapcsolatából vágyott valami előremutatóra, mígnem találkozott jézussal, akinek segítségével azóta rendezte emberi kapcsolatait. könnyezve, elfúló szavakkal vallotta meg hitét a medencében.

a szombati, megtérők lelkigondozása című vizsgára tanultam meg, hogy a lelki élet, csakúgy, mint a földi élet, sírással kezdődik. amint a baba felsír élete első pillanatában, úgy sír fel a bűnösségét felismerő ember lelke is, amikor élete első imájában elsírja istennek, hogy élete értelmetlen isten szabadítása nélkül.

jános 3:3-6 „felele jézus és monda néki: bizony, bizony mondom néked: ha valaki újonnan nem születik, nem láthatja az isten országát. mondta néki nikodémus: mimódon születhetik az ember, ha vén? vajjon bemehet-é az ő anyjának méhébe másodszor, és születhetik-é? felele jézus: bizony, bizony mondom néked: ha valaki nem születik víztől és lélektől, nem mehet be az isten országába. a mi testtől született, test az; és a mi lélektől született, lélek az.

2korinthus 5:17 „ha valaki krisztusban van, új teremtés az; a régiek elmúltak, ímé, újjá lett minden.”

édes drágámmal moziban voltunk. a „túl jó nő a csajom” című filmet tényleg csak a vizsgák utáni agyból-kibámulásként lehetett megnézni, mondhatni: időpocsékolás volt a javából. az előzetesben bemutattak egy filmet, az utolsó léghajlítót. a produkcióról ezt lehet olvasni a neten:

„a film egy fantasztikus világba kalauzol el minket, ahol minden nemzetség az uralma alá hajtott egyet a négy alapelem közül: tűz, víz, föld és levegő. a tűz nemzete könyörtelen háborút vív a másik három nemzet ellen. a film főhőse egy gyermek aang, aki a levegő nemzetéhez tartozik, és a próféciák szerint ő az utolsó léghajlító, akiben ott lakozik az erő, hogy mind a négy elemet irányítsa, és egyesítse a szétszakadt nemzeteket.”

biztos vagyok benne, hogy tömegeket fog vonzani eme opusz. nincs ezen mit csodálkozni, az ember ugyanis alapjában véve vonzódik a természetfeletti dolgokhoz. véleményem szerint azért, mert istentől származunk, (ezt sok gyerek biztosan tudja is, ők még ártatlanságuk okán közel vannak isten orcájához, lelkéhez), de aztán, amint a bűnt, engedetlenséget választjuk, eltávolodunk tőle, és egész életünkben ezt az isteni kapcsolatot hiányoljuk, keressük, pótoljuk valami mással… a gond csupán az, hogy a keresés közben sok zsákutcába is bemegyünk, pedig csak isten tudja betölteni a szívünkben lévő űrt.

érdekes, hogy egy ilyen kaliberű filmet sokkal többen elhisznek, mint azt, hogy isten ingyen kegyelemből képes megbocsátani mindenkinek, aki ezt kéri tőle, és aki elfogadja jézust, mint ennek a megbocsátásnak a jelképét, árát. egy fantasztikus elemekkel teletűzdelt alkotást könnyebben befogadnak az emberek, mint a fantasztikus igazságot: szellemvilág ma is létezik, angyalok és démonok ma is munkálkodnak közöttünk, és a gonosz egyetlen, igazi legyőzője jézus krisztus lehet. ő, mivel feltámadt, ma is él, és ha ma is él, akkor lehet vele beszélni, lehet az ő védelmét kérni. ő az első és az utolsó, az erős harcos és egyetlen szabadító. és ez nem csak film.

apostolok cselekedete 4:12 „nincsen üdvösség senki másban, mert nem is adatott az embereknek az ég alatt más név, amely által üdvözülhetnénk.”

van két kedvenc oldalam, a c28.com meg a christianbook.com. ezeken mindig olyan kreatív dolgokat találok, amit érdemes „lekoppintani”. most például ezt a huszonharmadik zsoltárt „ábrázoló” karkötőt készítettem el. nem pont úgy néz ki, mint a képen, de a lényege ugyanaz: minden gyöngyszeme egy sor a zsoltárból. így könnyebb elmondani bárkinek.

az úr az én pásztorom; nem szűkölködöm. (fehér, bárány “kinézetű”)

fűves legelőkön nyugtat engem, (zöld)

és csendes vizekhez terelget engem (kék)

lelkemet megvidámítja, az igazság ösvényein vezet engem az ő nevéért. (átlátszó)

még ha a halál árnyékának völgyében járok is, nem félek a gonosztól, mert te velem vagy; (fekete)

a te veszsződ és botod, azok vigasztalnak engem. (barna)

asztalt terítesz nékem az én ellenségeim előtt; (mintás fagyöngy)

elárasztod fejem olajjal; (átlátszó csepp)

csordultig van a poharam. (átlátszó kocka)

bizonyára jóságod és kegyelmed követnek engem életem minden napján, (színes szív)

s az úr házában lakozom hosszú ideig (átlátszó aranyszín)

példabeszédek 7:2-3 “az én parancsolatimat tartsd meg, és élsz; és az én tanításomat mint a szemed fényét. kösd azokat ujjaidra, írd fel azokat szíved táblájára.”

példabeszédek 6:20-21 “őrizd meg, fiam, atyád parancsolatját (...) kösd azokat szívedre mindenkor, fűzd a nyakadba.”

a nagyapám temetése nem csak magáért az eseményért volt szomorúságos számomra, hanem azért is, mert most döbbentem rá, hogy milyen nagy ember is volt ő. nem túlzok, aznap az egész falu gyászba borult, és még az ég is könnyezett. az előző érában kétszer is halálraítélt templomos lovag húsz évig a helyi iskola tanára, a cserkészcsapat vezetője, a cserkészház felépítője, a focicsapat aktív tagja és irányítója volt. valamilyen ponton minden helyi emberhez kapcsolódott. még a falu polgármestere is könnyeivel küzdve vett tőle búcsút.

egy maroknyi por felett emlékeztek meg az öreg tetteiről, és ez számomra tragikus, elgondolkodtató és sokkoló volt. hogy lehet az ember halhatatlan? mit kell építenie, vagy tennie ahhoz, hogy keze munkája megmaradjon örökre? szerintem az a ház, bármennyire is szép és jó, nem teszi maradandóvá a nagyapám emlékét. az viszont, hogy számtalan emberpalántát oktatott, dicsért és felemelt, mennyei értéket teremtett. az, amit istenért tett, igen, az a sok „láthatatlan” dolog teszi őt értékessé. hiszen akiket az iskolai évek alatt egy jobb, hasznosabb útra terelt, azoknak még a fiai is ennek a gyümölcsét élvezik majd, míg a tégla mállani, a tető lyukadni kezd… a fiak még mindig az ő nevére fognak emlékezni. persze mindezt nem tudta volna véghezvinni, ha nem segíti őt isten. úgy vélem, egy ember sem tud magától igazán értékes dolgokat tenni, csak ha engedelmes, alázatos, és engedi magát használni isten által.

ezért remélem, ha egyszer meghalok, nem mondanak semmit a poraim felett (lehet, hogy nem is lenne mit mondaniuk, hehe), csak azt, hogy isten akaratának az eszköze volt, és nem tett semmit, csak azt, amire isten kérte, és amiben ő megerősítette.

máté 6:19 „ne gyűjtsetek magatoknak kincseket a földön, hol a rozsda és a moly megemészti, és a hol a tolvajok kiássák és ellopják; hanem gyűjtsetek magatoknak kincseket mennyben, a hol sem a rozsda, sem a moly meg nem emészti, és a hol a tolvajok ki nem ássák, sem el nem lopják. mert a hol van a ti kincsetek, ott van a ti szívetek is.”

pali bácsi, az egyik tanárom a teológián minden évben zsinagógalátogatást szervez a diákoknak. tavaly nem tudtunk menni, de idén bepótoltuk. édes drágámmal munka után találkoztam a deák téren, onnan gyalogoltunk el a szofisztikált és gigantikus épületegyütteshez.

a férfiakat és nőket külön ültették le, így egy időre elválasztottak a férjemtől, ami számomra nagyon szokatlan, de romantikus volt… :) a díszek pazar fénye, és a beszűrődő fények lenyűgöztek. a csodálkozásom és a gyönyörködésem mindaddig tartott, amíg két középkorú hölgy le nem ült mögém, és szemérmetlen, félhangos pletykálásba nem kezdtek. kitárgyalták unokáik korát és nemét, az időjárást, majd, hogy melyik zsidó atyafival szemeznek (sic!) az elöl szolgálatot teljesítők közül.

„azok ott elöl” pedig rendíthetetlenül imádkoztak, énekeltek, köszöntötték a szombatot. arra is volt ugyan szemük, hogy az első sorban, feszes piros ruhában üldögélő ifjú hölgyre terítsenek egy zakót, de egyébként rendben „lezongorázták” az istentiszteletet. a mögöttem ülő két hölgy is be-bekapcsolódott, ahol tudott, énekelve egy áhjiszráéél-t vagy egy méerérmfmtááá-t. egy férfi mobiltelefonált, más fel-alá járkált, de akadt három fiatalember is, egymás mellett ülve, akik a szívük mélyéről, átszellemült arccal imádták az urat.

döbbenetes tapasztalat volt látni a szokásos-megunt mozgásokat végző ajkakat, melyek az alkalomra várnak, hogy pletykát szóljanak, és a fedetlen vállakat és férfitesteket éhesen fürkésző szemeket… és közben erőt meríteni a számomra ismeretlen nyelven, erővel imádkozó fiatalokból! micsoda kettősség, micsoda kiábrázolódása a bibliai igazságnak! valóban, isten nem a kövekben lakik, hanem azokban az éhes szívekben, akik a templomban imádják az egyedül élő és cselekvő mennyei atyát!

jános 4:24 „az isten lélek: és a kik őt imádják, szükség, hogy lélekben és igazságban imádják.”

közel merészkedett hozzám a halál. elkezdtem olvasni egy könyvet, melyben emberek osztják meg haláluk utáni néhány percben átélt élményeiket, de a vég köszönt most két, nemrég nézett film kockáiról is.

a halál aljas módon próbálja eladni magát az óvatlan embereknek. a „ha eljön joe black” című filmben például egy fiatal férfi képében együtt nyomul a főszereplővel, és „kikíséri” őt az életből. a főhős megkérdezi, kell-e félnie, de miszter halál megnyugtatja, „ó, nem, neked nem, hiszen olyan jó ember voltál.” hm. nem éppen kézzel fogható ez a kategória: „jóság”. ha ez a törtető pénzember jó, és ezért nem kell félnie a haláltól, akkor mit mondjon teréz anya, aki feltehetően azért csak „még jobb” volt itt a földön? hol a határ, ki mondja meg, hogy elég jót tettünk-e már ahhoz, hogy a mennybe jussunk? a halál megtévesztette főhősünket. megnyugtatta, hogy nem kell félnie, minden jó lesz. pedig, a bibliában azt olvassuk, hogy az megy a mennybe, aki a szívében hiszi, és szájával megvallja, hogy jézus isten fia, aki meghalt és feltámadt értünk. életünk utolsó percében is dönthetünk úgy, hogy hiszünk jézusban, mint például a jézus mellett felfeszített lator… no de ki tudja, mikor lesz életének utolsó pillanata?

a másik film a p.s. i love you volt, amit zokogva röhögtem végig, annyira hektikusan váltogatták benne a szívfacsaró és a kínosan nevetséges jeleneteket. ebben a filmben a nőci elveszti férjét, aki még egy évre való levelet hagy neki hátra, amellyel időnként meglepi, sokkolja, megörvendezteti. a nő egy év után mondja ki, hogy „már nem érzi” a férje jelenlétét, „már biztos elment”. nem tudom, pontosan hogyan távozik a lélek az emberből halála után, csak az biztos, amit isten ezzel kapcsolatban eltervezett: minden lélek feltámad egyszer, csak valaki az örök ujjongásra, valaki meg az örök istennélküliségre. nem gondolom, hogy kedves halottunk lelke itt mászkál közöttünk. ha isten megtiltotta a szellemidézést, a holtakkal való kommunikációt, akkor ennek oka lehet, például az, hogy ők nem közöttünk, hanem valami egészen más dimenzióban élnek, távol az élőktől.

a könyvet (melyben százötven, halálból visszatért ember meséli el tapasztalatait) olvasva is nagyon érdekes következtetésre jutottam. mindegyikük egy haláluk után megjelenő fénylényről számol be, aki átvezeti őket egy nagy helyen, réten vagy völgyön. ők ezt, mint egy békés és boldog érzést írják le. alig akarnak visszajönni a földre, a testükbe. mindegyik alany ilyen eseményről számol be, és később a halálról, mint valami kellemes és vágyott dologról beszélnek. (tudjuk, hogy később többen is követtek el öngyilkosságot, mert vágytak abba a békés, nyugodt létbe, ami a szellemi lét volt). roppant elgondolkodtató a dolog. ha a fénylény valóban egy jó angyal, aki békét ad, ez a találkozás miért okozza azt, hogy az emberek később öngyilkosságot követnek el? véleményem szerint ez a fénylény lehet akár maga a megtestesült gonosz (lucifer neve fényt hozót jelent), aki hamis illúzióba ringatja a halált egy pillanatra átélőket. elhiteti, hogy a halál egy nyugalmas hely, ahol senkit nem vár elszámolás, és ahol mindenkinek mindent megbocsátanak. jó tudni azonban, hogy a megtérésre, isten keresésére, a bűnvallásra csak az életben van lehetőség, aztán már nincs, a halál után ugyanis már azt a gyümölcsöt szedjük, amit életünkben plántáltunk. ott már nincs változtatási lehetőség, addig viszont, itt a földön több ezer perc áll rendelkezésünkre. a halálra nem vágyakozni kell. az életet pedig nem túlélni, hanem megélni kell. (szerintem.)

1korinthus 15:48,49,52 „a milyen ama földi, olyanok a földiek is; és a milyen ama mennyei, olyanok a mennyeiek is. és a miképen hordtuk a földinek ábrázatját, hordani fogjuk a mennyeinek ábrázatját is. nagy hirtelen, egy szempillantásban, az utolsó trombitaszóra; mert trombita fog szólni, és a halottak feltámadnak romolhatatlanságban”

az elmúlt időszakban a következő ön- és környezetvédelmi intézkedéseket vezettük be családunkban: édes drágám lecserélte az izzókat energiatakarékosra, míg én a tisztítószereket könnyen lebomló növényi alapúra. nagyjából szelektíven gyűjtjük hulladékainkat. az étkezésünkben (eddig még főleg az enyémben) megjelent a csíra és a magvak, ugyanakkor eltűnt a meki. zöldséggel kelek és fekszem, barna kenyér kerül a kosaramba vagy a kenyérsütőmbe. ahova csak lehet, bringával meg tömegközlekedéssel megyünk, és ennek nyomatékosítására szombaton voltunk a critical mass-on (állat volt!!).

hogy mi ez az „elvetemült” életmód-váltás? most már állíthatom, hogy nem sznobizmus, fellángolás vagy különcködés, hanem megalapozott döntés. a környezetünkben számos rákos beteg, allergiás és „lerobbant” emberért kell imádkozunk. fájó látni, amikor ezen betegségeket kisgyerekek kapják el. van egy olyan gyanúm, hogy a rákot és efféle, felemésztő betegséget azok a mérgek okozzák, amiket az ételeinkbe tesznek. sokkolt ez az egész, és érzem, noha egy csepp vagyok a tengerben, és nem tudom megváltoztatni az egész szennyezett világot és élelmiszeripart, a saját családomért igenis tehetek valamit. ez motiválta az öko-mániánkat, amelybe édes drágámmal egymást "hajszoljuk" bele.

annyian vádolják istent betegségekért és pusztulásért! „ha lenne isten, nem engedte volna, hogy gyerekek rákban meghaljanak”, vagy „nézd, milyen világban élünk, hol van ilyenkor isten?”. szerintem isten igenis jelen van. ő azt mondta nekünk a bibliában, hogy egy földbe kétféle magot ne vessünk, kétféle szálból készült ruhát ne vegyünk fel, és ezeken kívül is számtalan környezetvédelmi előírása van. sosem mondta, hogy haszonvágyból permetezzünk, és ilyen ételeket adjunk a kisbabánknak, vagy, hogy egy távoli országból hozzunk magunknak olyan gyümölcsöket, amelyek megteremnek a mi drága földünkben is. ő nem kért ilyenekre, sőt, ellenezte. akkor hát hogyan lehetne őt okolni a következmények miatt?

arra jutottam, hogy isten igenis kedveli az egyes emberek öko, bio, és egyéb kezdeményezését. hiszem, hogy egy ember elköteleződése is jelent valamit, és azt is, hogy mindez az isten tiszteletének egy formája.

1mózes 1:26 „és monda isten: teremtsünk embert a mi képünkre és hasonlatosságunkra; és uralkodjék a tenger halain, az ég madarain, a barmokon, mind az egész földön, és a földön csúszó-mászó mindenféle állatokon.”

szakdolgozatomhoz, mely a vakok istenképéről, hitgyakorlásáról szól, tegnap, az utolsó pillanatok egyikében, ”””véletlenül””” megtaláltam a megfelelő mottót.  szeretem az efféle véletleneket (még akkor is, ha tudom, itt az ige elsősorban nem a fizikai, hanem a szellemi vakokra utal, nevezetesen, hogy jézus őket fogja világosságra vezetni).

íme az ige az újfordítású biblia  szerint:

ézsaiás 42:16 „vezetem majd a vakokat olyan úton, amelyet nem ismertek, ismeretlen ösvényeken viszem őket. a sötétséget világossággá változtatom előttük, a rögös utat simává. ezeket a dolgokat véghezviszem, nem mulasztom el.”

és a kedvencem, a károlis fordítás szerint:

ézsaiás 42:16 „a vakokat oly úton vezetem, a melyet nem ismernek, járatom őket oly ösvényeken, a melyeket nem tudnak; előttök a sötétséget világossággá teszem, és az egyenetlen földet egyenessé; ezeket cselekszem velök, és őket el nem hagyom.”

csodás gondolatot találtam a bibliában. persze, tudom, hogy minden szentírásból vett mondat egy kincs, de számomra sokkoló, hogy ebből az ezerkétszáz oldalból mindig azt olvassa el az ember, amire a lelkének szüksége van, ami építi és bátorítja.

most például azt olvastam az énekek énekében, hogy a férjem szerelme zászló felettem. hmm, egy zászló. érdekes. vajon hogy kell érteni? „elvittem magammal” ezt a mondatot, és sokszor eszembe jutott a nap folyamán. aztán jöttek elő a képek. egy zászló megmutatja, hogy hova tartozunk, kinek a vezetősége alá. egy zászló tud nyugodt is lenni, de amint feltámad a szél, valami hatás, veszély, amire figyelni kell, akkor éber, és tűri a szaggatást, és nem lankad, bármi is történjen. egy zászlóra nem lehet nem figyelni. na, igen, édes drágám szerelme valóban egy ilyen erő felettem.

énekek éneke 2:4 „zászló felettem a szerelme.”

a teológián töltött utolsó hétvége elég sűrűre sikeredett. pénteken többen kiselőadást tartottunk, változó sikerrel. valaki papírjába mélyedve osztotta meg velünk gondolatait, volt, aki végighadarta az egészet. aztán egyik osztálytársam épp egy hosszabb gondolatsorba bonyolódott bele, amikor a tanár megelégelte, és azt mondta: oké, akkor ezt most hagyja abba, tegye le a papírt, és mondja el saját szavaival, mit érzett akkor, amikor jónás könyvéből készítette el ezt a kiselőadást.

az osztálytársam arca szinte azonnal megváltozott: szája sírásra görbült, szeme fátyolosan csillogott. „a dolgozatra való készülés közben az jutott eszembe, hogy amikor bénultan és reményvesztetten feküdtem a kórházban, akkor jónás könyvét olvastam, és elolvastam egy verset, amely megnyugtatott és vígasztalt. meggyógyultam. és most itt vagyok. ennyi.” ezért az „ennyiért” volt ma érdemes iskolába menni.

jónás 2:2 „nyomorúságomban az úrhoz kiálték és meghallgata engem; a seol torkából sikolték és meghallád az én szómat.”

kíváncsi voltam, milyen ajándékot kapok istentől szülinapomra. szokásához híven egy kedves dologgal lepett meg: társat adott egy barátnőmnek. tudta, hogy mennyire szeretem a „szép csodákat” (ahogy a négyéves dorka nevezte a szerelmet egyszer), így hát megtette valakivel, aki közel áll hozzám. ez a barátnőm így fogalmazta meg pár napja megtörtént találkozását a neki rendelt társsal:

„isten ajándékait nehéz elfogadnunk. a legtöbb ajándéka mellett elmegyünk. és nem vesszük át. miért? mert van egy elképzelésünk arról, hogy isten hogyan ajándékoz. hogy istennek hogyan „kell” megajándékoznia bennünket. ajándékozási elvárásaink vannak.

húsvét hétfőn találkoztam egy férfival. másnap reggelre tudtam, hogy ő az örök társam. sokkoló volt. nem így képzeltem. pedig jézus hónapok óta mondja nekem, hogy nemsokára férjem lesz és kisbabám. hónapok óta én is mondom nektek.

hálás vagyok, hogy előre szólt. utóbbi időben azt is mondta, h hirtelen lesz. de nem értettem meg, hogy ennyire hirtelen. miért? mert elképzeléseim voltak arról, hogy jézusnak pontosan hogyan kell csinálnia ezt a társ-dolgot.

korábban úgy képzeltem, hogy a férjem egy kicsit azért nem lesz szép, vagy nem lesz jó illata, vagy kicsit merev lesz, vagy rosszkedvű, vagy nem is tudom... mindenesetre hibás lesz. számomra lesz hibás.

régebben azt gondoltam: az énekek éneke ömlengősen giccses. tévedtem. valóság az "én tökéletesem". valóság, hogy "semmi sem hibádzik". valóság az "én kincsem", "én mindenem". ha ezt meg bírjuk látni... mert ha rosszabbat várunk, van esély, hogy fel sem fedezzük, akár évtizedekig nem fedezzük fel, hogy valójában mennyire „passzentos” társat szervezett krisztus.

most lepleződött le, hogy milyen téves elképzeléseim voltak. arra gondoltam, hogy egy kevésbé „szép” ajándék által fog alázatban tartani jézus. kiderült, hogy ő felülmúl minden, már kimondani, végiggondolni sem merhető álmot, és aztán még két hatalmas öllel rátesz.

így ég el az egó. ami az egót szétégeti, az a szeretet. isten felénk való imádata, rajongása.

amikor a leplek egyszerre szakadnak le a fény elől, isten valódi lénye elől. és te ott állsz előtte, teljesen szénné égve minden elképzelésed, ott állsz a szégyenben, a mocsokban, hogy kevésbé szeretőnek képzelted istent. ott állsz, és éget a szeretet.

amíg nevelni akarjuk az embereket, addig őt is csak nevelőnek bírjuk elképzelni. aztán elkezdünk bízni benne, és már senkit sem akarunk megnevelni. és akkor meglátjuk őt egyszer majd a teljes valójában. és megtudjuk, hogy ő jóvá szeret bennünket, nem jóvá nevel. hála, hogy mindnyájunkért mennyit küzd, hogy el bírjuk fogadni az ajándékait, és hogy hitben éljünk, ne látásban. ne emberi okoskodásban, ötletekben, meggondolásokban. ami emberi - az elmúlik: örökre.”

jakab 1:17 „minden jó adomány és minden tökéletes ajándék felülről való, és a világosságok atyjától száll alá, a kinél nincs változás, vagy változásnak árnyéka.”

édes drágámmal a mezőgazdasági múzeumban töltöttük a húsvét hétfő egy részét. nagyon szép, tartalmas és kreatív húsvéti kiállítást járhattunk végig. még totó is volt, amely annak ellenére, hogy harmincasok vagyunk/leszünk, nagyon lekötött bennünket, és amelynek helyes kitöltéséért egy kis ajándék is járt, hip-hip-hurrá. :)

engem persze megint az fogott meg az egészben, ami mostanában amúgy is foglalkoztat: a mag kikelése, kicsírázása, növekedése, amely számomra egy gyönyörűszép csoda. a húsvéti jelképek között ugyanis ott volt a búza, és alatta egy kis magyarázat, melyet örökre a szívembe írok:

"a húsvéti fészekben található zöld búzahajtásokba helyezett piros tojás jelképezi a feltámadott jézust. a búzaszem elhal, mielőtt kizöldülne. feláldozza a formát, amelyben egész télen át várakozott. növekedéséhez szükség van a mi gondoskodásunkra, valamint napfényre, vízre, levegőre, és földre is. a búza megfigyelése erősíti bennünk, hogy nem a külső nagyság a fontos, hanem a bennünk lévő csíra ereje. a búza csírázásának, növekedésének figyelemmel kísérése segít megtanulni várakozni."

jános 12: 24,26 „bizony, bizony mondom néktek: ha a földbe esett gabonamag el nem hal, csak egymaga marad; ha pedig elhal, sok gyümölcsöt terem. a ki nékem szolgál, engem kövessen; és a hol én vagyok, ott lesz az én szolgám is: és a ki nékem szolgál, megbecsüli azt az atya.”

húsvét_2010

bódás jános: húsvéti hit

lukátsi vilma: akkor... mi lesz?

egyre többet tud már az ember,

szédítő trónon ül az értelem,

előtte még megszólalni sem mer,

lenézett koldus lett az érzelem...

mindenkinek a zsarnok parancsol,

a szintén trónra emelt önmaga,

érte süketen és vakon harcol

kegyetlenül. egy "új kor" hajnala

kábítja el, ha riadtan megáll,

mert fél. attól, hogy ez már a halál?!

és tanácstalan sodródik tovább

a gépcsodákat alkotó világ.

az istent eltemette: sírba zárta,

... tövissel ma már nem koronázza,

inkább ... nevetni próbál fölötte

a komputer-kor torzult szülötte.

talán őriztetné is a kriptát,

mert ... ha mégis igaz lenne mindaz,

amit lenéz, mint a hivők titkát,

de amiről néha.néha hírt ad

az elnémított lelkiismeret,

hogy - harmadnapra a sír üres lett!

s az isten mégis ... és még ma is él,

a bibliában ő üzen, beszél...

akkor ... mi lesz? - azt nem lehet leírni!

a feltámadottban hinni kell,

lustaságomnak "köszönhetően" lemaradtunk a gyülekezetben a közösségi vasárnapról, (mivel nem sütöttem-főztem semmit, nem volt orcánk maradni a közös étkezésen). így, amikor hazaértünk az istentiszteletről, lelkiismerettől vezérelt, kampányszerű takarításba és „kertészkedésbe” kezdtem. minden virágot átültettem, súroltam, húztam-nyúztam, elfáradtam…:)

egy rövid pihenőre mentem csak be az erkélyről (ezt csúfoljuk mi kertnek, igen...), amikor megláttam, hogy édes drágám az igazak álmát alussza. már majdnem bepöccentem, hogy hát miért is nem segít nekem ez a drága jó ember (alaptalanul, hiszen nem beszéltük meg, hogy egész délután szorgoskodunk, meg sem ígérte, meg semmi…).

aztán „elszámoltam tízig”, vagyis eszembe jutott, hogy eldöntöttem, mielőtt bármikor is dühbe gurulnék, valami jóra gondolok… mondjuk istenre. eszembe is villant egy kedves tanítása. az, amikor azt mondja, a férfi a család feje, a nő pedig a szíve (bár ez utóbbit nem olvastam a bibliában). és a megnyugtató gondolat ezután jött: a fej, az agy néha meg kell, hogy pihenjen, hogy új erőre kapjon, a szív viszont nem állhat le egy percre sem. mégis, mindig van ereje dobogni.

így hagytam a „fejet” tovább pihenni, én pedig „dobogtam” tovább boldogan.

1korinthus 11:3 „minden férfiúnak feje a krisztus; az asszonynak feje pedig a férfiú”

édes drágámmal jelentkeztünk erre a kihívásra:

az adventista egyház szervezésében megrendezik a „kézzel írt biblia” c. versenyt. a lényeg, hogy harminc perc alatt a teljes újszövetséget írják le gyerekek, fiatalok és idősek egyaránt. a teleírt lapokat bekötik - ez lesz a kézzel írt biblia.

bármelyik korosztályból és az ország bármely részéről jelentkezhetnek résztvevők, akik vállalják, hogy szó szerint megtanulják a rájuk eső részt, és 2010. október 30-án felutaznak budapestre. a kívülről megtanulandó szakasz maximum egy fejezet lehet, így minél több a résztvevő, annál kevesebb lesz az egy főre eső anyag. a fordítás szabadon választható (károli gáspár vagy új protestáns fordítás).

a „versenyre" jelentkezni lehet a biblialeiro@adventista.hu e-mail címen, ill. postai úton a dunamelléki egyházterület 1062 budapest, székely bertalan u. 13. címén. a jelentkezési lap letölthető a magyar unió és a dunamelléki egyházterület honlapjáról.

jelentkezési határidő: 2010. március 31.

a program helyszíne: 1089 budapest, golgota u. 3.

zsidók 8:10 „adom az én törvényemet az ő elméjökbe, és az ő szívökbe írom azokat, és leszek nekik istenök és ők lesznek nekem népem.”

a következő történettel nyilván megint sokaknak nem leszek szimpatikus. múlt héten, egyik reggel könyvembe mélyedve ültem a százötös busz leghátsó ülésén. az út során felszállt egy nagydarab férfi, és hangosan telefonált. rövidesen kiderült, hogy nem telefonál, hanem magában beszél. heves mozdulattal kinyitotta az egyik ablakot, majd visszaült a helyére. láthatóan zaklatott volt. a köztünk lévő tíz-húsz üres hely biztonságot adott, nem gondoltam volna, hogy tartanom kellene tőle. egyszer aztán felállt, odasietett, ahol én ültem, a fenti széksorhoz, fellépett az „emelvényre”, majd haragosan-határozottan eltaposta a lábamat, noha egyáltalán nem voltam neki útba. mintha valami bogarat akart volna elpusztítani, úgy ugrott a lábamra. morgását-vicsorgását sosem felejtem el. felkiáltottam: áúúúú, de ő nem reagált. ekkor, nem tudom, miért, leugrottam a buszról, amelynek ajtaja ráadásul össze is préselt. keserves sírásra fakadtam.

nyilván ennek az egésznek van egy teljesen racionális magyarázata: bezárt a pszichiátria, és a bolondok az utcát járva köztünk ólálkodnak. nem akarok túlságosan szelleminek tűnni, de én ennek látni vélem a mélyebb jelentését is. ha jézust a szívembe fogadtam, és ő, ígéretéhez híven mindig velem van, akkor azt egy démonizált, szellemileg a mélységekben járó, zavart elme észleli, (van is erről szó a bibliában, amikor a démonok kiszóltak az emberből, és megkérdezték jézust, mit akar tőlük). vagyis a támadás nem ellenem szólt, hanem a bennem élőnek.

óvatosan elmondtam néhány olyan barátnőmnek, akikben megbízom, és tudom, hogy nem néznek flúgosnak. gyakorlatilag mindegyik beszámolt hasonló atrocitásról. az egyikhez egy várakozó tömegben ment oda valaki, és csendben ezt mondta: „én azért vagyok, hogy te ne legyél”, majd továbbhaladt. a másik barátnőm elmondta, hogy gyakorlatilag nyakon vágták a buszon, aztán később egy vadidegen azt mondta neki: „tudom, hogy te keresztény vagy, megismerem az ellenséget!”. egy osztálytársam végül elmesélte, hogy őt egy természetgyógyász döbbentette meg, amikor azt mondta: „nem tudom, mi van veled, de nem tudok hozzádférkőzni” (jézus védte meg).

ezek a történetek, és az, amit személyesen tapasztaltam, újra és újra megerősítenek abban, hogy isten nem a kövekben lakik, hanem a szívemben vett lakozást, és ezt mások is észreveszik. dicsőség neked, istenem! köszönöm, jézus, hogy velem jársz! segíts, hogy meg tudjak bocsátani annak a férfinek, aki eltaposott, és vedd el a félelmet, mert tudom, hogy a te tökéletes szereteted elűz minden félelmet. ámen. 

1jános 4:18 „a teljes szeretet kiűzi a félelmet”