baptista nőkonferencián voltam. szellemi életem hetek óta mély mínuszban van, így nagyon reméltem, hogy valami lélekemelő bizonyságot vagy tanítást hallhatok ezen az alkalmon (amelyet vác helyett újpesten rendeztek meg, mert annyian jelentkeztek, hogy nem fértünk volna el abban az imaházban).

a nap témája „isten ereje a hétköznapokban” volt, és a (számomra nem éppen érdekfeszítő) tanítás után néhány mély bizonyságtétel világította meg, hogyan lehet isten erejét valóságosan is megtapasztalni a hétköznapokban.

határon túl élő, és ott férjük oldalán szolgáló, vagy egy távoli országban missziómunkát végző nők mesélték el, hogyan tapasztalható meg isten a nem éppen magasztos mindennapokban: hét gyerek etetése, az anyós ápolása, egy súlyos betegség, vagy egy szülés levezetése közepette.

az egyik bizonyságtevő arról beszélt, hogy hogyan dolgozott egy csecsemőotthonban, hogyan szeretgette azokat a babákat, akiket eldobtak a szülei születésük pillanatában. az egyik ilyen kisbabát szerette volna örökbe fogadni, noha akkor még leány volt. helyette a szülei fogadták örökbe, így lett az ő kis testvérkéje a csecsemőotthonban megszeretett kisbaba. ez a megmentett gyermek mára felnőtt, és most vasárnap merítkezik be, hogy megpecsételje elkötelezettségét jézus krisztus mellett. a csecsemőgondozó hölgy egyébként nemsokára férjet kapott istentől, aki azóta három gyerekkel is megáldotta őket.

a másik hívő asszony afrikai orvos-misszionáriusi tapasztalatairól beszélt. egyszer maláriát kapott, alig állt a lábán, amikor egy szülő nőt vittek hozzá. remegve, lázasan fogadta az asszonyt, aki már két gyereket vesztett el, ha ezt is elvesztette volna, a férje elzavarta volna otthonról. nagy volt a tét. itt már csak isten segíthet, mondta a misszionárius, és könyörögve kérte istent, tegyen csodát. ekkor elment az áram, így a komplikált szülést maláriásan, két zseblámpával, steril eszközök nélkül kellett levezetnie. a baba végül megszületett, hat (!) kilót nyomott, és egészséges volt. a friss mama -steril eszközök nélkül összevarrt- sebei három napon belül szépen begyógyultak. pár év múlva még egy kisbabát szült a misszionáriusnál. istené a dicsőség.

a harmadik történetet egy messzi távolban szolgáló misszionáriusnő barátnőm mesélte el. egy muzulmán család kérte meg őt, hogy imádkozzon beteg kislányukért. a barátnőm annyira zavarban volt, olyan feszélyezve érezte magát, hogy minden szó nehezen jött ki a száján, imája erőtlen és szánalmas volt. gyorsan el is felejtette az esetet. aztán több hónap múlva egy vendég gyülekezetben járt, amikor egy nő örömmel ráncigálta őt oda a lelkészhez és ujjongva mesélte: „pásztor, ez az a nő, aki imádkozott a gyermekemért, aki meggyógyult. azóta járok ide!” isten még az erőtlen imát is hallja!

persze, így leírva ezek a történetek talán nem hatnak annyira erőteljesen, mint ott, akkor, az ő szájukból... de én egész nap könnyeztem, vagy sírtam, vagy a gombócokat nyeltem. a terem minden egyes zugából orrfújásokat és mély sóhajokat lehetett hallani. mélységes mély, és hatalmasan erős alkalom volt.

ezt a dalt is énekeltük: