myjesus

tegnap voltam valakinél. idősödik. nincs férje, gyermeke, egyik barátnője nemrég halt meg. karácsonykor, húsvétkor, születés- és névnapján egyedül van. pár hónappal ezelőtti műtétekor végrendeletet akart írni, de nem volt kire hagynia kis lakását. „nagyon nagy dumája volt a pasinak, vitt erre-arra, nem csoda, hogy beleszerettem.” –mesélte. „amikor aztán mondtam neki, hogy gyereket várok, azt válaszolta, honnan lehet tudni, ki az apja. nagyon megalázott. két évig nem is kellett pasi.” mondanom sem kell, hogy az a gyerek nem született meg, sőt testvérei is lehettek volna… sajnálom őt, vagyis féltem, és aggódom érte. ennyi sebet, szeretetlenséget nehéz lehet elhordozni.

hónapok óta szitukat analizálok. az emberek legnagyobb fájdalma a szeretetlenség. akit nem szeretnek, nem fogadnak el, az elcsúszik, és szeretet-hajhász lesz. önimád, lakást díszít, munkamániás lesz, állatokkal veszi magát körül, vagy férfiakból csikarja ki a dédelgetést… és erre rámegy minden ereje, pénze, gondolata. az egész élete.

amikor megtértem, sokan azt hitték, ez azt jelenti, hogy örömtelenül fogok gubbasztani egy templomban. próbáltam nekik elmondani, hogy megismertem jézust, aki meggyőzött, hogy egyedüli, céllal teremtett lény vagyok, megváltott és szeretett. nincs szükségem a szeretet hajhászására, annak bizonyítására, hogy én jó vagyok, szép és okos, nem kell bizonyítanom semmit ahhoz, hogy szeretve érezzem magam. nyilván nekem is lesznek gondjaim, nem járok én sem felhőkön, de ennyire reménytelen, elesett és szeretetlen sem leszek soha, ha megmaradok istenben.

sokszor arra bátorítják a kamasz lányokat, hogy álljanak a tükör elé, és „barátkozzanak meg” új testükkel, nőies vonásukkal. ha erről megfeledkeznek, és nem fogadják el, nem „szeretik magukat”, a kíméletlen fogyásba (áá, nem is ismerek ilyeneket…), önpusztításba menekülhetnek. de szellemileg is bele kell néznünk ebbe a tükörbe, mert ha nem tesszük, és nem látjuk meg, fogadjuk el esendő, de jézus által szeretett lelkünket, könnyen a sivárság, depresszió, lenézés juthat osztályrészül. szívesen megmondanám ennek a hölgynek is, hogy nézzen tükörbe, és gondolja újra… lehet, hogy egyszer meg is mondom neki.

jakab 1:22-25 „az igének pedig megtartói legyetek és ne csak hallgatói, megcsalván magatokat. mert ha valaki hallgatója az igének és nem megtartója, az ilyen hasonlatos ahhoz az emberhez, aki tükörben nézi az ő természet szerinti ábrázatát: mert megnézte magát és elment, és azonnal elfelejtette, milyen volt. de a ki belenéz a szabadság tökéletes törvényébe és megmarad a mellett, az nem feledékeny hallgató, sőt cselekedet követője lévén, az  boldog lesz az ő cselekedetében.”

zsoltárok 94:14 „bizony nem veti el az úr az ő népét, és el nem hagyja az ő örökségét!”

www.gotquestions.org/Magyar/index.html

szombat délelőtti vizsgám után az újpesti baptista imaház felé vettem az irányt. véradásra mentünk édes drágámmal. ő nem adott, azzal a mottóval, hogy „egy testőr nem adhat vért, mert az ellenség a gyengesége idején lendül támadásba, és ez megengedhetetlen!” hehehe. de türelmesen várt és bátorított, amíg én átestem a vizsgálatokon és a „lecsapoláson”. utoljára hét éve adtam vért, amikor még ötven kiló voltam. aztán „annyira szerettem az életemet”, hogy drasztikus fogyókúrába kezdtem. a szűztea nevű találmány segítségével minden „átfolyt” rajtam, negyvenpár kilóra fogytam, de terveim között szerepelt, hogy addig éhezem, amíg… na, mindegy. most, hogy újra elértem a félszáz kilós versenysúlyomat, és adódott ez az alkalom, elmentem. a faliújságon így hirdették a lehetőséget: „egy véradással négy ember életét mentheti meg. a tudomány jelenlegi állása szerint a vér semmi mással nem pótolható.” én, a kis senki, azzal, hogy negyed óráig volt bennem az a varrógéptű, négy ember életét mentettem meg. a vérem semmivel nem pótolható, mert a tudósok még nem tudtak élő, életet hordozó vért előállítani különféle anyagokból. a tudomány mai állása szerint a vérben élet van, amely semmivel nem pótolható. ugyanez van a bibliában is leírva. (3 mózes 17:11 „mert a testnek élete a vérben van”). jézus vére semmivel sem pótolható, és az ő vére nem négy ember életét mentette meg, hanem mindenkiét. vérében élet van.

miután összeszedtem magam, "elvittem" édes drágámat a meglepetés színház előadására. majdnem meglepetés lett belőle, de sajnos elkottyintottam magam ebéd közben… hahaha. a meglepetés színház egy rögtönző színjátszó csoport, akik bibliai történeteket játszanak el. az elején egy játékmester megkérdezte a nézőket, melyik bibliai történetet szeretnék látni, és kinek a szemszögéből. édes drágám nem sokat lacafacázott, péter vízen járását kérte, a hajó szempontjából. (nagyot néztek a színészek, de végül ketten eljátszották a magabiztos hajót, "akinek" nem nagy kunszt a víz színén maradni, és elképedve "nézte végig", ahogyan jézus és péter a víz tetején összetalálkozik). én a gadarai ördögűzés után történteket szerettem volna látni: ahogy jézust kiűzik a városból. azt kerekítették ki belőle, amit gondoltam: az önző, kapzsi, pénzsóvár embereknek fontosabb volt száz disznó, mint két meggyógyult ember. aztán valaki a gazdag ifjú történetét kérte, a vagyon szempontjából. a vagyon egy sárgába öltözött fiú volt, aki folyton ott járt az ifjú nyomában, és nem engedte őt el. összeölelkezve álltak a mini-jelenet végén: még nem jött el az ideje, hogy megszabaduljanak egymástól.

az előadásokból hiányzott valami, ebben egyetértettünk, de azért nagyon érdekes, gondolatébresztő volt.

vasárnap az istentisztelet után moziba mentünk: az igenember című filmet néztük meg jim carrey-vel. ez a szerencsétlen banki alkalmazott mindenre nemet mondott, legyen az kölcsön, vagy bulimeghívás. mígnem egyszer összefutott egy baráttal, aki meginvitálta egy szektába, az "igenemberek" közé. a lényege, hogy mindenre igent kell mondaniuk. rögtön azzal kezdte, hogy egy csövinek igent mondott, és elfurikázta őt egy parkba, és odaadta az összes pénzét. kifogyott a benzine, a telefonja lemerült, kezdte feladni az egészet, de aztán minden csodásan alakult. azáltal, hogy mindenre igent mondott (gitároktatás, koreai nyelvlecke, bulik), számtalan jó dolog érte, barátokat, jó munkát, elismerést szerzett. kezdte élvezni az életet. szinte fanatikus lett, mire rádöbbent, hogy mondhat nemet is, sőt néha kell is. igenembernek kellett lennie, meg kellett nyílnia az új lehetőségek felé, igent kellett mondania rengeteg dologra ahhoz, hogy boldog lehessen. a humorral fűszerezett, mégis elgondolkodtató film engem életem legfontosabb döntésére emlékeztetett. amikor jézus mellett döntöttem, igent mondtam a hívására, igenember lettem. sok mindenre nemet mondtam, de még többre igent. ahogy a filmben is elhangzott, nem mindenre kell igent mondani, válogatás, megfontolás nélkül, hanem ésszerűen kell döntenünk, de nyitottan, a jóra fogékonyan. jézussal magabiztos lettem a döntéseimben. hisz ő mindig segít, vezet. jézus igenemberré tett. igent mondtam az (örök)életre.

zsoltárok 112:1 „boldog az ember, a ki féli az urat, és az ő parancsolataiban igen gyönyörködik.”

kalandos hétvégénk volt. a szombati vizsgám után elhatároztam, takarítok egyet. lementünk a tárolóba a porszívóért. tárva-nyitva volt, feltörték. egy pillanat alatt lejátszódott bennem, hogy a csodabringámnak annyi. tévedtem. nem vittek el semmit. maradt a porszívó, a görkorim, a két bicikli, de még a krumpli is érintetlennek tűnt. édes drágám rögtön elkezdte dícsérni az urat, és így tett apósom is (=keresztény apukám), amint értesült az esetről. a nap a biciklik fótra menekítésével telt, és azzal, hogy próbáltam magyarázatot keresni a dologra. :(

vasárnap gyülekezetben voltunk, aztán pedig felmentünk vácra, mert édes drágám mamája kórházba került. a sok kis összeaszott, nyomorult test között üdítő volt látni az övét: a hat kilónyi vizesedés ellenére ragyogott a szeme, ahogy felpillantott a bibliából. kérdeztem tőle, tudott-e beszélni a többi betegnek a „főorvosról”. kiről? – kérdezte. „jaaa, persze, mondtam, hogy hívő vagyok! kérdezték, mióta. mondtam, én már ebbe születtem bele. a nagypapám oroszországban volt fogságban, ahol megismerte az úr jézust. közben a nagymamám otthon volt a gyerekekkel, és ő is megtért. félt, hogy mit fog mondani a fogságból hazatérő férje erre a változásra. egymástól függetlenül, közel egy időben tértek meg.” a hívők is kerülhetnek kórházba, sőt egyszer meg is halnak, halunk. de most bizonyosságot nyertem afelől, hogy mekkora különbség van abban, hogyan. mama arca nyugalomtól, békétől sugárzott. azt mondta, a „főorvos” a felfele vezető utat is elkészíti mindenkinek.

ezen kívül

ézsaiás 25:8 „elveszti a halált örökre, és letörli az úr isten a könyhullatást minden orczáról.”

nehéz összeegyeztetni a vizsgaidőszakot a családi életettel. de azért nem adom fel... szerdán ószövetségi exegézisből vizsgáztam, szombaton meg anabaptista egyháztörténetből. az ószövetségi botrányos volt, mert… no de ne is menjünk bele. volt a tananyagban valami (mint mindig), ami elgondolkodtatott, mégpedig a következő mondat értelmezése:

2 mózes 20:1-3 „én, az úr, vagyok a te istened, aki kihoztalak téged égyiptomnak földéről, a szolgálat házából. ne legyenek néked idegen isteneid én előttem.”

eddig arra gondoltam, hogy egyféleképpen lehet értelmezni ezt a parancsot: az emberek ne kreáljanak más isteneket, és ne imádják a szobrokat, meg hasonlókat. aztán most megismerkedtem egy másik magyarázattal: isten „elismeri”, hogy vannak más istenek is a „világon”, de arra kéri az embert, hogy őneki hódoljanak. ezt hívják henoteista nézetnek: „ez megengedi más istenek létének hitét, de tiltja imádásukat”. wááá, ez hátborzongató.

ezen olvasmányélményem ugyanis összecseng mostanában lezajló lelki „válságommal”. több olyan ember is van ugyanis a környezetemben, aki más istenekkel kezdett barátkozni, és tényleg megváltozott az életük, na jó, nem gyökeresen, de eléggé… és én meg hiába várom, hogy isten „tegyen már valamit”, csapjon le, vagy nemtom, bizonyítsa be, hogy ő az egyedüli… de semmi. ezek a más isteneket imádók élnek és virulnak. most erre mit lehet mondani? hogyan beszéljek jézusról, ha bárki azt mondhatja erre: ja, hát ez olyan, mint az agykontroll, vagy a mormon, vagy krisna. erre mit tudok felhozni „magyarázatként”? kollégáimmal is megosztottam terhemet. „olvasd el a hetvenharmadik zsoltárt!” – hangzott a tanács. „abból majd megtudod a választ.” kolléganőm pedig ezt mondta: „isten hagyja, hogy az emberek szabadon válasszanak. ő ott van mindenkinek. de aki helyette a sátánt szolgálja, más „isteneket” választ, az megnézheti magát. és ne hidd, hogy a más isteneket imádók sokáig lesznek boldogok. lehet, hogy virulnak, gazdagodnak, de ha más nem, életük végén iszonyatos büntetés lesz nekik osztályrészül. a sztárok erre a legjobb példa. látszólag boldogok, gazdagok, szépek, gondtalanok. a sátán használja őket paráznaságra, pénzimádatra, drogozásra, fiatalok befolyásolására. egészen addig, amíg el nem használja őket teljesen. és akkor benyújtja a számlát. betegség, halál, baleset, csőd, egyéb tragédia formájában.”

a hetvenharmadik zsoltár néhány sora így szól:

„mert irígykedtem a kevélyekre, látván a gonoszok jó szerencséjét. mert halálukig nincsenek kínjaik, és az ő erejök állandó. a halandók nyomorúságában nincs részök (…). gondolkodom, hogy ezt megérthessem; de nehéz dolog ez szemeimben. mígnem bemenék az isten szent helyébe: megértém azoknak sorsát. bizony síkos földön helyezted el őket; pusztaságokra vetetted ki őket. mind elpusztulnak egy szempillantásban! elvesznek, elenyésznek a rettegéstől. mint álmot, ha felserkenünk: te uram, ha felserkensz, úgy veted meg képöket. ha elfogyatkozik is testem és szívem: szívemnek kősziklája és az én örökségem te vagy, oh isten, mindörökké! mert ímé, a kik eltávoznak tőled, elvesznek; mind kiirtod azokat, a kik elhajolnak tőled. de én? isten közelsége oly igen jó nékem.

az úr istenben vetem reménységemet.”

érdekességként íme néhány parancsolat, amelyet isten adott az embereknek: (egyesek nagy bajban lennének, ha még mindig lenne, aki az ítéletet végrehajtsa itt a földön)

2 mózes 22:16-20,25,28 „ha valaki hajadont csábít el, aki nincs eljegyezve, és vele hál: jegyajándékkal jegyezze azt el magának feleségül. varázsló asszonyt ne hagyj életben. aki barommal közösül, halállal lakoljon. aki isteneknek áldozik, nem csupán az úrnak, megölettessék. ha pénzt adsz kölcsön az én népemnek, a szegénynek aki veled van; ne légy hozzá olyan, mint a hitelezõ; ne vessetek reá uzsorát. a bírákat ne szidalmazd, és néped fejedelmét ne átkozd.”

3 mózes 20:9,13 „mert valaki szidalmazza az ő atyját vagy anyját, halállal lakoljon. és ha valaki férfival hál, úgy a mint asszonnyal hálnak: útálatosságot követtek el mindketten, halállal lakoljanak.

3 mózes 19:31 „ne menjetek ígézőkhöz, és a jövendőmondókat ne tudakozzátok, hogy magatokat azokkal megfertőztessétek.

én vagyok az úr, a ti istenetek.”

szilvi ajánlott egy oldalt, ott találtam ezt:

http://www.godtube.com/prayerwall

gyújts gyertyát, imázz másokért, vagy szögeld fel a falra imakérésed.

december huszonharmadika estéjén befejeződött a cipősdoboz akció. a saját oktalanságom miatt (egy kollégámmal gödre küldtem három kerti széket a faházból, amelyekről később kiderült, hogy a westend tulajdona, így este nyolckor még volt egy utunk gödre és vissza…) későn végeztünk, de végre elérkezett a várva várt pihenés. elkészítettem az ünnepi menüt (hagymás gombaleves, csigaleves, tejfölös ponty - hekkfiléből, hehehe, rántott husi, tört krumpli), és átadtam édes drágámnak az ajándékokat. nem mellesleg ő is kivette a részét a melóból, takarított és műfát álított. (ajánlom mindenkinek a műfát, nem olyan csúnya, és teszkó gazdaságos is: örök élet meg egy nap, szóval, csak előnyei vannak).

készülődés közben újfent sokat gondolkodtam a karácsony értelmén. mi köze jézusnak december huszonnegyedikéhez, a télhez, a karácsonyfához? semmi. a karácsonyi istentiszteleten győző bácsi azt mondta, hogy jézus és az alapból pogány karácsony közötti szimbolikus kapcsolat csupán annyi, hogy december huszonnegyedikét követően fizikálisan rövidülnek az éjszakák, egyre csak nő a világosság. jézus születésével pedig erkölcsileg és szellemileg nőtt a fény a világon, mert ő elhozta a fényt, a menekülést fájdalmainkból, bűneinkből, elutasítottságunkból.

ő megszületett, és fény költözött az életünkbe. isten csak nézte, nézte szűklátókörű, egysíkú, fantáziátlan gondolkodásunkat. azt, hogy bálványozunk embereket, szobrokat, fűt-fát-bokrot. nem látunk ezeken túl, nem vesszük észre ezek teremtőjét. elküldte hát fiát, az isteni személyt, hogy ha nekünk egy kézzel tapintható, látható valaki kell, akkor íme, itt van jézus, az isten fia. lehet őt imádni, megfogni, leborulni előtte. az más kérdés, hogy a kor embere nem ismerte (f)el jézust, de ő itt volt, megszületett, megismerkedett velünk, barátunk volt több mint három évtizedig. ez a barátság kezdődött el karácsonykor. december huszonnegyedike egy barátunk születésnapja.

az ezt követő napok családlátogatással, házimunkával és pihenéssel teltek. elolvastam a „bibliodráma” című, ajándékba kapott könyvet, kivarrtam egy keresztszemes képet, sétáltunk a hóban, voltunk szaunában (megmentettünk egy pacákot, aki elájult a nagy melegtől). a szilvesztert mindig is nagy butságnak tartottam, még akkor is, amikor otthon punnyadtam a szüleimmel, és most is, hogy a férjemmel tettem ugyanezt (tévéztünk, éjfélkor vízzel koccintottunk, aztán elmentünk aludni, pontosabban az ágyból néztük a kinti tüzijátékokat). ezt az ünnepet sem tudom már nem hívő szemmel nézni. eszembe jutott, mi lenne, ha teljesülne az a mondás, mely szerint amit szilveszterkor csinálsz, azt teszed egész évben. mert akkor én idén csak hajat fogok egyenesíteni, meg olvasni, tévézni és vasalni… wááá. badarság. lehet, hogy sokan azt mondják, flúgos vagyok, mert hiszek jézusban, de én meg azt mondom, nem nagyobb őrültség-e efféle mondásokban hinni? szilveszteri fogadalmat sem tettem, hacsak az nem számít annak, hogy több folyadékot fogok inni, és elolvasom a teljes bibliát. beállítottam az e-swordben egy bibliaolvasót, amely „segít” kilenc hónap alatt elolvasni az ó- és újszövetséget, minden nap újabb négy fejezetet elém tárva.

ezen kívül nem tervezek semmit kétezerkilencre. jó lenne jó eredménnyel elvégezni a teológián a harmadik évet, szeretném, ha szolgálatom kikristályosodna, eldőlne, isten hol lát szívesen, hol tudok hasznos lenni. nem lenne rossz eljutni izráelbe édes drágámmal (nyilván nem a napokban…). de inkább azt mondom, a legfontosabb, hogy nyitott legyek isten akarata felé. ő tervez helyettem is, ráadásul nem csak erre az esztendőre.

végezetül pedig: búék mindenkinek (azaz bízd újra életed krisztusra), és:

1 timóteus 6:17-19 „azoknak, akik gazdagok e világon, mondd meg, hogy ne fuvalkodjanak fel, se ne reménykedjenek a bizonytalan gazdagságban, hanem az élő istenben, aki bőségesen megad nékünk mindent a mi tápláltatásunkra; hogy jót tegyenek, legyenek gazdagok a jó cselekedetekben, legyenek szíves adakozók, közlők, kincset gyűjtvén magoknak jó alapul a jövőre, hogy elnyerjék az örök  életet.”

zsoltárok 37:37 „a jövendő a béke emberéé.”

mindezt főműsoridőben. köszönjük, caramel!

jézus az igazi ajándék.

reggel megrohamoztam az újságárust. vettem egy tina magazint, amiben ott volt a „fejem”, ugyanis a cipősdobozról írtak egy cikket, és engem is megkérdeztek erről-arról. meg beszereztem egy esküvői magazint is, mert, noha már nyolc és fél hónapja feleség vagyok, ez az újság nagyon a kedvemre volt. igen, volt, ugyanis teljesen átalakították (erről már írtam régebben).

a címét is megváltoztatták, de ez még csak hagyján. a tartalma totál átalakult. eddig írtak a templomi ceremóniáról, hogy melyik egyháznak mi a gyakorlata, ki házasodhat össze kivel és hogyan, hogyha különféle hitelveket vall. no, ennek a sorozatnak már nyoma sincs. felváltotta a horoszkóp, amelyben nem átallottak olyan mondatokat írni, mint „próbáld ki a kutyapózt!” és hasonlók. a címlapon pedig a kérdés: „összeköltözzünk esküvő előtt, vagy csak utána?”, de olvashatunk „tetovált jegygyűrűről” és arról is, hogy „jön a baba” – „természetesen” esküvő előtt. közhelyes, hogy „már semmi sem a régi”. és, tudom, naiv vagyok, ilyen a mai világ, fogjam már fel. de nem, én nem akarom felfogni.

pár hónapja még a piacon volt egy igényes, tiszta, romantikus nézeteket valló lap, mindazoknak, akiknek még jelent valamit a nászéjszaka varázsa-kalandja-komolysága, a templomi esküvő utánozhatatlan ereje, és maga a fehér ruha. sic transit gloria mundi, avagy így múlik el a világ dicsősége. régen a templomi esküvő szent volt, ma már elhagyható. egykor elő sem fordult, hogy összeköltözzön két ember, ma azt nézik hülyének, aki nem csinál „próbaházasságot” (de kérdem én: nem volt-e több az együtt megöregedő emberek száma?).

ma már nem divat a hűség, tisztaság, szentség, és ezzel már megint nem mondtam semmi újat. de azért fájhat az isten nélküliség, nem? én akkor is hiszek benne. hiszem, hogy isten nem valami jótól akart megfosztani, amikor azt mondta, házasság előtt nincs összeköltözés. biztosan tudta, mekkora varázsa van az első reggelnek, délelőttnek, napnak a házastársunkkal egy lakásban, egy asztalnál, egy ágyban. örülök, hogy részem lehetett ebben. hálás vagyok ezért istennek. hogy megtapasztalhattam a várakozás csodáját. jó lenne visszahozni a „régi időket”, amikor ez még mind természetes dolog volt. nem lenne rossz visszahozni azt a lapot sem a piacra, amit úgy szerettem. de a legjobb lenne istent visszahozni a gondolatokba, a szívekbe és az életekbe.

jeremiás siralmai 5:21 „téríts vissza uram magadhoz és visszatérünk; újítsd meg a mi napjainkat, mint régen.”

vasalás közben ezt a dalt hallgattam:

„engedelmeskedem neked, és szolgállak, mert szeretlek. az életem a kezedben van. engedelmeskedem, mert ez a módja annak, hogy szeretetemet bizonyítsam, ha elhagynak az érzések. ha mindent elveszel tőlem, én akkor is engedelmeskedem. engedelmeskedem és szolgállak, mert szeretlek.”

amikor jézus mellett döntöttem, nem a szívemmel határoztam el, hogy követem. hanem az agyammal. eldöntöttem, hogy akkor is ő lesz életem ura, ha már „nem lesz kedvem” az egészhez, ha csalódom, vagy, ha valamit egyszerűen nem tudok belőle felfogni. akkor is követem, ha nem kedvez nekem, ha szomorú vagyok, ha üldöz érte a családom, vagy elfordulnak tőlem a barátaim. az engedelmességgel tudom bizonyítani neki szeretetemet. bár ez sokszor nem könnyű.

zsoltárok 51:10-12 „tiszta szívet teremts bennem, oh isten, és az erõs lelket újítsd meg bennem. ne vess el engem a te orczád elõl, és a te szent lelkedet ne vedd el tõlem. add vissza nékem a te szabadításodnak örömét, és

engedelmesség lelkével támogass engem.”

halmoztam az élvezeteket a hétvégén. teológián a délelőtti órák után karácsonyi istentiszteletre vonult át az egész diák- és tanársereg. az igehirdetésből egy mondat nagyon megragadt. valami okos ember azt mondta: „a világot a gravitáció és a kegyelem tartja meg.” igaz. nem a gravitáció és a szeretet, mert ezt nem lehet mondani. nem is a gravitáció és a pénz, hiszen azért volt egy teréz anyánk, egy martin luther kingünk is, akiknek munkásságát nem a pénz fémjelezte, és rajtuk kívül még sokakat nem ez mozgat. a gravitáció és a kegyelem az, ami miatt még itt lehetünk. isten megbocsát személyeknek, csoportoknak, nemzeteknek, ha valaki segítségül hívja nevét, mert ő megbocsátó, és kegyelme végtelen.

az istentisztelet után az angyalföldi baptista imaházba siettem, ahol vakok karácsonyváró ünnepsége zajlott. imádkoztunk, énekeltünk, bibliáztunk, ettünk, megajándékoztuk egymást. csak egy embert ismertem, viktort, aki egy vak adventista lelkész, anno még interjút is készítettem vele. látó kedvesével érkezett, aminek én nagyon megörültem, mert nagyon magányosnak tűnt egykori találkozásunkkor. de más csoda is történt: vágytam az újpesti harangjátékosok cd-jére, de nem tudtuk megvenni, erre most megkaptam szolgálótársaimtól. aztán egy lánnyal elkezdtem beszélgetni, és mondta, hogy egy polgármesteri hivatalban dolgozik, de nincs számítógépe, mert nem adnak neki. pár napja ajánlott fel a munkahelyemnek egy gépet egy hölgy, és most "megtaláltam a gazdáját". isten olyan kreatívan szövi életem szőnyegét, hogy az hihetetlen. a szálakat össze-összefogja, és tetszetős mintává szövi. lenyűgöz nagysága.

1 sámuel 2:3 „mindentudó isten az úr”

merő csoda a gyermek.

erőtlen, gyengén jelenik meg köztünk,

kicsinynek látszik és igénytelennek.

pedig hatalmas, nagy követelés

minden lehelet, minden szívverés.

néki növekednie kell.

és utolsó hely neki nem elég,

naptalan zug, elhasznált levegő,

az eledelből ami megmarad.

ő első akar lenni, nem utolsó,

mert neki az utolsóság koporsó.

ő parancsoló, győztes akarat.

néki növekednie kell.

vétkes, aki parancsát megtagadja:

csenevészedni, halványodni hagyja,

s odaadja a halálnak.

igazán azok cselekesznek,

akik nagy alázattal félreállnak,

kiknek kis szíve dobbanása törvény.

dolgoznak érte testük-lelkük törvén,

s szemük szüntelen, aggódva figyel:

fejlődik-e, növekszik-e? hiszen

néki növekednie kell.

ilyen csoda a gyermek.

erőtlen, gyengén jelenik meg köztünk,

kicsinynek látszik és igénytelennek.

s minden lehelet, minden szívverés

hatalmas, új követelés.

így érkezett el krisztus is közénk.

a szűk istálló szegény jászolán

mint gyermek fekszik ő, és követel.

néki növekednie kell.

néki növekednie kell

naggyá, nagyobbá és a legnagyobbá,

szent messiássá, szabadító úrrá,

úgy adhat üdvöt, úgy teremthet újjá.

ó, szállj szegény szívembe, titkos gyermek!

jöjj, növekedj, töltsd be az életem!

teneked mindig nagyobbá kell lenned

és kisebbé nekem.

földi borún, halálon, elmúláson,

hogy te vihess engem, kicsinyt, keresztül,

nagy, erős messiásom!

a metró aluljáróban olvastam két plakátot. az egyik egy filmet ajánl: "08. 12. 11. amikor a föld megállt". ez azt kellene, hogy jelentse, hogy a föld tegnap óta mozdulatlan. isten azonban világosan közölte, hogy a véget, az utolós napot, annak óráját, percét nem tudhatja senki, csak ő. így, hívő szemmel már erre a filmre is csak úgy nézek: időpocsékolás, hazugság, haszontalanság.

a másik hirdetés pedig egy könyvajánló volt: "isten az agyban- az embert csak a hit különbözteti meg az állattól". hát igen, megkülönbözteti: az állatok javára. ők ugyanis lázadás, kérdezősködés nélkül teszik, amit istentől parancsba kaptak: szülnek, születnek, esznek, etetnek, védenek, védekeznek, meghalnak, és még gyászolnak is. nem lázadnak, nem keresnek más lehetőségeket, csak teljesítik isten tervét. nem csodálkoznék, ha kiderülne, hogy még hiszik is, hogy van egy teremtőjük, aki a legjobb létformát, a legszebb külsőt és legalkalmasabb éghajlatot adta nekik.

a sok badarság helyett új hirdetést javaslok! íme:

ézsaiás 43:21 "a nép, a melyet magamnak alkoték, hirdesse dicséretemet!"

sok dolog van, ami elválasztja az embert a hittől, az isten szeretetétől, a valódi isten-ember kapcsolattól. a legtöbb ember talán azért nem tér meg, nem kezd kapcsolatot istennel, mert azt hiszi, hogy nincs rá szüksége. („biztos van isten az égben, de hát én jó ember vagyok, vajon mi baja lehetne velem?” – gondolják sokan.)

jópáran azért nem tudják isten megbocsátását, szeretetét elfogadni, mert még maguknak sem tudnak megbocsátani, lenézik magukat, és azt gondolják, egy olyan jelentéktelen porszemmel, mint ők, isten tuti nem foglalkozik. sokáig nem tudtam megbocsátani magamnak, hogy tízévesen egy este nem mentem le elköszönni nagymamámtól, mikor távozóban volt, mert én inkább babáztam. „szia, mama!”- kiáltottam le, és ennyi. nem láttam soha többé. aznap éjjel otthonról elvitte a mentő, és pár napra rá szívinfarktusban meghalt. haragudtam magamra. vissza-visszatekertem az agyamat addig a napig, pillanatig. miért nem mentem le köszönni neki, látni, átölelni? de megváltoztatni már nem tudtam a dolgot. amikor tizennégy évvel ez után elfogadtam jézust, megtanultam, mit jelent minden addigi bűnt és bánatot letenni keresztjéhez. minden olyat, amit megváltoztatni nem tudok, minden bűnt, önvádat, haragot, szégyent letettem elé. mérföldkő volt az a nap. rájöttem, hogy ha isten megbocsátott, nem haragszik rám, akkor nekem nincs jogom többé haragudni magamra.

végezetül talán az is elválasztja az embert istentől, hogy nem meri bevallani a bűnt, amit elkövetett, elbagatellizálja, és ezért már úgy érzi, nem is kell azt megbánni. (ugye, ismerős a mondat: „mások sokkal durvábbakat csináltak, nehogy már én legyek a bűnös!”) isten förtelmesnek nevezi például, ha két azonos nemű szexuális kapcsolatra lép. (3 mózes 18:22 „férfiúval ne hálj úgy, a mint asszonynyal hálnak: útálatosság az.”) nem azért tiltja ezt, mert ő egy gonosz isten, és valami jótól akar minket eltiltani, hanem azért, mert ő „életpárti”, és tudja, hogy a homoszexuális kapcsolat nem vezet sehová, nem lesz belőle utód, és betegségbe torkollik az egész. ha mindenki ezt a gyakorlatot folytatná, kihalna az emberiség. ezért tilt. értünk, és nem ellenünk. régen, a bibliában, de még talán az előző századokban is azt mondták erre, hogy „förtelmes bűn”. aztán azt állították, hogy ez egy betegség, tompítva élét a bűnnek. ma már mindez „másság”, amire büszkék egyesek, és szégyelje magát, aki nem fogadja el, aki nem toleráns. sőt, a minap az egyik boltban jogi tanácsok címmel kis könyvsorozatot találtam, az egyik az együttélés jogi hátterét boncolgatja. „sok hasznos tanácsot tartalmaz azonos neműeknek is!” – ezt hirdeti a címlap. a bűn elvesztette élét, és még mindennapjainkba is beférkőzött. egy efféle eltompult, minden bűnre és mocsokra vevő (sőt annak súlyával tisztában nem levő) társadalomban minden megengedett, és minden menő. csak az istentől jövő, elérhető, boldogító, tisztán tartó, áldott életmód a szégyelendő.

pedig:

jób 22:23 „ha megtérsz a mindenhatóhoz, megépíttetel, és az álnokságot távol űzöd a te sátorodtól.”

malakiás 3:18 „és megtértek és meglátjátok, hogy különbség van az igaz és a gonosz között, az isten szolgája között és a között, aki nem szolgálja őt.”

először sírsz.
azután átkozódsz.
aztán imádkozol.
aztán megfeszíted
körömszakadtig maradék-erőd.
akarsz, egetostromló akarattal –
s a lehetetlenség konok falán
zúzod véresre koponyád.
azután elalélsz.
s ha újra eszmélsz, mindent újra kezdesz.
utoljára is tompa kábulattal,
szótalanul, gondolattalanul
mondod magadnak: mindegy, mindhiába:
a bűn, a betegség, a nyomorúság,
a mindennapi szörnyű szürkeség
tömlöcéből nincsen, nincsen menekvés!
s akkor – magától – megnyílik az ég,
mely nem tárult ki átokra, imára,
erő, akarat, kétségbeesés,
bűnbánat – hasztalanul ostromolták.

akkor megnyílik magától az ég,
s egy pici csillag sétál szembe véled,
s olyan közel jön, szépen mosolyogva,
hogy azt hiszed: a tenyeredbe hull.

akkor – magától – szűnik a vihar,
akkor – magától – minden elcsitul,
akkor – magától – éled a remény.
álomfáidnak minden aranyágán
csak úgy magától – friss gyümölcs terem.

ez a magától: ez a kegyelem.

vasárnap este randi címén elmentünk édes drágámmal harangkoncertre. ilyet én még csak hannáék menyegzőjén láttam: egy tucat fekete ruhás ember fehér kesztyűben áll egy asztal mögött, és aranyszínű csengőket meg-megrázva egy komplett dalt ad elő. minden érzékszervemmel a dallamra koncentráltam, rá akartam jönni, hogyan is működik ez. minden emberhez tartozik egy hang, és akkor rázza meg a csengőt, amikor az a hang jön a kottában… tiszta bonyolult ez az egész. a koncert az újpesti baptista imaházban volt, és adventhez méltóan a koncert mellé istentisztelet is „járt”.

legviccesebb teológiás tanárom prédikált, aki nem mellesleg lelkész is. arról beszélt, hogy ő maga is játszott harangon hét évig, és amikor elmondta a suliban, h ő mit is csinál szabadidejében, mindenki megmakkant. először azt hitték diáktársai, hogy ő a megtestesült quasimodo, és, hogy egy állvány mellett áll, és húzza egy nagy templomi harang madzagját. az emberekben van egyfajta sztereotípia mindennel kapcsolatban- mondta. ha harang, akkor vagy öntik, vagy húzzák. ez a kép van mindenki fejében. el sem tudják képzelni, hogy a harang dallamok eljátszására is alkalmas, hogy egy együttes is alakulhat a harangocskák rázására… nem tudjuk elképzelni, hogyan is működhet valami másként, mint ahogyan azt elképzeltük.

jézussal is így voltak az emberek, és még ma is így vagyunk vele. ha valaki meghal, akkor azt eltemetik, és ott marad. ez a sztereotípia. el sem tudjuk képzelni, hogy valaki a halálon uralmat véve feltámad, és kisétál a sírból, ebből a testből, ebből a világból. amikor jézus mégis ezt tette, az sokaknak megdöbbenést okozott. nem értették, nem tudták felfogni, hogy lehet másként is, mint ahogy ők gondolták… hát így.

1 korinthus 2:9 "amiket szem nem látott, fül nem hallott és embernek szíve meg se gondolt, a miket Isten készített az őt szeretőknek."

a karácsonyi "cipősdoboz akciót" (www.ciposdoboz.hu) várom egész évben, mert akkor lehet pörögni, mert változatos, és érzem, hogy valami haszna is van a munkámnak. mégis most, hogy eljött, itt van, néha lelassítanám az egészet, és kiszűrném az aljas, roszindulatú, fájdalmas beszólásokat, a semmire-sincs-időm érzést, és mindenféle negatívumot.

a telefonomra van kötve az akció infotelefonja is, tehát a „várjon a kezelőre” felszólítás után én vagyok a kezelő, aki bejelentkezik. hétfőn az első hívásom egy férfitől jött. elmondott mindennek, hogy milyen dolog már, hogy ő nem találta meg a faházunkat a vörösmarty téri vásáron. (két hét alatt kétszáz ajándékot hoztak oda, szóval, a többiek megtalálták…). azt mondta, hazánk helyzete azért siralmas, mert hozzám hasonló, rossz hozzáállású, nemtörődöm emberekkel van tele. végül rámcsapta a telefont. keservesen sírni kezdtem, pedig hát nem ez volt az első eset ebben a pár hétben… ajándékot, adományt adnak az emberek, de közben elvárják, hogy mindenki leboruljon előttük, hogy ők milyen jók. vagy egyenesen azért adnak valamit (szinte szurkolva azért, hogy ne is sikerüljön célba juttatniuk), hogy lefüleljék a másikat, hogy azok milyen rosszak, gonoszak, lusták, ők bezzeg milyen tökéletesek.

bármilyen furcsa is, idén a legmegbízhatóbb önkéntesünk egy krisnás fiú. hóban, fagyban, szélben ott állt velem, derűs arccal, nem morogva, illedelmesen, szolgálatkészen várta az adományokat (de volt olyan is, hogy az egyik csövinek odaadta a saját pulóverét örökbe). mivel mindketten  békésen, határozottan és boldogan lubickolunk saját hitünkben, ezért sokat beszélgettünk lelki életünkről, mégsem csapott ez át vitába. mindketten az esélytelenek nyugalmával társalogtunk: úgysem tudjuk a másikat meggyőzni igazunkról. azt mondta, náluk elvileg a krsinások nem is gyűjthetnének adományokat. ugyanis alapszabály, hogy meg kell ismerniük az adakozót, meg kell bizonyosodniuk, hogy annak szándéka tiszta és becsületes. nem értette, hogy mi miért nem érdeklődünk afelől, hogy az adományozónak milyenek a szándékai. mi lenne, gondoltam magamban, ha tényleg nekiszegezném a kérdést egyes embereknek: ön miért ad, mik a szándékai? szerintem még többen ordítanák le a fejemet…

vajon van-e olyan, aki önzetlenül ad, nem várva semmit érte, és nem önsajnálva-anyázva-gyanakodva teszi a jót?

jakab 1:17 „minden jó adomány és minden tökéletes ajándék felülről való, és a világosságok atyjától száll alá, akinél nincs változás, vagy változásnak árnyéka.”

példabeszédek 11:27 „aki jóra igyekezik, jóakaratot szerez: aki pedig gonoszt keres, ő magára jő az.”

egy ember egyszer elment halászni. kitartóan gubbasztott a vízparton, mígnem meglett állhatatos munkája eredménye: kifogta az aranyhalat! az aranyhal így szólt hozzá: „könyörülj rajtam! dobj vissza, kérlek, és teljesítem három kívánságodat!” a szegény ember engedett a kérésnek, és visszadobta a halat a vízbe. az aranyhal hű maradt ígéretéhez, és némi izgatott lubickolás után a habokban, a felszínre jött, hogy teljesítse a halász kívánságát. „azt kívánom”, mondta a halász, „hogy én legyek a falu leggazdagabb és legbefolyásosabb embere!” ahogy ezt kimondta, ott találta magát egy óriási kúriában, előtte terített asztallal, amely zsúfolásig meg volt rakva finomabbnál finomabb falatokkal. az asztal körül számos szolga sürgött-forgott, akik mindenben a kedvét keresték, és a szavait lesték, hogy kéréseit teljesítsék.

így éldegélt a halász egy ideig, dőzsölésben, nagy jókedvben, mígnem egy nap a tenger felé vitt az útja. ráérősen sétált a tengerparton, amikor a hullámok között egyszer csak fölbukkant az aranyhal. „teljesítettem a kívánságodat, mert jó voltál hozzám, és visszadobtál. de mondd csak, elégedett vagy-e?” a halász így felelt: „mindenem megvan, amit az ember kívánhat. hatalmas, héttornyú házban lakom, ahol jó néhány szolga teljesíti kéréseimet. az egész falu elismer, és nagyra tart. mégis milyen jó lenne, ha még nagyobb házban lakhatnék, még nagyobb pompával lehetnék körülvéve, még több szolga dolgozna nekem, és még több ember nézne fel rám! azt kívánom, bárcsak én lennék a király!” ahogy ezt kimondta, azonnal egy palotában találta magát, egy óriási tükörteremben, előtte végtelenül hosszú, terített asztallal, amely roskadozott az ínycsiklandóbbnál ínycsiklandóbb ételektől és nemesebbnél nemesebb italoktól. az asztal körül beszélgetés folyt, amelyben az ország vezető tisztségviselői mellett távoli országokból érkezett elöljárók vettek részt. az asztal mellett díszes ruhába öltözött szolgák egész hada teljesített szolgálatot, akik nemcsak királyuk szavait és mozdulatait lesték, hanem királyuk minden egyes vendégének szavait is. a király szórakoztatására a terem túlsó végében kialakított színpadon színjátszó csoport készült életük vélhetően leglátványosabb, élőzenével kísért előadására, amelynek érdekében egy hatalmas filharmonikus zenekar hangolt a külön erre a célra kialakított, a színpad mellett meghúzódó zenekari árokban.

így élt a halász, királyként, örökös dínom-dánomban, nagy vigassággal, mígnem egy nap ismét a tenger felé vitt az útja. mivel a király a testmozgás híve volt, hivatalos teendői elvégzése és a szórakozás mellett mindig örömmel szakított időt egy tengerparti sétára. egy nap, amint így a tengerparton sétált, a hullámok között egyszer csak fölbukkant az aranyhal. „teljesítettem a kívánságodat, mert jó voltál hozzám, és visszadobtál. de mondd csak, elégedett vagy-e?”- kérdezte ismét az aranyhal. a király így felelt: „mindenem megvan, amit az ember csak kívánhat. pompázatos palotában lakom, ahol temérdek szolga fáradozik jólétemen. mindemellett számos egyéb rezidenciám is van, szerte az országban, istállóim, saját tenyésztésű, nemes lovakkal, állatállományom és földemnek termése pedig messze földön híres és keresett. az egész ország elismer, és nagyra tart. mindenki az ismeretségemre vágyik, társaságomat és támogatásomat igénylik az ország határain belüliek, és a határainkon túliak is, szerte a világon. mégis milyen jó lenne, ha még többen dicsérnének engem, szolgálnának nekem, és még nagyobb országom, hatalmam és dicsőségem lenne! azt kívánom, bárcsak én lennék az isten!” ahogy ezt kimondta, hirtelen furcsa látványban lett része. nagyokat pislogott, mert sötét volt, és nem látott messzire, de körbenézve egy pici, fűtetlen helyiségben találta magát, körülötte számos állat, ló, szamár, kecske, és juh pihent. orrát szalmaillat csapta meg, a szamár felbőgött. ezzel ő is sírva fakadt. ott találta magát bepólyált kisgyermekként a betlehemi istállóban!

filippi 2,3-11: „semmit ne tegyetek önzésből, se hiú dicsőségvágyból, hanem alázattal különbnek tartsátok egymást magatoknál; és senki se a maga hasznát nézze, hanem mindenki a másokét is. az az indulat legyen bennetek, ami krisztus jézusban is megvolt: mert ő isten formájában lévén nem tekintette zsákmánynak, hogy egyenlő istennel, hanem megüresítette önmagát, szolgai formát vett fel, emberekhez hasonlóvá lett, és magatartásában is embernek bizonyult; megalázta magát, és engedelmeskedett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig. ezért fel is magasztalta őt isten mindenek fölé, és azt a nevet adományozta neki, amely minden névnél nagyobb, hogy jézus nevére minden térd meghajoljon, mennyeieké, földieké és földalattiaké; és minden nyelv vallja, hogy

jézus krisztus úr az atya isten dicsőségére.”

Christian MySpace Glitter

Christian MySpace Glitter

öt röpke hét után újra hazalátogattunk. egy sor tragédia várt ránk. nagybátyámon életmentő műtétet hajtottak végre, egyik agyere pingponglabdányira duzzadt. a tesóm szakított kedvesével, akivel már vagy két éve együtt van (mi már titokban esküvőben reménykedtünk). a családom éppen fordítva reagálta le a dolgokat, mint mi. a családban kevés a betegség, ha volt is, azt szőnyeg alá söpörve semmibe vették. de ezt, no, ezt már nem lehetett. sokkolva, búskomoran álltak a katéterek, kacsák, infúziók rémisztő világának kapujában. a szakításról szó sem esett. mi viszont biztosak voltunk a gyógyulásban, isten kirendelte ezt, talán azért, hogy elérjen valami változást a családban, elgondolkodásra késztessen mindenkit (nagybátyámat idézve: „érzékenyebb lettem, a francba is!”), de mélyen megrendített viszont a szakítás. ez utóbbi ugyanis egy tudatos kapcsolatrombolás, a rend elleni lázadás, és ezt nem tudja megáldani isten. az elköteleződést, családépítési szándékot megáldja, na, de mit tud kezdeni egy szakítással? ha két fiatal több éve együtt van, megvan mindenük, és ők nem menyegzőre és gyerekre vágynak, hanem szétmennek, azzal nem tud mit kezdeni.

a nagybátyám műtéte jól sikerült, épül, gyógyul, mindenkinek nagy kő esett le a szívéről, egyedül mi maradtunk higgadtak, bizakodóak gyógyulásával kapcsolatban. most látom csak igazán, milyen reménytelen isten nélkül élni. nincs kiben bíznod, nem tudod letenni a fájdalmaidat, a félelmedet senki elé, csak őröl benned, megemésztve a szívedet… nem is tudom, hogy élhettem túl életem első huszonnégy évét remény, vígasz, megnyugvás, magyarán: isten nélkül.

zsoltárok 119:114 „menedékem és pajzsom vagy te; igédben van az én reménységem.”

zsoltárok 73:28 „isten közelsége oly igen jó nékem. az úr istenben vetem reménységemet.”

 időnként kapok hírlevelet a palánta missziótól. ma ez érkezett:

„az intézetben, ahol feleségem palánta csoportokat visz, és én bekapcsolódtam az idősebb fiúkkal való foglalkozásba. sok rosszat hallottam már erről az intézetről, arról, ami a gyerekek között, és a nevelők és gyerekek viszonyában zajlik, de ennyire még soha nem rázott meg helyzet. ha az emberek börtönben vannak, megrázó, hogy miket kell átéljenek – de azt mondhatjuk: ők választották. felelősek tetteikért, ezért kerülnek ide. de itt?

megkérdeztem a gyerekeket, egyiket a másik után: te hogy kerültél be, te mióta vagy itt? ilyen válaszokat kaptam: apám csavargó volt, anyám nem tudott felnevelni, apám meghalt, és bekerültem ide; elvesztettem a szüleimet; nem volt pénz otthon, elvettek otthonról; stb. ezek a gyerekek nem tehetnek róla, hogy ide kerültek, a földi pokolba.

amikor elindultunk, a folyosón nagy rohanásra lettem figyelmes. elől egy kicsi, utána két jól megtermett, fiú rohant. ez a kettő előtte nálam volt bibliaórán. ott aranyosak voltak, tudtam velük beszélgetni. most ez a kettő elkapta a menekülő egyet, és a falhoz vágták. behúztak neki, és csapkodták a falhoz a tehetetlen kisfiút, mint ahogy a filmekben látták a rendőröktől, akik a bűnözőket így fegyelmezik meg. persze, gondolhatjátok, azonnal odarohantam, és megpróbáltam szétválasztani őket.

mivel képtelen voltam végleg leállítani a durvaságot, rohantam a portáshoz, aki ki is kecmergett fülkéjéből, és elindult a fiúk felé, hogy rendbe szedje őket – ez az egyik munkaköre, a portási mellett – s én kifulladva a portásfülkében maradó tanárnőhöz fordultam: mit szól ehhez? nem megdöbbentő, hogy így bánnak egymással? mire a válasz: „hulljon a férgese…”

a perverzitásról, a fajtalankodásokról, a kiskamaszok homoszexuális viselkedéseiről, erőszakról, a gyerekek leuralásáról, brutalitásról nyert kép újra és újra könnyeket csal a szemembe. néha úgy tűnik, nem sokat tudunk tenni. de mégis. imádkozunk. jelen vagyunk. újra és újra összegyűjtöm a gyerekeket, beszélek velük, és isten igéje el fogja végezni bennük a munkát. le fogja leplezni a bűnöket, a nevelők bűneit is, és az úr rendet fog tenni ezen a helyen, a szívekben és az épületben is. tudom. aki imádkozik, az győz!”

az élő úr ebben a tanévben, lépésről-lépésre intézeteket nyitott ki a palánta előtt. filmklubbal, kisgyermek-csoportokkal, esténkénti biblia-olvasással, beszélgetéssel, már öt intézetben vagyunk jelen, folyamatosan, ami azért megrázó nekem, mert maga az úr nyitotta és nyitja még mindig, sorra, egymás után, az ajtókat előttünk. minden összeesküszik gyakran ez ellen a munka ellen – de az úr az „árváknak atyja”, aki nem engedi elveszni a legkisebbeket sem.

attila egy másik intézetbe jár el, már tavaly óta. filmklubbal kezdték, a gyerekek nyitottak voltak, utána elmaradtak a filmek, s maradt a biblia. hétről-hétre jöttek és jönnek olvasni, beszélgetni, a gyerekek, s a múlt tanév végére már öten átadták életüket az úrnak. közülük négyen máshová kerültek, de az ötödik fiú itt van még, és mindenki láthatja megváltozott életét. az intézet legvadabbjai is eljöttek már a biblia-foglalkozásra, és imádkozunk, hogy mindegyikük térjen meg.

nagy kérés ez, hogy ebből az intézetből mindenki megtérjen? túl soknak tűnik? akkor kérlek, mondd, kiért imádkozzak úgy, hogy ne térjen meg, ebből a hatvan gyerekből? kit hagyjunk ki, csak azért, mert a statisztika eddig mást mutatott az országos átlagról? nem fogok kihagyni senkit. imádkozom. és aki imádkozik, az győz.

zsoltárok 37:40: „megvédi őket az úr, és megszabadítja őket, megszabadítja őket a gonoszoktól, és megsegíti őket, mert őbenne bíznak.”