vasárnap este randi címén elmentünk édes drágámmal harangkoncertre. ilyet én még csak hannáék menyegzőjén láttam: egy tucat fekete ruhás ember fehér kesztyűben áll egy asztal mögött, és aranyszínű csengőket meg-megrázva egy komplett dalt ad elő. minden érzékszervemmel a dallamra koncentráltam, rá akartam jönni, hogyan is működik ez. minden emberhez tartozik egy hang, és akkor rázza meg a csengőt, amikor az a hang jön a kottában… tiszta bonyolult ez az egész. a koncert az újpesti baptista imaházban volt, és adventhez méltóan a koncert mellé istentisztelet is „járt”.

legviccesebb teológiás tanárom prédikált, aki nem mellesleg lelkész is. arról beszélt, hogy ő maga is játszott harangon hét évig, és amikor elmondta a suliban, h ő mit is csinál szabadidejében, mindenki megmakkant. először azt hitték diáktársai, hogy ő a megtestesült quasimodo, és, hogy egy állvány mellett áll, és húzza egy nagy templomi harang madzagját. az emberekben van egyfajta sztereotípia mindennel kapcsolatban- mondta. ha harang, akkor vagy öntik, vagy húzzák. ez a kép van mindenki fejében. el sem tudják képzelni, hogy a harang dallamok eljátszására is alkalmas, hogy egy együttes is alakulhat a harangocskák rázására… nem tudjuk elképzelni, hogyan is működhet valami másként, mint ahogyan azt elképzeltük.

jézussal is így voltak az emberek, és még ma is így vagyunk vele. ha valaki meghal, akkor azt eltemetik, és ott marad. ez a sztereotípia. el sem tudjuk képzelni, hogy valaki a halálon uralmat véve feltámad, és kisétál a sírból, ebből a testből, ebből a világból. amikor jézus mégis ezt tette, az sokaknak megdöbbenést okozott. nem értették, nem tudták felfogni, hogy lehet másként is, mint ahogy ők gondolták… hát így.

1 korinthus 2:9 "amiket szem nem látott, fül nem hallott és embernek szíve meg se gondolt, a miket Isten készített az őt szeretőknek."