a karácsonyi "cipősdoboz akciót" (www.ciposdoboz.hu) várom egész évben, mert akkor lehet pörögni, mert változatos, és érzem, hogy valami haszna is van a munkámnak. mégis most, hogy eljött, itt van, néha lelassítanám az egészet, és kiszűrném az aljas, roszindulatú, fájdalmas beszólásokat, a semmire-sincs-időm érzést, és mindenféle negatívumot.

a telefonomra van kötve az akció infotelefonja is, tehát a „várjon a kezelőre” felszólítás után én vagyok a kezelő, aki bejelentkezik. hétfőn az első hívásom egy férfitől jött. elmondott mindennek, hogy milyen dolog már, hogy ő nem találta meg a faházunkat a vörösmarty téri vásáron. (két hét alatt kétszáz ajándékot hoztak oda, szóval, a többiek megtalálták…). azt mondta, hazánk helyzete azért siralmas, mert hozzám hasonló, rossz hozzáállású, nemtörődöm emberekkel van tele. végül rámcsapta a telefont. keservesen sírni kezdtem, pedig hát nem ez volt az első eset ebben a pár hétben… ajándékot, adományt adnak az emberek, de közben elvárják, hogy mindenki leboruljon előttük, hogy ők milyen jók. vagy egyenesen azért adnak valamit (szinte szurkolva azért, hogy ne is sikerüljön célba juttatniuk), hogy lefüleljék a másikat, hogy azok milyen rosszak, gonoszak, lusták, ők bezzeg milyen tökéletesek.

bármilyen furcsa is, idén a legmegbízhatóbb önkéntesünk egy krisnás fiú. hóban, fagyban, szélben ott állt velem, derűs arccal, nem morogva, illedelmesen, szolgálatkészen várta az adományokat (de volt olyan is, hogy az egyik csövinek odaadta a saját pulóverét örökbe). mivel mindketten  békésen, határozottan és boldogan lubickolunk saját hitünkben, ezért sokat beszélgettünk lelki életünkről, mégsem csapott ez át vitába. mindketten az esélytelenek nyugalmával társalogtunk: úgysem tudjuk a másikat meggyőzni igazunkról. azt mondta, náluk elvileg a krsinások nem is gyűjthetnének adományokat. ugyanis alapszabály, hogy meg kell ismerniük az adakozót, meg kell bizonyosodniuk, hogy annak szándéka tiszta és becsületes. nem értette, hogy mi miért nem érdeklődünk afelől, hogy az adományozónak milyenek a szándékai. mi lenne, gondoltam magamban, ha tényleg nekiszegezném a kérdést egyes embereknek: ön miért ad, mik a szándékai? szerintem még többen ordítanák le a fejemet…

vajon van-e olyan, aki önzetlenül ad, nem várva semmit érte, és nem önsajnálva-anyázva-gyanakodva teszi a jót?

jakab 1:17 „minden jó adomány és minden tökéletes ajándék felülről való, és a világosságok atyjától száll alá, akinél nincs változás, vagy változásnak árnyéka.”

példabeszédek 11:27 „aki jóra igyekezik, jóakaratot szerez: aki pedig gonoszt keres, ő magára jő az.”