myjesus

öt röpke hét után újra hazalátogattunk. egy sor tragédia várt ránk. nagybátyámon életmentő műtétet hajtottak végre, egyik agyere pingponglabdányira duzzadt. a tesóm szakított kedvesével, akivel már vagy két éve együtt van (mi már titokban esküvőben reménykedtünk). a családom éppen fordítva reagálta le a dolgokat, mint mi. a családban kevés a betegség, ha volt is, azt szőnyeg alá söpörve semmibe vették. de ezt, no, ezt már nem lehetett. sokkolva, búskomoran álltak a katéterek, kacsák, infúziók rémisztő világának kapujában. a szakításról szó sem esett. mi viszont biztosak voltunk a gyógyulásban, isten kirendelte ezt, talán azért, hogy elérjen valami változást a családban, elgondolkodásra késztessen mindenkit (nagybátyámat idézve: „érzékenyebb lettem, a francba is!”), de mélyen megrendített viszont a szakítás. ez utóbbi ugyanis egy tudatos kapcsolatrombolás, a rend elleni lázadás, és ezt nem tudja megáldani isten. az elköteleződést, családépítési szándékot megáldja, na, de mit tud kezdeni egy szakítással? ha két fiatal több éve együtt van, megvan mindenük, és ők nem menyegzőre és gyerekre vágynak, hanem szétmennek, azzal nem tud mit kezdeni.

a nagybátyám műtéte jól sikerült, épül, gyógyul, mindenkinek nagy kő esett le a szívéről, egyedül mi maradtunk higgadtak, bizakodóak gyógyulásával kapcsolatban. most látom csak igazán, milyen reménytelen isten nélkül élni. nincs kiben bíznod, nem tudod letenni a fájdalmaidat, a félelmedet senki elé, csak őröl benned, megemésztve a szívedet… nem is tudom, hogy élhettem túl életem első huszonnégy évét remény, vígasz, megnyugvás, magyarán: isten nélkül.

zsoltárok 119:114 „menedékem és pajzsom vagy te; igédben van az én reménységem.”

zsoltárok 73:28 „isten közelsége oly igen jó nékem. az úr istenben vetem reménységemet.”