először sírsz.
azután átkozódsz.
aztán imádkozol.
aztán megfeszíted
körömszakadtig maradék-erőd.
akarsz, egetostromló akarattal –
s a lehetetlenség konok falán
zúzod véresre koponyád.
azután elalélsz.
s ha újra eszmélsz, mindent újra kezdesz.
utoljára is tompa kábulattal,
szótalanul, gondolattalanul
mondod magadnak: mindegy, mindhiába:
a bűn, a betegség, a nyomorúság,
a mindennapi szörnyű szürkeség
tömlöcéből nincsen, nincsen menekvés!
s akkor – magától – megnyílik az ég,
mely nem tárult ki átokra, imára,
erő, akarat, kétségbeesés,
bűnbánat – hasztalanul ostromolták.

akkor megnyílik magától az ég,
s egy pici csillag sétál szembe véled,
s olyan közel jön, szépen mosolyogva,
hogy azt hiszed: a tenyeredbe hull.

akkor – magától – szűnik a vihar,
akkor – magától – minden elcsitul,
akkor – magától – éled a remény.
álomfáidnak minden aranyágán
csak úgy magától – friss gyümölcs terem.

ez a magától: ez a kegyelem.