időnként kapok hírlevelet a palánta missziótól. ma ez érkezett:

„az intézetben, ahol feleségem palánta csoportokat visz, és én bekapcsolódtam az idősebb fiúkkal való foglalkozásba. sok rosszat hallottam már erről az intézetről, arról, ami a gyerekek között, és a nevelők és gyerekek viszonyában zajlik, de ennyire még soha nem rázott meg helyzet. ha az emberek börtönben vannak, megrázó, hogy miket kell átéljenek – de azt mondhatjuk: ők választották. felelősek tetteikért, ezért kerülnek ide. de itt?

megkérdeztem a gyerekeket, egyiket a másik után: te hogy kerültél be, te mióta vagy itt? ilyen válaszokat kaptam: apám csavargó volt, anyám nem tudott felnevelni, apám meghalt, és bekerültem ide; elvesztettem a szüleimet; nem volt pénz otthon, elvettek otthonról; stb. ezek a gyerekek nem tehetnek róla, hogy ide kerültek, a földi pokolba.

amikor elindultunk, a folyosón nagy rohanásra lettem figyelmes. elől egy kicsi, utána két jól megtermett, fiú rohant. ez a kettő előtte nálam volt bibliaórán. ott aranyosak voltak, tudtam velük beszélgetni. most ez a kettő elkapta a menekülő egyet, és a falhoz vágták. behúztak neki, és csapkodták a falhoz a tehetetlen kisfiút, mint ahogy a filmekben látták a rendőröktől, akik a bűnözőket így fegyelmezik meg. persze, gondolhatjátok, azonnal odarohantam, és megpróbáltam szétválasztani őket.

mivel képtelen voltam végleg leállítani a durvaságot, rohantam a portáshoz, aki ki is kecmergett fülkéjéből, és elindult a fiúk felé, hogy rendbe szedje őket – ez az egyik munkaköre, a portási mellett – s én kifulladva a portásfülkében maradó tanárnőhöz fordultam: mit szól ehhez? nem megdöbbentő, hogy így bánnak egymással? mire a válasz: „hulljon a férgese…”

a perverzitásról, a fajtalankodásokról, a kiskamaszok homoszexuális viselkedéseiről, erőszakról, a gyerekek leuralásáról, brutalitásról nyert kép újra és újra könnyeket csal a szemembe. néha úgy tűnik, nem sokat tudunk tenni. de mégis. imádkozunk. jelen vagyunk. újra és újra összegyűjtöm a gyerekeket, beszélek velük, és isten igéje el fogja végezni bennük a munkát. le fogja leplezni a bűnöket, a nevelők bűneit is, és az úr rendet fog tenni ezen a helyen, a szívekben és az épületben is. tudom. aki imádkozik, az győz!”

az élő úr ebben a tanévben, lépésről-lépésre intézeteket nyitott ki a palánta előtt. filmklubbal, kisgyermek-csoportokkal, esténkénti biblia-olvasással, beszélgetéssel, már öt intézetben vagyunk jelen, folyamatosan, ami azért megrázó nekem, mert maga az úr nyitotta és nyitja még mindig, sorra, egymás után, az ajtókat előttünk. minden összeesküszik gyakran ez ellen a munka ellen – de az úr az „árváknak atyja”, aki nem engedi elveszni a legkisebbeket sem.

attila egy másik intézetbe jár el, már tavaly óta. filmklubbal kezdték, a gyerekek nyitottak voltak, utána elmaradtak a filmek, s maradt a biblia. hétről-hétre jöttek és jönnek olvasni, beszélgetni, a gyerekek, s a múlt tanév végére már öten átadták életüket az úrnak. közülük négyen máshová kerültek, de az ötödik fiú itt van még, és mindenki láthatja megváltozott életét. az intézet legvadabbjai is eljöttek már a biblia-foglalkozásra, és imádkozunk, hogy mindegyikük térjen meg.

nagy kérés ez, hogy ebből az intézetből mindenki megtérjen? túl soknak tűnik? akkor kérlek, mondd, kiért imádkozzak úgy, hogy ne térjen meg, ebből a hatvan gyerekből? kit hagyjunk ki, csak azért, mert a statisztika eddig mást mutatott az országos átlagról? nem fogok kihagyni senkit. imádkozom. és aki imádkozik, az győz.

zsoltárok 37:40: „megvédi őket az úr, és megszabadítja őket, megszabadítja őket a gonoszoktól, és megsegíti őket, mert őbenne bíznak.”