myjesus

noel richards koncerten voltunk a westend city center tetőteraszán. érdekes dolgot mesélt a közönségnek. feleségével harmincegynéhány éve élnek együtt. van két gyerekük, egy fiú és egy lány. a fiuk a bandában bűvöli a billentyűket, a leányuk amerikában él, családos ember.

kamaszként a lány nagyon rajongott a zenéért, de affélét hallgatott, amit apja nem szívelt igazán. egy barátja azonban azt mondta neki: „figyelj, észre sem veszed, és a lányod felnő, kirepül. menj be hozzá, ülj le a szobájába, és hallgasd a zenéjét. légy része a világának, ezzel fejezheted ki, mennyire szereted.”

„jézus nagyon szeret bennünket.” –folytatta az énekes. „ezt azzal fejezte ki, hogy lejött a földre, és része lett a világunknak, élvezte az együttlétet teremtményeivel. szerette a zenénket, az ételünket, az életünket. ha csak annyit akart volna tenni, hogy meghal értünk, és három nap múlva feltámad, akkor azt egy hétvége alatt letudta volna. de ő része akart lenni a világunknak, meg akart bennünket ismerni jobban. ezért élt közöttünk harminchárom évig.”

jános 1:10-12  „a világban volt és a világ általa lett, de a világ nem ismerte meg őt. az övéi közé jöve, és az övéi nem fogadák be őt. valakik pedig befogadák őt,

hatalmat ada azoknak, hogy isten fiaivá legyenek.”

még nászutunkon, az egyik benzinkútnál vettünk két babszemet. nem átlagos babszemek voltak ezek: az egyikre a férjem, a másikra az én nevem volt írva. el sem tudom képzelni, hogyan csinálnak ilyeneket, de a lényeg, hogy el kell ültetni, és két hét múlva kibújik a földből, szárba szökik és naaagy leveleket ereszt, a babon pedig szépen olvasható a név.

ezt a két hetet, amíg a babok ki nem nőttek, alig bírtuk ki. a faforgács-szerű föld, amibe ültetni kellett, elég laza volt, így utólag bevallom, hogy néha meg-megkapargattam, hátha hamarabb kibújik a termés. persze nem. most itt van előttem, egy cserépbe ültettem a kettőt, és egy szív alakú kacsra futtattam fel a napról napra hosszabbodó növényt.

nyolc éves voltam, amikor arra kértem a mamámat, vigyen templomba. elvitt, és ezzel megkezdődött „vallásos életem”. az évek alatt eltávolodtam istentől (vagy soha nem is voltam hozzá olyan közel?), felnőtt koromra hitem vallásossággá aljasult. huszonnégy évesen elmentem angliába, ahol végre megismertem az úr jézust, az élet értelmét: isten dícséretét. a gyermekkorban elültetett mag beérett. a mamám meghalt, amikor tízéves lettem. csendben, hálát nem várva elültette a magot, és elment. sosem tudhatta meg, hogy mi lett a vetésből. sosem tudom meg, hogy „megkapargatta-e a magot”, hogy tudakolta-e istennél, hogy „lesz-e belőlem érett búzakalász”. elment, és odabízott az úrra. tizenöt évvel a halála után eljött az aratás. a mamám, akit elképesztően fiatalon, de misszióját teljesítve, a harmadik szívinfarktus vitt el, tudta jól:

márk 4:26-29 „úgy van az isten országa, mint mikor az ember beveti a magot a földbe. és alszik és fölkel éjjel és nappal; a mag pedig kihajt és felnő, ő maga sem tudja miképen. mert magától terem a föld, először füvet, azután kalászt, azután teljes buzát a kalászban. mihelyt pedig a gabona arra való, azonnal sarlót ereszt reá, mert

az aratás elérkezett.”

leküzdhetetlen hátránnyal indulok azokkal szemben, akiknek már a szüleik, nagyszüleik is keresztények voltak. tudom, isten nem az alapján fog dönteni, ki mikor tért meg, hanem, hogy elfogadta-e jézust, avagy sem. mégis, én mindig valahogy kevesebb, kisebb, szánalmasabb leszek azokhoz képest, akiknek már a felmenőik is az úrhoz tartoztak. hiszen az ő családjukban nagy valószínűség szerint nem fordult elő öngyilkosság, gyilkosság, válás, abortusz, családon belüli erőszak, elhagyatás, megcsalás, okkultizmus, vég nélküli trágárkodás… míg én mindezekre élénken vissza tudok emlékezni, pontosabban: a génjeim mindent tároltak, minden ilyenre érzékenyen reagálok, számomra ez a valóság...

vasárnap, az istentisztelet után odajött beszélgetni hozzánk győző bácsi (vagy ahogy édes drágám nevezi, noé bácsi, hiszen, ha a gyülekezetet bárkának hívják, a lelkészét hogy ne hívnák noénak? hehe). elkezdte mesélni, hogy ő már a férjem dédapját is ismerte, és emlékszik, hogy milyen magas volt, és, hogy hogy fújta a helikont.
„na, mondom, akkor nem volt olyan nagy hívő…”
a lelkész és a férjem értetlenül pillantott rám. „nagyon szépen játszott rajta.”- folytatta győző bácsi. akkor esett le, hogy nem a cigiről beszélnek, hanem a hangszerről. :)

ez a nevetséges-szánalmas szitu döbbentett rá, hogy az én újjászületett életem még mindig a régiből táplálkozik. a helikon nekem még cigi, és nem hangszer. ezek szerint új életet kaptam istentől, de új géneket nem? nem fog már kilúgozódni a szívemből a régi, az ó? sosem fog ez megváltozni? de. talán a gyerekeimben. 

pedig ezt olvasom:

2 korinthus 5:17 „azért ha valaki krisztusban van, új teremtés az; a régiek  elmúltak, íme,

újjá lett minden.”

pénteken állománygyűlés volt, vagy mi a szösz, magyarán minden szeretetszolga összegyűlt a wesselényi utcai imaházban. olyan volt ez, mint a multiknál a csapatépítés, annyi különbséggel, hogy itt mindenki az urat dicsérte, de nem az igazgató urat… :)

lelkész főnököm prédikált. azt mondta, régen a leprásoknak úgy kellett az utcán járniuk-kelniük, hogy közben azt kiabálták: „leprás vagyok, leprás vagyok”. így kiszolgáltatták magukat minden, ismétlem: minden embernek, hogy azok kényük-kedvük szerint elkerülhessék, megszólhassák, leköphessék, lehányhassák, kinevethessék, vagy „csak” szánhassák őket.

lelki értelemben mi is erre lehetnénk kárhoztatva... ha nem jött volna el jézus, és nem kezdhetnénk vele új életet, ránk is ez lehetne kimérve. úgy kellene járnunk az utcán, hogy közben azt kellene kiáltoznunk: „parázna vagyok! csaló vagyok! pletykás vagyok! szeretetlen vagyok! fajgyűlölő vagyok! gyilkos vagyok! haragtartó vagyok!”.

a legfőbb főorvos, jézus azonban jött, és aki elfogadja az ő gyógyítását, az új életet kezdhet már itt a földön, egészséges lélekkel, és nem kell ordibálnia maga előtt a bűneit, hogy mindenki tudomást szerezzen róla. azok a sebek már begyógyultak, azok a fájdalmak már elmúltak.

5 mózes 32:39 „most lássátok meg, hogy én vagyok, és nincs isten kívülem! én ölök és elevenítek, én sebesítek és én gyógyítok, és nincs, a ki kezemből megszabadítson.”

a látszat ellenére nyár van, június. találtam is egy (mosanában elég) jellemző képet: egy felhőről. valszeg eredeti. :) no és néhány igehelyet a felhőkről. ezek is eredetiek. ;)

zsoltárok 36:5 „uram, az égig ér a te kegyelmességed; a te hűséged a felhőkig!

zsoltárok 68:34 „tegyetek tisztességet istennek, a kinek dicsősége az izráelen és az ő hatalma a felhőkben van.”

zsoltárok 78:23 „és ráparancsolt a felhőkre ott fenn, és az egek ajtait megnyitotta.” (szív alakúra, hehe)

zsoltárok 104:3 „aki vizeken építi fel az õ palotáját, a felhőket rendeli az szekerévé, jár a szeleknek szárnyain…”

zsoltárok 147:7-8 „énekeljetek az úrnak hálaadással, pengessetek hárfát a mi istenünknek! aki beborítja az eget felhővel, esőt készít a föld számára, és füvet sarjaszt a hegyeken”

jób 26:9 „ő rejti el királyi székének színét, felhőjét fölibe terítvén.”

szeretek együtt lenni a férjemmel. ahogy az angol mondja ez a „minőségi idő”, amelyet az ember együtt tölt a társával, családjával, nagyon fontos. ebből lehet táplálkozni a "rosszabb időkben", és ez segíti elő egymás megismerését. mindent szeretek a férjemmel csinálni: nevetni, biciklizni, filmet nézni, utazni, betegnek lenni, kutyát etetni, bevásárolni a teszkóban, vagy csak csendben ülni.

tegnap például az volt, hogy meglátogattam babát váró kolléganőmet, aztán este a szerelmem puzzle-ozott az asztalon, amelyet nekem készített jegyes korunkban, én meg hímeztem azt a képet, amelyet a rékának fogok adni, és amin a kisfia neve, születési dátuma, és „egyéb paraméterei” lesznek olvashatóak egy kismackó léggömbjében. :)

szóval, szeretek „alkotni” édes drágámmal. erről jutott eszembe az osztálytársam gondolatmenete, amelyet ebben a félévben tárt elénk valamelyik tréningen: isten nagy hatalmat adott azzal, hogy gondolkodó lénynek teremtett minket. egyedül az ember tud a földön kigondolni, eltervezni valamit, például egy épületet. aztán a tervét a többiek elé tárja, azok felépítik, és így az agyában lévő kép megvalósul. ha a megvalósítás (építés, lefestés, megvarrás, stb.) fázisát ki lehetne iktatni, akkor képesek lennénk arra, amire isten: szavunkkal teremteni. ezért „veszélyes” dolog a gondolkodás. sok mindent el lehet vele érni. isten naggyá tett bennünket azzal, hogy gondolatokat adott agyunkba (abba a szervbe, amelynek egyébként 99%-a éppen olyan, mint egy majomé vagy egy patkányé.)

zsoltárok 8:3-5 „mikor látom egeidet, a te újjaidnak munkáját; a holdat és a csillagokat, a melyeket teremtettél: micsoda az ember - mondom - hogy megemlékezel róla? és az embernek fia, hogy gondod van reá? hiszen kevéssel tetted õt kisebbé az istennél, és dicsõséggel és tisztességgel

megkoronáztad õt!”

a vasárnapi istentiszteleten a dani hirdette az igét. nem az „én danim”, hanem a másik dániel-tímea házaspár férfi tagja. jól beszélt a srác, tudtam is, hogy „e fiúból blog lesz, akárki meglássa.” :)

a hegyekről meg a völgyekről beszélt. amikor valaki a hegyen van (=nagy szolgálatot végez, híres, mindenki odafigyel rá), azt hisszük, vele csak jó dolgok történnek. de a hírnévvel együtt egyenes arányban nő ellenségeinek száma is. a sok pozitívum mellett ennek is van hátránya, bármilyen hihetetlen is.

a völgyben szolgálók (fogyatékosokkal, elesettekkel, leprásokkal törődők) együtt szenvedhetnek jézussal, amely az egyik legnagyobb kegy és ajándék, mert értékessé lesz az egész életünk ezáltal. hátránya is van, mégpedig az, hogy az elesettek sokszor a szolgálót kezdik isteníteni, nem az isten rajta keresztüli munkáját.

végül vannak a „boldog legelészők”, akik nem a hegyen, de nem is túlságosan lenn a mélyben töltik napjaikat, "legelésznek". nekik van idejük az isten keresésére, nem terheli őket túl nagy felelősség… viszont ott a veszélye, hogy elkövéredik a szívük, ellustulnak, eltávolodnak az úrtól.

senkit, semmiért nem irigyelhetünk, hiszen mindennek vannak hátrányai, és senkit sem kell sajnálni, mert a dolgok sokszor nem olyan rosszak, mint ahogy azt gondolnánk. a lényeg, hogy érezzük: isten minden szinten mindig velünk van.

zsoltárok 65:13 "a legelők megtelnek juhokkal, és a völgyeket gabona borítja; örvendeznek és énekelnek."

nem volt elég a huszonkettedik kerületből pénteken, így visszatértem szombaton is, hahaha. :) a fiú című darabot néztük meg a kultúrházban, amelyet a rózsakert baptista gyülekezet amatőr tagjai adtak elő. a fellépőket az a kolléganőm sminkelte, aki az én fejemet is kipreparálta az esküvőmre. :)

a darab egy grófról szólt, akinek világjáró fia rajong a festményekért. éppen akkor tért haza egy új rembrandt-tal. csodálják a képet is, meg örülnek az ifjú visszatértének is. még a cselédlány is kap egy kis ajándékot az úrfitól. a következő jelenetben a cselédlány nagyon méltatlankodik valamin. az úrfi a háborúba készül, ezt nem érti meg a lány. végül a férfi el is megy, sőt hősi halált is halt a csatában: egyik katonatársa hozza meg a hírt, és egy festményt is, amelyet ő készített az úrfiról kevés szabad idejében. az özvegy apa egyedül maradt, végül ő is meghalt. a színpadon hamarosan feltűnnek az aukció kapzsi résztvevői: mindenki a drága festményekre pályázik. megjelenik az első aukciós tárgy: a fiú festménye. értéktelen a darab, hisz egy amatőr festette. nem is jelentkezik rá senki, csak a cselédlány, akit ki is nevetnek rögvest. a lány kifizeti az összeget (minden vagyonát) a képért, hiszen annyira szerette a családot, olyan jól bántak vele… ekkor jelenti be az aukció vezetője: a gróf végrendelete szerint aki a fiú festményét megveszi, megkap minden örökséget. övé minden. a cselédlány hihetetlenül gazdaggá lesz.

(isten azt mondta: aki a fiút elfogadja, övé minden, az örök élet, a romolhatatlan test. azé a menny.)

végül legördül a függöny, és ezt olvassuk rajta:

róma 8:32  „aki az ő tulajdon fiának nem kedvezett, hanem őt mindnyájunkért odaadta, mimódon ne ajándékozna vele együtt mindent minékünk?”

eddig azt gondoltam, hogy a csöviszállónál nincs reménytelenebb hely a világon... aztán jött piroska unokatesójának sms-e, és én a huszonkettedik kerület egyik intézetében találtam magam. halmozottan fogyatékosoknak rendeztek juniálist. nekem egy vak autistára kellett figyelnem. beléptem egy folyosóra, és elámultam. a deformált kis testekből éktelen ordibálás jött ki. istenem, hát róluk még te is elfordítottad a tekintetedet? éppen kilenc óra van. hogy fogom én ezt kibírni?

9.10: itt van a póló meg a nadrág, öltöztesd fel zsoltit- mondta az ápoló. de én még sosem csináltam ilyet- habogtam. és? –nézett vissza rám. majd a másik zsolti segít. mire visszapillanottam, a harmincéves testbe szorult ötéves szellem már gyengéden öltöztette társát. segítettem. vagyis: ő segített nekem.

10.00: azt hittem, mi taníthatunk valamit ezeknek a külvilágtól elzárt embereknek, de aztán rádöbbentem, hogy ők tanítanak. hogyan kell képmutatás nélkül, őszintén szeretni (az egyik odaszaladt hozzám, egy centire az arcomtól megállt, megszagolta és megpuszilta a kezemet, elnevette magát, és tovafutott), hogyan kell önfeledten élni (amikor eszükbe jutott, megálltak, és pisiltek, felmentek a színpadra és embertelen vadul táncolni kezdtek). sosem gondoltam volna, hogy lehet másfél órán át csak a hintázásra figyelve ülni, és a zöld lufit „süsü-színűnek” nevezni- vakon. nem élveztem soha még ennyire a fagyi evést, pedig nem is ettem belőle- a fogatlan száj csak úgy nyelte el a hideg édességet. a felügyeletembe adott fiú keveset beszélt hozzám. próbáltam megérteni végtelen világát. néha úgy éreztem, én vagyok bezárva, és ők szabadok.

12.30: „uram, hálás vagyok ezért az ételért. köszönöm, hogy ott, akkor, azzal és azt ehetem, amit szeretnék. köszönöm a kezemben az erőt, amellyel a kanalat foghatom és köszönöm a szájat, amelyből nem folyik ki az étel. istenem, kérlek, adj mindig alázatos szívet, hogy olyan jóízűen tudjak falni, mint ahogy ezek a gyerekek. add, hogy úgy közeledjek az ennivaló felé, ahogy ők: tudjak, ha képletesen is, ebéd után az asztalra borulva álomba merülni, hálásan, jóllakottan.”

15.00: a gyerekek korára csak a velük lévő szülők korából tudok következtetni -sokszor iszonyatosan melléfogva. találd ki, hány éves ez a gyerek- mondja az egyik ápoló. tíz-tizenkettő- mondom én. harminchárom.

15.30: csepregi éva a nap fénypontja, már mindenki majd megőrül, annyira várja. a nő alázatosan, aranyosan közelít feléjük, és csillogó szemmel nézi, amint ápolók és betegek vonatosat játszva kacskaringóznak a színpad körül. (te, ez a csepregi nem hívő? hallgasd csak a következő dal szövegét!)

16.45: lassan vége a napnak. betoltuk a tolószékeseket is a szobájukba. háromra beemeljük az ágyba, jó? egy-két-há… és. a pici test örömittasan, fáradtan, naptól pirosan hevert a fekvőhelyén. még kapott egy "imádlak"-ot meg egy simogatást az ápolótól, és elmosolyodott. akkor már tudtam, hogy isten igenis rajtuk tartja a szemét.

ma azt is megtanultam, hogy jézus a legnehezebbet kérte tőlünk, amikor azt mondta:

máté 22:39  „szeresd felebarátodat, mint magadat.”

nemrég kaptam egy e-mailt a főnökömtől. kábé ennyit: "éjjel elkezdtem olvasni a blogodat. tetszik, amit, és ahogy. kérdésem: elvállalnád-e, hogy imaalkalmakat tarts a hajléktalanszállón?"

lehidaltam. nem, nem az zavart, hogy nem vagyok lelkész (lelkésznő meg pláne, haha). dícsérni az urat, bibliát olvasni és beszélni tudok... de vajon valóban az úrtól jött-e a kérés, vagy "csak" egy embertől? mert ha ez utóbbi, akkor úgyis elhal a "kezdeményezés". és az nem lenne jó, mármint, a csövik szempontjából.

a fő-fő-főnökünk épp ezidőtájt kért tőlünk böjtöt és imát a munkahelyünkért. gondoltam, ezt teszem meg imáim és böjtöm fő témájának: ki legyen a csövipásztor? vártam isten válaszát. ez jöhet jelként, jöhet úgy, hogy békém lesz a dologban, és megnyugszom, hogy nekem igenis ezt kell csinálnom... de semmi, semmi érdemleges. ekkor konkrét jelet kértem istentől (valami megdöbbentőt, ha lehet).

tegnapelőtt meg is érkezett (legalábbis ezt hittem). történt ugyanis, hogy ügyeltem egy órát a csövin (néha megkérnek, hogy üljek be). közben zenei videókat hallgattam. erre bejön egy csövi nő, mondja, ezt ismeri, mert a gyüliben szokták énekelni... kiderült, hogy bibliaiskolába is jár. elbeszélgettünk, én meg felforrósodott szívvel elhatároztam, hogy megmondom a főnökömnek: indulhatunk, én kész vagyok.

de isten máshogy tervezte el. megjött az igazi jel, a legdurvább, leginkább megdöbbentő, a hihetetlen, az "ilyen már nincs is" tipusú csoda. tegnep csörgött a főnököm telefonja, és egy olyan megtért volt csövit ajánlottak neki, aki már egy éve arra vár lelkészi végzettségével, hogy a csövik között prédikáljon. ujjongok.

zsoltárok 86:17 "adj jelt nékem javamra..."

révész árpád imalevelében "találtam": "április 12. – fót. népes gyülekezet gyűlt össze a fóti imaházban a menyegzőre. a fiatalok vágya az volt, hogy evangélizáló jellegű legyen az alkalom. – kísérje az evangélium öröme életüket és a rokonságét is!"

belegondolok, hogy azóta már milyen sok meglepetés ért minket! unokatesóm a "jót terveztél"-t kezdte el dúdolni az autóban, megjegyezve, hogy nem megy ki a fejéből a menyegző óta, ami közel két hónapja volt...

aztán most vasárnap elmentünk másik unokatesómékhoz, akik rá akarták venni nagybátyámat, hogy ugyan énekelje már el azt a dalt, amelyiket hetek óta nyomat a családnak. nem volt hajlandó, de unokatesóm elmondta, hogy az bizony a "jót terveztél". :)

márk 4:26-29 „úgy van az isten országa, mint mikor az ember beveti a magot a földbe. és alszik és fölkel éjjel és nappal; a mag pedig kihajt és felnõ, õ maga sem tudja miképpen. mert magától terem a föld, elõször füvet, azután kalászt, azután teljes buzát a kalászban. mihelyt pedig a gabona arra való, azonnal sarlót ereszt reá,

mert az aratás elérkezett.”

amíg én osztálytalálkozón voltam, apám és édes drágám szorgoskodtak. :) például megetették a kutyákat, meg leszedték otthon a cseresznyét. nagyon megörültem neki, és elkezdtem kiválogatni a lexebbeket. "emlékszel még, amikor kicsi voltál, hány szem cseresznyét engedtem, hogy megegyél egyszerre?" -kérdezte anyukám. mondom neki, fogalmam sincs.
"kilencet." -folytatta. "mondtam, hogy a sok cseresznyétől beteg leszel, és ezért csak kilencet ehetsz. te pedig addig ettél, míg a kilenc mag ott nem volt a kis markodban."

mekkora badarság ez már... miért pont kilencet? ma már nem is értem, hogy hihettem el, hogy a kilenctől még nem beteg az ember, de ha már tizet eszik, akkor rosszul lesz? mégis engedelmeskedtem neki, mert tudtam, hogy csak jót akar nekem, bíztam benne, "hatalmát" soha nem kérdőjeleztem meg.

márk 10:14 "engedjétek hozzám jőni a gyermekeket és ne tiltsátok el őket; mert ilyeneké az istennek országa."

nem voltunk egy átlagos gimis osztály, így hát nincs mit csodálkozni, hogy nem átlagos módon hároméves és kilencéves osztálytalálkozót tartottunk. kilencvenkilencben érettségiztünk békéscsabán a "rózsában", azóta elképzelhetetlenül sokfelé sodort minket az élet (...vagy valaki más...)
nagyon izgatott voltam. gondoltam, nyomok valami rövidre szabott sztorit az elmúlt időszakról, aztán kalap-kabát, nem borzolom a kedélyeket... de aztán mégis... kiálltam mindenki elé, és elmondtam.

"az érettségi után szegedre kerültem, ahol a szegedi tudományegyetem média szakán végeztem. közben éltem kint itt-ott ösztöndíjjal, rádióztam, salllallalla, lényegtelen. aztán felvettek egy brit egyetem média szakára, és mialatt vért izzadva lediplomáztam, megismertem az úr jézust. megváltozott az egész életem. hazajöttem, elkezdtem dolgozni a bsza-nál, másodéves vagyok a baptista teológián, és egy budapesti gyülekezetben megismertem azt a férfit, akihez napra pontosan hét hete hozzámentem feleségül. ennyi."

a vacsorán négyen ugrottak rám, és kérdezték meg, ez valójában mit is jelent. volt, aki ledöbbent, volt, aki elmondta, egyik ismerősének is megváltozott az élete, és ez tényleg nagyon érdekes. valaki szerint a hit a legjobb önámítás, magyarázatot ad mindenre, a jegyesoktatás meg amúgy is a legjobb pszichológiai terápia.

gyengébb pillanataimban én is gondolok erre. ha ez így van, ám legyen, nálam működik már két és fél éve, hogy "önámítok". azóta határtalan nyugalom, magabiztosság és boldogság tölti el az életemet. de mi is van akkor, ha az egész hit egy hatalmas kamu, én meg jól bedőlök neki? rosszul járok-e? játsszunk csak el a gondolattal...

ha az imáim nem hallgattatnak meg, mert nincs, aki meghallgassa őket, akkor maximum kibeszélem magamból a fájdalmaimat, magamba figyelek, élvezem a csöndet és megnyuxom.

ha a böjt nem számít kedves ajándéknak isten előtt, mert mondjuk nincs is isten, akkor maximum az van, hogy én időnként kevesebbet eszem, így tisztul a szervezetem.

ha a biblia nem igaz, és minden szava valótlan, akkor maximum az van, hogy rendszeresen olvasok egy olyan könyvet, amely fantasztikus nyelvezettel íródott, és jobb a legszuperebb, legfordulatosabb sci-finél.

ha gyülekezetbe járni időpocsékolás, akkor maximum az van, hogy jól érzem magam egy társaságban, eljárunk erre-arra, és jókat énekelünk.

ha isten gyógyító erejébe vetett hitem önámítás, akkor maximum az van, hogy mákom volt, és egy nap alatt elmúlt a tüdőgyulladásom, no és akkor mi van, nem mindegy, mitől múlt el? elmúlt, az a lényeg...

ha isten nem létezik, ezért értelemszerűen sosem kérte, hogy bírjuk ki a házasság előtti szexmentességet, akkor maximum az van, hogy szenvedtünk tíz hónapot édes drágámmal, viszont csodás a bizalom, és a tisztelet, amit tőle ezáltal kaptam, és mindenkit csak bátorítok, hogy vegyen erőt magán. megéri.

ha istennek szolgálni lúzerség, mert nincs is isten, tehát éppen nem érdekli, hogy mikor/mennyit/kivel/hol szolgálsz, akkor maximum az van, hogy ingyen és bérmentve, feleslegesen lefestettem egy imaházat, lepucoltam egy anyaotthon ablakait, koriztam vakokkal, szemetet szedtem luton utcáin, ésatöbbi...

magyarán, ha a többieknek van igaza, és mégis esetleg netalántán a hit egy önámítás... nos, én akkor is csak gazdagabb lettem az elmúlt két és fél évben.

ez jellemzi leginkább életem változását:

prédikátorok 2:10-13 "valamit kivánnak vala az én szemeim: meg nem fogtam azoktól, meg sem tartóztattam az én szívemet semmi vígasságtól, hanem az én szívem örvendezett minden én munkámmal gyűjtött jókban; mivelhogy ez volt az én részem minden én munkáimból. és tekinték minden dolgaimra, melyeket cselekedtek vala az én kezeim, és az én munkámra, mit fáradsággal végeztem vala; és ímé, az mind hiábavalóság és a léleknek gyötrelme, és nincsen annak semmi haszna a nap alatt! és látám, hogy hasznosb a bölcsesség a bolondságnál, miképpen

hasznosb a világosság a setétségnél."