leküzdhetetlen hátránnyal indulok azokkal szemben, akiknek már a szüleik, nagyszüleik is keresztények voltak. tudom, isten nem az alapján fog dönteni, ki mikor tért meg, hanem, hogy elfogadta-e jézust, avagy sem. mégis, én mindig valahogy kevesebb, kisebb, szánalmasabb leszek azokhoz képest, akiknek már a felmenőik is az úrhoz tartoztak. hiszen az ő családjukban nagy valószínűség szerint nem fordult elő öngyilkosság, gyilkosság, válás, abortusz, családon belüli erőszak, elhagyatás, megcsalás, okkultizmus, vég nélküli trágárkodás… míg én mindezekre élénken vissza tudok emlékezni, pontosabban: a génjeim mindent tároltak, minden ilyenre érzékenyen reagálok, számomra ez a valóság...

vasárnap, az istentisztelet után odajött beszélgetni hozzánk győző bácsi (vagy ahogy édes drágám nevezi, noé bácsi, hiszen, ha a gyülekezetet bárkának hívják, a lelkészét hogy ne hívnák noénak? hehe). elkezdte mesélni, hogy ő már a férjem dédapját is ismerte, és emlékszik, hogy milyen magas volt, és, hogy hogy fújta a helikont.
„na, mondom, akkor nem volt olyan nagy hívő…”
a lelkész és a férjem értetlenül pillantott rám. „nagyon szépen játszott rajta.”- folytatta győző bácsi. akkor esett le, hogy nem a cigiről beszélnek, hanem a hangszerről. :)

ez a nevetséges-szánalmas szitu döbbentett rá, hogy az én újjászületett életem még mindig a régiből táplálkozik. a helikon nekem még cigi, és nem hangszer. ezek szerint új életet kaptam istentől, de új géneket nem? nem fog már kilúgozódni a szívemből a régi, az ó? sosem fog ez megváltozni? de. talán a gyerekeimben. 

pedig ezt olvasom:

2 korinthus 5:17 „azért ha valaki krisztusban van, új teremtés az; a régiek  elmúltak, íme,

újjá lett minden.”