eddig azt gondoltam, hogy a csöviszállónál nincs reménytelenebb hely a világon... aztán jött piroska unokatesójának sms-e, és én a huszonkettedik kerület egyik intézetében találtam magam. halmozottan fogyatékosoknak rendeztek juniálist. nekem egy vak autistára kellett figyelnem. beléptem egy folyosóra, és elámultam. a deformált kis testekből éktelen ordibálás jött ki. istenem, hát róluk még te is elfordítottad a tekintetedet? éppen kilenc óra van. hogy fogom én ezt kibírni?

9.10: itt van a póló meg a nadrág, öltöztesd fel zsoltit- mondta az ápoló. de én még sosem csináltam ilyet- habogtam. és? –nézett vissza rám. majd a másik zsolti segít. mire visszapillanottam, a harmincéves testbe szorult ötéves szellem már gyengéden öltöztette társát. segítettem. vagyis: ő segített nekem.

10.00: azt hittem, mi taníthatunk valamit ezeknek a külvilágtól elzárt embereknek, de aztán rádöbbentem, hogy ők tanítanak. hogyan kell képmutatás nélkül, őszintén szeretni (az egyik odaszaladt hozzám, egy centire az arcomtól megállt, megszagolta és megpuszilta a kezemet, elnevette magát, és tovafutott), hogyan kell önfeledten élni (amikor eszükbe jutott, megálltak, és pisiltek, felmentek a színpadra és embertelen vadul táncolni kezdtek). sosem gondoltam volna, hogy lehet másfél órán át csak a hintázásra figyelve ülni, és a zöld lufit „süsü-színűnek” nevezni- vakon. nem élveztem soha még ennyire a fagyi evést, pedig nem is ettem belőle- a fogatlan száj csak úgy nyelte el a hideg édességet. a felügyeletembe adott fiú keveset beszélt hozzám. próbáltam megérteni végtelen világát. néha úgy éreztem, én vagyok bezárva, és ők szabadok.

12.30: „uram, hálás vagyok ezért az ételért. köszönöm, hogy ott, akkor, azzal és azt ehetem, amit szeretnék. köszönöm a kezemben az erőt, amellyel a kanalat foghatom és köszönöm a szájat, amelyből nem folyik ki az étel. istenem, kérlek, adj mindig alázatos szívet, hogy olyan jóízűen tudjak falni, mint ahogy ezek a gyerekek. add, hogy úgy közeledjek az ennivaló felé, ahogy ők: tudjak, ha képletesen is, ebéd után az asztalra borulva álomba merülni, hálásan, jóllakottan.”

15.00: a gyerekek korára csak a velük lévő szülők korából tudok következtetni -sokszor iszonyatosan melléfogva. találd ki, hány éves ez a gyerek- mondja az egyik ápoló. tíz-tizenkettő- mondom én. harminchárom.

15.30: csepregi éva a nap fénypontja, már mindenki majd megőrül, annyira várja. a nő alázatosan, aranyosan közelít feléjük, és csillogó szemmel nézi, amint ápolók és betegek vonatosat játszva kacskaringóznak a színpad körül. (te, ez a csepregi nem hívő? hallgasd csak a következő dal szövegét!)

16.45: lassan vége a napnak. betoltuk a tolószékeseket is a szobájukba. háromra beemeljük az ágyba, jó? egy-két-há… és. a pici test örömittasan, fáradtan, naptól pirosan hevert a fekvőhelyén. még kapott egy "imádlak"-ot meg egy simogatást az ápolótól, és elmosolyodott. akkor már tudtam, hogy isten igenis rajtuk tartja a szemét.

ma azt is megtanultam, hogy jézus a legnehezebbet kérte tőlünk, amikor azt mondta:

máté 22:39  „szeresd felebarátodat, mint magadat.”