myjesus

bicajjal jöttem a csöviszállóra. a bringázás rövid ideje alatt eddig nem látott helyeken jártam, ismeretlen útvonalakat fedeztem fel. olyan dolgokra jöttem rá, amelyeken nem is gondolkodtam eddig. például, hogy mennyire kevés bicikliút van kiépítve (jé, tényleg? hehe), milyen nehéz átkelni egy aluljárón, és, hogy a bringásokat sem az autósok, sem a gyalogosok nem szívelik.

mégis, egy élmény volt átsuhanni a városon így, érezni, hogy azért én még a betonhegyek között, és a szmogtenger közepén is szabad, mozgó, és emberi lény vagyok, nem egy gép...

sokszor merengek ezen: hogy igenis, néha új nézőpontból kell néznünk az utakat, házakat, embereket ahhoz, hogy felfedezzük a megszokott, megunt világunkban a csodát. bele kell vetnünk magunkat a másba, a kellemetlenebbe, az ismeretlenbe ahhoz, hogy értékelni tudjunk a mindennapi dolgokat. néha biciklivel kell menni ahhoz, hogy aztán autóban ülve tisztelni, kímélni, óvni tudjuk a két keréken közlekedőket.

egy asztal mögött ülve, sosem belekóstolva a világ valós dolgaiba könnyű ítélni, általánosítani, elfásulni. ha nem merjük más szemszögből nézni az életünket, a többieket, akkor sosem színesedhet érzelmi palettánk, sosem lehetünk igazán alázatosak. isten is így vélekedik szerintem. azt mondja, hogy a keresztényeket nem egy kis világocskába akarja bezárni, féltve óvni, hanem a "nagyvilágban" akarja megtartani őket, azt akarja, hogy ne elzárva éljenek, hanem igenis menjenek ki, vegyenek részt a mindennapokban, és ott maradjanak meg sokoldalú, alázatos, más szemszögből is nézelődni képes embereknek.

én nagyon szeretek biciklizni. jókat lehet gondolkodni közben. és még tanulok is belőle. :)

jános 17:15 "nem azt kérem, hogy vedd ki őket e világból, hanem hogy őrizd meg őket a gonosztól."

minden negyedik vasárnap közös étkezés van a bárka gyülekezetben. mások, gondolom, kirázzák a kisujjukból a finomabbnál finomabb falatokat, de nekem még kihívás minden egyes étel elkészítése. szégyen szemre még élmény, ha édes drágám befalja az általam kreált borsófőzeléket, a krumplit, a csirkepörköltet, mert nekem ezek még nem mennek rutinból ám...

a közös gyülekezeti kajára kaszinótojást csináltam, és nutellás kenyeret sütöttem. szép lett, már nem azért... :) főzőcskézés közben azon vettem észre magam, hogy elkezdtem idétlen kérdéseken agyalni. vajon ki találta föl a főtt tojást? (vagy ahogy a vicc mondja: vajon mit csinált épp az első ember, amikor felfedezte, hogy a tehén tőgyéből tej jön?) honnan tudták őseink, hogy a banán jobb megpucolva :), a meggy viszont nem? véletlenül jöttek rá a rántás és a habarás összetevőire? ki tanította meg őket, hogyan kell húst klopfolni, majd panírozni, és egyáltalán: hogyan terjedt el világszerte ugyanolyan evidenciaként, hogy a kaka nem ehető, a sült hús viszont kiváló csemege? 

ha isten saját képmására teremtette az embert, akkor elképzelhető, hogy mivel mi is egy kísérletező, tanuló, feltaláló népség vagyunk, isten is egy ilyen fejlődő jellem? vajon mennyi tudást adott nekünk a kezdet kezdetén? vagy hagyta, hogy mindenre mi jöjjünk rá? vajon fejlődünk-e valójában? tényleg csupán az agyunk két százalékát használjuk? ezt ki számolta ki? és mi lenne, ha mind a száz százalék a mienk lenne? mikor fogok választ kapni a kérdéseimre?

nem erre írták, de talán erre is igaz, hogy:

lukács 8:17 "nincs oly titok, mely nyilvánvalóvá ne lenne; és nincs oly elrejtett dolog, mely ki ne tudódnék, és világosságra ne jőne."

győző bácsi, a bárka gyülekezet lelkipásztora mesélte el ezt a történetet:

"sokszor az ember nem tud meghalni addig, amíg rendezetlen ügye van itt, a földön... egy idős ismerősömet látogattam meg a kórházban, de mondta az ápolónő, ne menjek, már öt napja kómában van. én mégis bementem hozzá. erre kinyitotta a szemét, mondtam neki, jöttem, hogy beszélgessünk. 'na végre, már erre vártam mióta'- mondta az öreg. átbeszélgettük a dolgait, mondta, elengedi a haragosait, minden neheztelő gondolatát, mindenkinek megbocsát, akire csak haragudott. aztán imádkoztunk, és elbúcsúztam tőle.

még az épületből sem értem ki, utánamszólt az ápolónő: 'lelkész úr, jöjjön vissza, a bácsi meghalt.' egyszerűen nem tudott addig meghalni, míg a szívében le nem rendezte a rendezetlenségeit.- fejezte be győző bácsi a történetet."

egy bibliai példabeszéd jutott eszembe erről. egy embernek elengedik a tartozását, de ő nem engedi el az ő szolgájának. ezért megbüntettetik.

máté 18:33-35 "nem kellett volna-é néked is könyörülnöd a te szolgatársadon, miképpen én is könyörültem te rajtad? és megharagudván az ő ura, átadta őt a hóhérok kezébe, mígnem megfizeti mind, amivel tartozik.

ekképen cselekszik az én mennyei atyám is veletek, ha szivetekbõl meg nem bocsátjátok, kiki az ő atyjafiának, az ő vétkeiket."

johanna és péter menyegzőjére voltunk hivatalosak az újpesti imaházba. a menyasszony és a vőlegény testvérei a "szerepeket" felosztva reményik sándor egy csodás versét szavalták el.

egy lélek állt...

egy lélek állt az isten közelébe'
s az örök napsugárban reszketett
és fázva félt,
mert érezte, hogy vonzza már a föld,
és keserűn kelt ajkán a "miért",
mikor az isten intett neki: "készülj!

valaki ott lenn meg akar születni,
neked szőtték e színes porhüvelyt:
pici kezeket, pici lábakat;
és most hiába, le kell szállanod,
öröktől fogva te vagy kiszemelve,
hogy e testet betöltsd,
mint bor a kelyhet, ampolnát a láng.
menj és ne kérdezz, ennek meg kell lenni!"

s szólt a lélek: "én nem akarok menni!
én boldog vagyok veled, istenem;
mit vétettem, hogy egedből kivetsz?
mit vétettem, hogy le kell szállanom,
s elhagynom búsan és reménytelen
az angyalokat, testvéreimet?
mit vétettem, hogy le kell szállanom,
s felöltenem a gyötrő nessus-inget,

a meghasonlás örök köntösét,
a nekem szabott hitvány rongy-ruhát?
ki bor vagyok: a végtelennek vére,
s láng, mely üveg alól is égig ér:
mit vétettem, hogy bezársz engemet
kehelybe, amely megrozsdásodik,
s ampolnába, mely romlandó cserép?!"

és szólt az isten szigorún: "elég!
a törvény ellen nincsen lázadás!
ha milliók mentek panasztalan,
talán te légy kivétel?
mint a fiókát az atyamadár:
kivetlek. tanulj meg jobban repülni,
s jobban becsülni meg az örök fészket!"

s az ige alatt meggörnyedt a lélek.
szomorún indult a kapu felé,
de onnan visszafordult: "ó uram,
egy vágyam, egy utolsó volna még;
egy angyalt, testvér-lelket hagytam itt,
szerettük egymást véghetetlenül,
tisztán, ahogy csak a mennyben lehet,
szeretném viszontlátni odalenn,
ha csak egy percre, ha csak mint egy álmot."
s felelt az úr:

"menj és keresd! lehet, hogy megtalálod."

anyukám egyszer azt mondta nekem, ő tizennyolc éves kora óta nem járt templomban, mert megundorodott az egésztől, amikor meglátta, hogy a pap a szomszédasszonyhoz ment "gyóntatni". :) szerinte minden ember egy gennyláda, az a különbség csupán, hogy az egyik a bibliába kapaszkodik, a másik meg nem. :(

amikor megtértem jézushoz, megváltozott az egész életem. (én is átmentem a "bibliába kapaszkodók" népes táborába). nem emberekhez akartam vonzódni, nekik megfelelni, hanem istennek szerettem volna/szeretnék tetszeni. belé lettem szerelmes, és nem érdekel(t), ki mit tesz a földön, vagy mit tanácsol, mert számomra isten az úr. nem azért teszek/nem teszek dolgokat, mert valaki számonkérhet a templomban, hanem azért, mert jézust szeretném követni, legyen az bármilyen nehéz... vágyom rá, hogy tetsszem neki.

nem változtatja meg hitemet az a tény, hogy sokan, akár papok is, bort isznak és vizet prédikálnak. tegyék.

sokan járnak templomba, sokan élnek nagyon vonzó életet, mi mégsem lehetünk benne biztosak, hogy ők istennel lesznek. mert csak isten lát beléjük, ő tudja, milyenek is ők valójában: tiszta szentek vagy képmutató alávalók. a bibliában le van írva: "minden akolban vannak juhaim". ez azt jelenti, minden gyülekezetben, templomban vannak olyanok, akiknek a hite élő, valós. de ebben az is benne van, hogy: nem mindenki igaz hívő, aki eljár a templomba... éppen ezért nem ábrándulhatunk ki istenből csupán azért, mert ismerünk egy papot, aki egy nővel él.

derek prince újabb könyvét olvasom (izrael és az egyház jövője a címe). ezt írja:

"pál apostol a 2 timóteus 2,19-ben így ír: 'ismeri az úr az övéit (az úr tudja, kik az övéi); és: álljon el a hamisságtól mindenki, aki krisztus nevét vallja.' az ily módon definiált egyháznak tehát két fő jellemzője van. az egyik, hogy isten - és csak ő - tudja, hogy kik igazán az övéi. a másik, hogy bárkinek, aki azt állítja, hogy tagja ennek az egyháznak, a gyakorlatban, életvitelének igazságával és szentségével kell ezt demonstrálnia."

fogalmam sincs, én melyik táborban vagyok. isten szuverén, ő dönti el, hova jutunk. úgyhogy én csak teszem a dolgom, és reménykedve várom őt. és hát ja, "kapaszkodom" a jó erős bibliámba...

megtart.

vasárnap fóton voltunk, és ebéd után megnéztünk egy videót. arról szólt, hogy afrikában feltámadt egy három napja halott ember. kezében ott volt a kórházi papír: "halott". és ott guggolt a halottas házban, a koporsója mellett, rámutatva a két tamponra, amely az orrában volt. és élt.

afrikában, ahol korábban sosem hallottak arról, hogy kicsoda jézus, nagy csodák történnek, amikor hitre jutnak az emberek. ők tényleg, kétkedés és gyanakvás nélkül elfogadják istent, és azt, hogy jézus kétezer éve azért halt meg, hogy mi megszabaduljunk bűntől, betegségtől, haláltól. ők elhiszik, hogy isten meghallgatja könyörgéseiket, ha azt hittel teszik. és csodák történnek.

a főfőnököm blogján olvastam, egy másik országban történtekről:

"evangelizációs hét közepén egy négy-ötéves kislányt megmart egy mérges kígyó. a halálos mérget a lábába fecskendezte, amelyik azonnal hatni kezdett. az édesanya azonnal elvitte a falu „gyógyítójához”, aki kiabálni kezdett vele, hogy „tudja, hogy menthetetlen, mit akar nála?!” azért a marás helyét megvágta, hogy kivéreztesse, de már fekete húsba vágott, ahogy az anyuka mondta, már „rohadt a kislányom lába…” a kicsi test feldagadt, orrán-száján-fülén vér folyt ki, szeme befelé fordult. a „gyógyító” azt mondta: „nem lehet megmenteni, ennek a kígyónak a mérge azonnali halált okoz”. valakinek eszébe jutott: itt vannak az „evangélisták!”, ők istenről beszélnek, szabadulásról, meg gyógyításról!

az önkívületi állapotban lévő gyermekkel elrohantak az egyik igehirdető szállására, aki éppen mosakodott. néhány perc után, amikor végre megnézte a kislányt, megijedt, és azt mondta, hogy: „orvoshoz kell vinni! orvoshoz kell vinni!, orvoshoz kell vinni!” ekkor megjelent az édesapa, aki nagyon határozottan azt mondta: „hogyha meghal a gyermek, akkor nagy bajba kerülnek a keresztyének azon a településen”. dupla rémület, de aztán elkezdtek imádkozni. hangosan, hosszan könyörögtek. a szinte halott gyermek lassan magához tért. a sebek eltűntek, a szeme visszafordult, szájának habzása elakadt. felállt és enni kért. hatalmas tömeg verődött össze, az embereket istenfélelem szállta meg, a porban ültek, kiáltoztak, sírtak, nevettek és megtértek. kétezerkétszázan voltak."

1 korinthus 12:27-28 "ti pedig a krisztus teste vagytok, és tagjai rész szerint. némelyeket rendelt az isten az anyaszentegyházban először apostolokul, másodszor prófétákul, harmadszor tanítókul; azután

csodatévő erőket, aztán gyógyításnak ajándékait..."

reggel mindig a csöviszálló felől megyek be a bányába, mert elöl még nincs senki, hiába csöngetnék. hátul meg ugye huszonnégy órás ügyelet van, így valaki mindig be tud engedni.

ma azzal indítottam, hogy az ügyeletben betöltöttem ezt a youtube videót. az egyik csövicsaj kerek szemekkel jött be: "ez a kedvenc számom!", mondta, és kívülről fújta a szöveget. "ettől szebb lett a napom!" - mosolyogta el magát, és kiment. "az enyém is."

sok ember csinál bolhából elefántot. de fordítva is igaz: sokan a nagy dolgokat bagatellizálják el. én is ilyen vagyok. sajnos. áá, egy kis őrlődés, hogy ki mit mondott… ááá, egy kis féltékenységi gondolat… ááá, egy kis csüggedés, elégedetlenség, pletyka, okkultizmus, gyűlöletbeszéd még nem ártott meg senkinek. pedig de. ezektől is meg kell szabadulni, mert a gondolatból előbb-utóbb tett és kimondott szavak lesznek. pedig én ezt nem akarom. látnom kell(ene) a kis dolgok nagy következményeit. de olyan iszonyatosan nehéz. pedig tegnap még segítséget is kaptam hozzá.

e. modersohn könyvét (könyvecskéjét) olvastam. mindhalálig a tiéd, ez a címe. ilyeneket ír:

„ha isten egy férfit odavezet hozzád, akkor arról is meg lehetsz győződve, hogy ő szeret téged, és, hogy hűséges hozzád. semmi sem kínzóbb és megalázóbb egy férfi számára, mint ha észreveszi, hogy felesége nem bízik benne. hiszen minden férfi esetében előfordul, főleg pedig azoknál, akik isten országának munkásai, hogy nők is odajönnek hozzájuk tanácsra és lelkigondozói beszélgetésre vágyva. ha a feleség megjegyzéseket tesz utána, mint például: „nos, ez elég soká tartott! biztosan szereted, ha ez az illető felkeres téged, nem?” – akkor elszakad valami a férfi szívében, amit csak nagyon nehezen lehet meggyógyítani. a féltékenység a legbiztosabb és leggyorsabb út egy házasság boldogtalanná tételére. ha féltékeny vagy, akkor magadat is, őt is boldogtalanná teszed. a féltékenység kérdésessé teszi a másik szeretetét és tiszteletét, aláássa a bizalmat, elidegeníti a szíveket.”

példabeszédek 6:34-35 „mert a féltékenység a férfiú haragja, és nem cselekszik kegyelmességgel a bosszúállásnak napján. nem gondol semmi váltsággal, nem nyugszik meg rajta, még ha nagy sok ajándékot adsz is néki.”

"emlékszem egy édesanyára, akinek két lánya volt. az egyiket jobban szerette a másiknál. egy nap valami zajt hallott a szomszéd szobából, és mivel úgy gondolta, hogy a kedvenc lánya lehet az, átkiáltott: -te vagy az, kedvesem? a másik lány hangja válaszolt: -nem, csak én vagyok! - az anya akkor döbbent rá, hogy az egyik lánya iránti túlzott rajongása milyen nyomot hagyott a másikban."

vasárnap délután, miután befejeztem josh mcdowell "több mint ács"-át, elolvastam derek prince elvetettség című könyvét is, innen a fenti idézet.

az elvetettségről, és azok következményeiről szól a mű - és a szívemhez. mindenki ismeri az érzést: talán az általános iskolai osztályban nem fogadták el, vagy az anyja nem akarta őt. elhagyta a férje/felesége. megalázta a főnöke. mindenkit ért már efféle mellőzöttség, amelynek végzetes következményei lehetnek:

"egy olyan ember, aki sosem tapasztalta, hogy szeretik, képtelen lesz szeretetet közvetíteni. a szeretet passzívan szunnyad, míg egy másik személy fel nem gerjeszti. külső beavatkozás nélkül nem kel életre. ha tehát valaki nem találkozik sem isten, sem szülei szeretetével, a szeretetre való képtelenség nemzedékről nemzedékre továbbadódhat. ha egy kislány például olyan családba születik, ahol nem tapasztalja meg, hogy szeretik, az elvetettség érzésének hatására nem is lesz képes szeretetet tanúsítani. felnő, férjhez megy, és neki is lesz egy lánya, de ő sem fogja tudni szeretetét kimutatni, így az ő kislányának is ugyanez lesz a problémája; és ez folytatódik nemzedékről nemzedékre. isten ezékielen keresztül kinyilatkoztatta, hogy a gyermekek ne szenvedjenek őseik bűneiért (18,1-4,9):

'mi dolog, hogy ezt a közbeszédet szoktátok mondani izráel földjén, mondván: az atyák ettek egrest, és a fiak foga vásott meg bele? élek én, ezt mondja az úr isten, nem lesz többé helye köztetek ennek a közbeszédnek. íme, minden lélek enyém, úgy az atyának lelke, mint a fiúnak lelke enyém, amely lélek vétkezik, annak kell meghalni! ... (aki) az én parancsolataimban jár, és törvényeimet megőrzi, hogy igazságot cselekedjék: ez az igaz, ő élvén él, ezt mondja az úr isten!'

ha tehát a szüleid sosem mutatták ki irántad érzett szeretetüket, isten akkor sem akarja, hogy a te gyermekeid az ő hibájuk miatt szenvedjenek. isten gondoskodott arról, hogy egyszer s mindenkorra véget tudj vetni ennek a gonosz örökségnek!

és még egy érdekes rész a könyvből, amely bizonyítja, hogy bármi is történt az életünkben, értékesek, egyediek, és céllal létrehozottak vagyunk:

"az efezusiakhoz írt levél 2,10-ben pál azt mondja, isten alkotása vagyunk. az 'alkotás'-nak fordított szó eredetiben poiema. innen származik például az angol 'poem' (költemény) kifejezés. ez tehát művészi teljesítményre utal. isten mesterművei vagyunk!"

efezus 2,10 "mert az ő alkotása vagyunk."

mindent, amit az életről tudnom kell, noé bárkájának történetéből tanultam meg...

1. ne késd le a hajót!

2. ne feledd: mindannyian egy csónakban evezünk!

3. tervezz előre! amikor noé a bárkát építette, még nem esett az eső!

4. légy mindig fitt! még hatszáz éves korodban is kérhetnek arra, hogy tégy valami nagy dolgot.

nemrég voltam tahiban. életemben először. ez egy nagy baptista hely, táborokat rendeznek itt, meg hasonlók. a szabadban tartott istentisztelet előtt arra bátorítottak minket, hogy azért is adjunk hálát, amit nem kaptunk meg istentől, vagy ami egy ideig a mienk volt, de aztán vissza kellett adnunk neki.

azért ez nem olyan könnyű. nem könnyű elengedni, amit egykoron birtokoltunk. nehéz belátni, hogy isten jobban tudja nálunk, hogy nekünk mire van szükségünk. hogy azt adja és akkor, amire és amikor arra a legnagyobb szükségünk van. felidéztem magamban azokat a dolgokat, amiket nagyon szerettem volna, de amiket nem kaptam meg, és ami miatt valszeg sokat is bosszankodtam, sőt még istenre is haragudtam.

sokáig nem értettem, miért voltak nekem hapsijaim (na, vajon?), akik két hónap múlva dobtak ezért vagy azért. miért nem szerettek, miért hagytak el, miért nem maradtak meg mellettem évekig, mint más lányok esetén ez látható? aztán, amikor megtértem istenhez, rádöbbentem... nekem isten egy hívő, megbízható, engem maximálisan elfogadó, komoly társat szánt. de akkor, fiatalabb koromban még nem voltam rá kész, így nem is találkoztam vele. amint isten mellett döntöttem, egy éven belül találkoztam azzal, aki ma a férjem.

érettségi után szerettem volna média szakra menni, így beadtam három helyre a jelentkezésemet. a rákosrendezői pályaudvaron ültem anyukámmal, vártuk, hogy jöjjön a vonat, és mehessünk a pázmányra felvételizni. egy ponttal lemaradtam, de sebaj, felvettek az első helyemre, szegedre, és csodás-nehéz éveket töltöttem ott. minden másként alakult volna, ha a pázmányra vesznek fel. ma a rákosrendezői pályaudvar ott van az utcám végében, és hónapokig jártam ott, várva-kísérve fóti vőlegényemet. ugyanaz a hely, teljesen más célok.

múlt héten minden nap átsuhant velem a busz sződligeten, ahol egykoron rádióztam (saját fejem után menve, önös célokat kergetve). az épületre ki van írva: eladó. múlt héten minden nap elmentünk mellette, romhány felé, ahol egy keresztény angol táborban tolmácsoltam. ugyanaz a hely, teljesen más célok.

a baptista teológia másodévese vagyok. az iskolám mellett van az a hotel, ahol egyszer egy fontos állásinterjún voltam. a bbc hirdette meg a pozíciót, londoni munkavégzésre, magyarok számára. én voltam a legfiatalabb jelölt. nem is kaptam meg az állást, neki is keseredtem rendesen. aztán úgy alakult, hogy mégis elmentem angliába, elvégeztem egy london melletti egyetem média szakát, de minden efféle erőlködésem értelmét vesztette, mert ott megismertem jézust, hazajöttem, lett egy érdekes-változatos-kalandos munkám, és elkezdtem a teológiát. ugyanaz a hely, teljesen más célok.

rájöttem, hogy tényleg áldásként kell felfognunk azt, amit elveszítünk vagy meg sem kapunk. isten sokkal jobbat eszelt ki nekünk, sokkal jobbat a mi erőlködésünknél, vágyainknál.

zsoltárok 68:28 "erősítsd meg, oh isten, azt, a mit számunkra készítettél!"

hirtelen csend lett, ahogy a zsúfolt házba lépett
s bukdácsolt sűrű könnyfátyolán át.
arcába égtek a szúrós tekintetek - nincs helye köztünk! -
mind ezt súgták, mind őt gúnyolták.
ő mégis ment tovább, át a szégyen tűzfalán,
míg térdre hullt jézus lábai előtt.
és bár egy szót sem szólt mégis mind értették őt,
ahogyan kiöntötte a szívét, alabástrom szelencéjét.

hadd szálljon fel jó illatként az én imám, tehozzád éppen ugyanúgy!
hadd mossam meg lábaid a könnyeimmel, és hajammal hadd szárítsam fel!
szeretnék most leborulni, hogy megmentettél, megköszönni,
mindenért hálám kifejezni, de a dalnál jobban szól
egy szelence alabástromból.

emlékszem jól, úgy éltem azelőtt
mint rab madár, kit a bűn csapdába szőtt.
értéktelen és üres volt az életem,
eltékozoltam mindent ami csak fontos lehet.
elvesztem volna, de jézus rám talált,
és megmentett, a szívem őrá várt.
ezért most én is megteszem, a mester lábát megkenem,
és kiöntöm elé a szívem, szeretlek uram!

mostanában ezt a dalt hallgatom. mindenkinek ajánlom, aki azt hiszi, hogy manapság jézusban hinni (vagy ahogy sokan mondják: vallásosnak lenni… pedig nem erről van szó!) a gyengék menekülése. tévedés. mindenkinek fantasztikus érzés, ha megkönnyebbülhet, nem? ha megbocsáthat, és ha neki is megbocsátanak. ugye, milyen sokat ér egy őszinte beszélgetés? ugye, mennyit ér egy boldog mosoly? a jókedvű ember mindent másként visel, sőt a lelki állapota még a fizikaira is kihatással van. nekem ilyen megkönnyebbüléseim, boldogságaim voltak (vannak), amikor elkezdtem jézusban igazán hinni.

egyszer leültem, és számot vetettem magammal. miért tanultam én olyan sok éven át, és miért nem érzem mégis azt a magabiztosságot, boldogságot, céltudatosságot, amit reméltem, hogy fogok? mi az élet értelme? hova kerülök, ha innen el…? olyan kusza volt a hátam mögött lévő huszonnégy év, hogy már azt hittem, nem találom meg benne a rendszert, az értelmet. ez a merengés éppen angliában ért, ahol elkezdtem egy gyülekezetbe járni, először talán azért, hogy a nyelvet gyakoroljam, aztán pedig azért, mert elkezdtem értelmet találni mindenben. isten alkotott, célja van velem, ha segítséget kérek tőle, olyanokra is képessé tesz, amire nem is gondoltam… ilyenekre jöttem rá. ma már mindent másként látok. nekem nem menekülés jézus. hanem lámpás előttem. letettem elé mindent, hogy kezdjen vele valamit, mutassa meg benne a rendszert, vegye el, ami fáj és ami értelmetlen.

és ő megtette.

megint indul valami szédületes valóságsó. (valóság? show?) a lényeg, hogy valami celebet (hires embert, vagyis valakit, akit valamiért sokat mutogatnak a tévében) belevisznek értelmetlen helyzetekbe, ahonnan ki kell szabadulnia. pókokat dobnak rá, vagy patkányokkal a nyakában kell átúsznia egy folyón, meg hasonlók. lesz nagy sikoltozás, szendevés, stressz meg sirás. biztosan nagyon jó lesz... nem kivánok a közhelyes-kioktatós-ejnyebejnyézős embersereg közé beállni, úgyhogy nem is minősitem tovább ezt a legújabb kreálmányt, de azért felhivnám a figyelmet egy dologra.

milyen érdekes, hogy az emberek önként megnéznek több órányi értelmetlen szenvedést, keserűséget, megaláztatást. mert, lássuk be, ennek semmi értelme nem lesz, azért szenvednek, hogy a végén egy, azaz: egyetlenegy ember közülük hazavigyen egy kis pénzt. de ennyi. egyetlen embernek éri meg valamennyire az egész: a nyertesnek. de a nézőnek egyáltalán nem, neki csak egy csomó frusztráló-gyomorforgató-rémálomba illő kép marad meg az agyában.

milyen érdekes ugyanakkor, hogy az egyetlen értelmes, valamit is érő szenvedésről még csak hallani sem akarnak az emberek. pedig jézus kereszthalála egészen egyszerűen megérthető. azért halt meg, hogy istennél kiengeszteljen bennünket, mert mi elfordultunk tőle, bűnöztünk, lázadtunk, és istennél már nagyon kihúztuk a gyufát. de jött jézus, vállalta a halált, és ha mi ezt ma elhisszük, majdan a mennybe jutunk. tutira. igy az ő szenvedéseit nézni mindenkinek megéri: mert mindenki nyer általa, mégpedig a fődijat, az örök életet. mindenki. mégsem akarnak az emberek erről tudomást szerezni, inkább nézik az értelmetlen ocsmányságot, megaláztatást. na, ezt nem értem én.

jézus vállalta a megaláztatást, hogy nekünk jó legyen. ő nem mondta azt, amit a celebek (kicsodák?) sikongatnak majd:

celeb vagyok, vigyetek ki innen!

tázláron kaptam egy könyvet. josh mcdowell írta, és az a címe, hogy "több mint ács". idézek belőle (és ajánlom mindenkinek):

"jézus bizonyítékokkal tudta igazolni azt az állítását, mely szerint ő a messiás, az isten fia. (...) az ószövetségben hatvan jelentősebb messiási prófécia és körülbelül kétszázhetven olyan jövendölésrészlet található, amelyek mind egyetlen személyben, jézusban teljesedtek be. (...) isten nagy gonddal írta meg azokat a jellemzőket, amelyek megkülönböztetik fiát mindenki mástól, aki a múlt, jelen vagy a jövő történelmében valaha is élni fog. (...) a valószínűség-számítás segítségével megállapítható, hogy egy a tíz a százötvenedikenhez az esélye annak, hogy e háromszáz-körüli jövendölésből csak negyvennyolc is egyetlen emberen teljesedjen be. (...)

a messiásra vonatkozó próféciák mind legalább négyszáz évvel az ő megjelenése előtt hangzottak el. van, aki ezzel nem ért egyet, és azt állítja, hogy ezeket a jövendöléseket krisztus kora után írták le, és úgy alakították őket, hogy egybeessenek az életével. ez lehetségesnek is hangzik addig, amíg az illetőnek meg nem mondják, hogy a septuaginta, a héber nyelvű ószövetség görög fordítása krisztus születése előtt százötven-kétszáz évvel készült.

újabb ellenvetés az, hogy jézus szándékosan igyekezett beteljesíteni a zsidó próféciákat. ez a kifogás hihetőnek látszik, amíg észre nem vesszük, hogy a messiás eljövetelének sok részlete az emberi beavatkozás hatókörén teljesen kívül esik. a pontos leszármazás, a születés helye, ideje és módja, az emberek reagálása, az elárultatás, a halál módja, júdás árulása és az árulás bére, a nép viselkedése, a gúnyolódás, a köpködés, az, hogy köntösére sorsot vetettek- a próféciák felét képtelen lett volna önmagától beteljesíteni. (...)

a legfigyelemreméltóbb jézus eljövetelével kapcsolatban az, hogy eljövetelével életeket változtatott meg. egyedül ő bizonyította, hogy helyesek az eljövetelét leíró ószövetségi próféciák százai. és egyedül ő képes beteljesíteni azok számára, akik elfogadják, a legnagyobb próféciát, az új élet ígéretét: "új szívet adok nektek, és új lelket adok belétek."

2 korinthus 5:17 "ezért, ha valaki krisztusban van, új teremtés az:

a régi elmúlt, és íme: új jött létre."

...a romhányi angol tábor dala, amelyet minden reggel elénekeltek a gyerekek/-kel/-nek. dúdold te is:

sok idő a pihenésre nem volt, mert a szombat hajnal már a keleti pályaudvaron talált minket édes drágámal és pár teológiás osztálytársammal együtt. tázlárra mentünk két napra. ez egy kis település soltvadkert mellett, ahol a helyi baptisták elkészítettek egy nagyon vagány kis játszóteret, és hívtak, hogy csináljunk ott programokat a tázlári gyerekeknek.

mivel még az előző héten nyílt meg egyáltalán a szívem a gyerekek felé (ami ugye elég nagy szégyen egy huszonhét éves nőre nézve, de hát ez van…), volt bennem egy adag rettegés („rettegést vegyenek, száz forint egy adag, hehehe”).

kedvesen fogadtak minket a helyiek, és hipp-hopp eljött a három óra, amikor megérkeztek a gyerekek. böbe névtanulgatós játékai után jöhetett a cserépfestés, képkeret-készítés, a sámsoni erőpróba (na ja, persze, hogy elmeséltük nekik sámson történetét… azért ez is csak látszólag volt játszóház, valójában jézus szabadításának hírét vittük oda). a gitár hangjára mindannyian felfigyeltek, és úgy énekeltek-mutogattak jézusról, mintha minden nap hallanának róla… ami ugye nem így van.

este hat felé elérkezett a „lakoma” ideje. a földre tett asztallap mellé szívesen kuporodtak le a gyerekek, pedig csak virsli volt, paradicsom meg paprika, de elmondtuk nekik, hogy régen, jézus idején még így ettek az emberek, fekve és kézzel. evés előtt együtt imádkoztunk. csoda volt.

a focizás alkalmával figyeltünk fel rá, hogy a srácok „gyilkos”-nak szólítják egyik társukat. az apja gyilkos- mesélték a helyiek, így a gyereknek ez a beceneve, de olyan szinten, hogy még a polgármester is így szólítja őt.

istennek azért is van nehéz dolga az emberek között, mert a gonoszság annyira elhatalmasodott a szívekben, és oly nagy valószínűséggel öröklődik tovább, hogy isten már hiába kalimpálja a kezét egy centire az orrunk előtt, mi már észre sem vesszük szeretetét a nagy gyűlölet-tenger közepén.

theresa nagy élmény volt a kicsiknek. ő gambiai, és ezek a gyerekek még sosem láttak színes bőrű embert, aki még ráadásul magyarul is szól hozzájuk. kedvencem, egy nagy gombszemű lányka odament, és megkérdezte tőle: „téged ki festett be? és ha fekete a bőröd, akkor miért fehér a fogad? miért nem fekete az is?” a gyűlölet vajon mikor kerül az emberek szívébe? mert ezek szerint nem gyerekkorban.

fáradtan, de élményekkel feltöltődve (igen, többet kaptunk, mint amennyit adtunk…) zötyögtünk haza, és engem most ezek a szavak villanyoznak fel, és érzem megerősítésnek, hogy jó irányba visz az út, amelyre „tévedtem”:

zsoltárok 71:17 „oh isten, gyermekségemtől tanítottál engem; és mind mostanig hirdetem a te csudadolgaidat.”

zsoltárok 71:5-6 „reád támaszkodom születésem óta; anyámnak méhéből te vontál ki engem; rólad szól az én dicséretem szüntelen. mert

te vagy az én reménységem, oh uram, istenem, és bizodalmam gyermekségemtől fogva!”

megint elkeveredtem egy helyre, amelyől nemtom megmondani, hogy hogyan is kerültem oda. valaki (de ki is?) megkérdezte, hogy nem mennék-e egy amerikaiak által tartott táborba tolmácskodni. én meg igent mondtam (de miért is?). így ez a hetem reggel négynegyvenötös kelés után egy hatos busz elérésével indult, és meg sem álltam a festői környezetben „elhelyezett” romhányig. de mégis mit keresek én egy gyerektáborban? ezek a félkegyelműek csak ordibálni tudnak, én meg gügyögjek itt nekik, asse értik, mi történt jézussal (ja, mert a tábor nagyon fifikásan angol-mázzal van leöntve, de valójában keresztény ízű, hehe). hétfőn még csak jennifer „szája” voltam, lefordítottam, mit mondott, és kész.

aztán magam is gondoltam, hogy ez így nem mehet öt napig, no meg kaptam is egy embert, aki isten akaratát, üzenetét közvetítette. böbe volt ez a „küldönc”, egyik teológiás osztálytársam. ő már rengeteg gyerektáborban volt, és most kiöntötte elém sok év tapasztalatát. „ne gondold, hogy a gyerekek nem értik a hit dolgait. sokkal kiválóbb teológiájuk van, mint azt gondolnád. ők nem kételkednek, nem gyanakodnak, nem kombinálnak. csak elfogadják istent, és szomjasak jézusra. tudják, mi a bűn, és nyomasztja őket a halál tudata is. nyiss feléjük, és ha érzik, hogy szereted őket, maguktól fognak elmondani olyan megdöbbentő dolgokat, hogy alig győzöd majd elhordozni.”

a hét végére együtt éreztem, lüktettem, éltem a gyerekekkel. a bizonyságainkat tátott szájjal hallgatták végig, kérdéseik élesek voltak és nagy figyelemről tanúskodtak… és igen, maguktól elmondtak olyanokat, hogy azt mondtam, ilyen már nincs is („apukám jobban tette volna, ha nem fújja meg a szondát, hanem kéri, hogy vigyék be a rendőrségre, mert addira kiment volna az alkohol hatása, és nem vették volna el a jogsiját. de azóta is iszik amúgy” –mondta a kis kedvencem, minden előzmény, felvezetés vagy kérdés nélkül a szemembe.)

minden nap beszéltem nekik jézusról, ha jennifer mondta, ha nem, mindig mindenről el tudtam kanyarodni a „témára”, és pénteken nehéz szívvel mentem haza. megtettem az első lépést annak a tényleges megértéséhez, amit jézus mondott:

márk 10:15 „aki nem úgy fogadja az isten országát, mint gyermek, semmiképen sem megy be abba.”

házasságkötésünk óta háromhetente-havonta járunk haza. nekem elég is ennyi, azt a huszonnégy órás látogatást pihenem ugyanis az azt következő három hétben… ezeken a napokon valóban a bőrömön tapasztalhatom a szavak erejét.

-miben segíthetek, mondd meg. megcsinálom a kaját, jó?

-olyan vagy, mint egy napszámos, akinek meg kell mondani, mit csináljon. te otthon vagy. neked látnod kell, hogy mi van, mit kell csinálni, ne én mondjam már meg! ha hazajössz, már a kezedben kellene lennie a vasalónak, vagy megláthatnád, hogy nincs elmosogatva.

-jó, akkor megcsinálom a kaját.

-most ne sértődj már meg. legszívesebben azt mondanám, ne csinálj semmit, csak ülj le.

-de én szívesen megcsinálom a kaját.

-á, francokat, nem értesz te semmit.

-kanyarodj ki.

-nem, nem kanyarodom, mert arról jönnek.

-na, dögölj meg.

-az ok nélkül kimondott átok visszaszáll arra, aki mondja.

-de csak viccből mondtam.

-tudom, de akkor is. a viccnek szánt szavak komolyra fordulnak, ha nem holnap, majd tíz év múlva.

-ez igaz, de azért nem kell olyan komolyan venni ezeket a vallásos dolgokat.

-láttad a meleg felvonulásról szóló híradást a tévében? látod, ide vezet a vallás.

-mennyit fizetnek az angol táborban? semennyit? hát, ingyen itthon is lehet dolgozni…

-jó utat, szia, menekülj csak a munka elől!

édes drágám jól viseli ezeket, pedig ő is kap belőle rendesen. amikor keresztény lettem, valahogy tudtam, hogy nem lesz könnyű jézust követni. mégsem gondoltam, hogy lesznek olyan dolgok, amelyeket szinte lehetetlen lesz betartani. hogyan lehet például jézust követni, de a szeretteiddel szembeszállni? egymást kizáró dolgok ezek, nem? isten ezt mondja:

2 mózes 20:12 „tiszteld atyádat és anyádat, hogy hosszú ideig élj azon a földön, a melyet az úr a te istened ád te néked.”

de ezt is a bibliában olvasom:

máté 10:35-37 „mert azért jöttem, hogy meghasonlást támasszak az ember és az ő atyja, a leány és az ő anyja, a meny és az ő napa közt; és hogy az embernek ellensége legyen az ő házanépe. aki inkább szereti atyját és anyját, hogynem engemet, nem méltó én hozzám; és aki inkább szereti fiát és leányát, hogynem engemet, nem méltó én hozzám.”

no és persze ezt is:

lukács 12:51-53 „gondoljátok-é, hogy azért jöttem, hogy békességet adjak e földön? nem, mondom néktek; sőt inkább meghasonlást. meghasonlik az atya a fiú ellen, és a fiú az atya ellen; és az anya a leány ellen, és a leány az anya ellen; napa a menye ellen, és a menye a napa ellen.”

most ez bátorít:

lukács 21:16-18 „elárulnak pedig titeket szülők és testvérek is, rokonok és barátok is; és  megölnek némelyeket ti közületek. és gyűlöletesek lesztek mindenki előtt az én nevemért.

de fejeteknek egy hajszála sem vész el.”

*jó szerencse, semmi más?

nem hiszek a sorsban. nem hiszem, hogy egy-egy élethelyzetbe bele kell törődnünk, azzal, hogy „nekünk az a sorsunk”. nem hiszem, hogy valakinek az lenne a sorsa, hogy egész életében beteg, elhagyott, boldogtalan, vagy éppen arra van predesztinálva, hogy gazdag és sikeres legyen.

felelősek vagyunk a sorsunkért, és igenis van választási lehetőségünk. én erről győződtem meg, amikor egyszer egy múmia-kinézetű törpével találkoztam, aki elutazott kölnbe az ifjúsági világtalálkozóra, hogy a többi fiatallal együtt imádja istent. mondhatta volna, hogy „nekem az a sorsom, hogy egy szerencsétlen törpeként, mellőzve éljek…” de nem ezt mondta. amikor vasárnap találkoztam edittel, aki vak, és a menekültekért küzd, járt már izráelben, meg ki tudja még, mit csinált és hol, akkor azt mondtam, nincs olyan, hogy sors. isten van. szabad akaratot adott. mert ez nagy fegyver ám. a döntési szabadság fegyverével ruházott fel: dönthetünk, hogy nélküle élünk, vagy vele. hogy sajnáltatjuk magunkat, vagy előnyt kovácsolunk mindenből. hogy küzdünk, vagy feladjuk.

nem hiszek a sorsban. istenben hiszek, akinek terve van mindenkivel, és ha valaki kéri őt, meg is mutatja ezt a tervet, sőt segít az út során, eljutni a célba. én éltem isten nélkül, nem kommunikálva vele, a magam feje után menve, de két és fél éve őt választottam. hatalmas a különbség.

isten tele van lehetőségekkel. nincs sors. nincs elkerülhetetlen, szomorú, tragikus végzet. fordulatokkal teli világ van, ahol te választod meg, mire mondasz igent. szabad akarat van, mert isten úgy találta ki a világot, hogy változatos legyen. minden kereszteződésnél mondhatod, hogy erre, vagy arra, és aszerint fog alakulni az életed. a következő kereszteződésnél választhatod istent is. új utakra vezet. 

lukács 1:49-50 „mert nagy dolgokat cselekedék velem a hatalmas; és szent az ő neve! és az ő irgalmassága nemzetségről nemzetségre vagyon azokon, akik őt félik.”

zsoltárok 16:5 „az úr az én osztályos részem (…), te támogatod az én sorsomat.”

egy hernyó megkérdezi a mamájától:

-anya! lejöttem a fáról. most már én is ember vagyok?

hahahahahahaha! ha belegondolok, hogy nekünk kvázi ezt tanították biológia órán! hogy egy majomnak vagyunk az ükunokái! én inkább ebben hiszek (ugyanis sokkal hihetőbb számomra):

nehémiás 9:6 "te vagy egyedül az úr! te teremtetted az eget, az egeknek egeit és minden seregöket, a földet és mindent ami rajta van, a tengereket minden bennök valókkal együtt; és te adsz életet mindnyájoknak, és az égnek serege előtted borul le."

1 krónikák 16:24,26 "beszéljétek a pogányok között az ő dicsőségét, minden népek között az ő csudálatos dolgait; mert a pogányoknak minden isteneik csak bálványok, de

az úr teremtette az egeket."

férjfüggő lettem. :) napról napra jobban szeretem, hiányzik, nem igazi öröm és nem igazi élmény, amit nélküle élek át. ezért el is határoztam, hogy elmegyek vele pénteken éjszakázni, mert akkor csinálta a bútort az unokatesóméknak. az asztalosműhelyben beüzemeltem a laptopot, írtam a teológiára a beadandót, ő meg csinálta a szekrénykéket.

éjfélre végeztünk, és beájultunk az ágyba. szombaton diplomaosztóra mentem. vak barátném kapott diplomát a ptf-en (pünkösdi teológiai főiskola). a tanárok külön hálát adtak tanulmányaiért. amin nincs mit csodálkozni: diplomáját vakon, diszpécsetri munka mellett, több ezer kilométert vonatozva szerezte meg. a diplomaosztó nagyon bensőséges volt: kint a szabadban, nagy fák árnyékában, gitáros-dobos zene mellett, ünnepélyesen, családiasan zajlott minden.

az igehirdetés is nagyon szép volt. a pásztor arra bátorította a végzős diákokat, ne szolgák legyenek, hanem fiak. mit is jelent ez? itt a földön nem úgy kell tekinteni istenre, mint egy rémisztő úrra, akinek a szolgái vagyunk, és aki bármikor lecsaphat ránk, eltaposhat, és folyamatos félelemben kell élnünk hatalma miatt. isten fiai vagyunk, gyermekek, akiket isten szeret, véd, óv, és ha kell, megdorgál, hogy jó útra tereljen bennünket. ezt mondja a biblia:

zsidókhoz írt levél 12:6-10 „mert akit szeret az úr, megdorgálja, megostoroz pedig mindent, akit fiává fogad. ha a fenyítést elszenveditek, akkor veletek úgy bánik az isten, mint fiaival; mert melyik fiú az, akit meg nem fenyít az apa? ha pedig fenyítés nélkül valók vagytok, melyben mindenek részesültek, korcsok vagytok és nem fiak.

aztán, a mi testi apáink fenyítettek minket és becsültük õket; avagy nem sokkal inkább engedelmeskedünk-é a lelkek atyjának, és élünk! mert ám azok kevés ideig, tetszésök szerint fenyítettek; õ pedig javunkra, hogy szentségében részesüljünk.”

egy szolga teljesen máshogy viselkedik, mint egy fiú. a szolga csak kötelességet lát mindenben, nem érzi a felelősséget, a fiú érzi, hogy az övé minden, és megvédi a családot, birtokot, értékeit. a szolga szolgalelkű, a fiú szabad. olyan emberek képződnek körülöttünk, amilyenek mi vagyunk. ha szolgák vagyunk, szolgákat „nevelünk”, ha fiúk, akkor helyes önbecsüléssel rendelkező, teljes értékű fiakat.

róma 8:15 „mert nem kaptátok szolgaság lelkét ismét a félelemre, hanem a fiúságnak lelkét kaptátok, aki  által kiáltjuk: abbá, atyám!”

temetésen voltunk. a sógorom kevesének nevelőapja volt az elhunyt, úgyhogy elég távol tudtam maradni érzelmileg ahhoz, hogy közben tudjak gondolkodni is a „történtekről”. a pap siralmas énekeket énekelt, és elmondta, hogy a meghalt most a mennyben van, és ez de jó.

de mi alapján lehet azt mondani, hogy valaki a mennybe került, avagy sem? ezt ki tudja ellenőrizni? és mi a mérce? ha valaki megkérdezi tőlem három éve, vajon a mennybe megyek-e, szerintem kapásból azt mondom, igen, persze. hiszen miért ne? hát nem öltem embert, tiszta jó voltam mindig… de akkor teréz anya méginkább a mennybe megy, mert ő sokkal több jót tett? mennyi jót kell tenni, hogy a mennybe jussak? vagy nem ez a mérce? ha egy jó ember az utolsó pillanatban megöl valakit, akkor ő nem a mennybe megy, egy pillanat alatt elvesztette a mennybe való bejutás esélyét? elgondolkodtató…

ma már tudom, hogy mi a szitu.

jános 3:18  „aki hiszen őbenne (jézusban), el nem kárhozik; aki pedig nem hisz, immár elkárhozott, mivelhogy nem hitt az isten egyszülött fiának nevében.”

róma 10:13 „mert minden, a ki segítségül hívja az úr nevét, megtartatik.”

márk 16:16 „aki hiszen és megkeresztelkedik, idvezül; a ki pedig nem hiszen, elkárhozik.”

jános 8:24 „mert ha nem hiszitek, hogy én (jézus) vagyok, meghaltok a ti bűneitekben.”

1 thesszalonika 4:13-17 „ nem akarom továbbá, atyámfiai, hogy tudatlanságban legyetek azok felõl, akik elaludtak, hogy ne bánkódjatok, mint a többiek, a kiknek nincsen reménységök. mert ha hisszük, hogy jézus meghalt és feltámadott, azonképen az isten is előhozza azokat, a kik elaludtak, a jézus által ővele együtt. (...) feltámadnak először a kik meghaltak volt a krisztusban; azután mi, a kik élünk, a kik megmaradunk, elragadtatunk azokkal együtt a felhőkön az úr elébe a levegőbe; és ekképen mindenkor az úrral leszünk.”

aki hisz jézusban, az a mennybe megy, aki meg nem, az nem. ez isten ötlete volt. zseniális. így nem kell bizonytalankodni, hogy vajon eleget tettem-e a mennybe való bejutáshoz, vagy még három öregasszonyt át kell kísérnem a zebrán… nem. a képlet egyszerű, hogy mindenki megértse, és el tudja dönteni, hogy teljesíti-e vagy sem: jézus elfogadása a szívben, és megvallása szavakkal = kulcs a mennyhez.

jános 3:16 „mert úgy szerette isten e világot, hogy az ő egyszülött fiát adta, hogy valaki hiszen őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.”

példabeszédeket olvastam a villamoson:

példabeszédek 14:30 „a szelíd szív a testnek élete; az irígység pedig a csontoknak rothadása.”

példabeszédek 13:18 „szegénység és gyalázat lesz azon, a ki a fenyítéktõl magát elvonja; a ki pedig megfogadja a dorgálást, tiszteltetik.”

példabeszédek 13:20 „a ki jár a bölcsekkel, bölcs lesz; a ki pedig magát társul adja a bolondokhoz, megromol.”

példabeszédek 11:22 „mint a disznó orrában az aranyperecz, olyan a szép asszony, a kinek nincs okossága.”

példabeszédek 17:22 „a vidám elme jó orvosságul szolgál; a szomorú lélek pedig megszáraztja a csontokat.”

amúgy meg mostanában azon gondolkodom, hogy én vajon meghalnék-e jézusért? kínában manapság olyan földalatti gyülekezetek léteznek, akiknek tagjait a "rendszer" nevében akármikor elvihetik börtönbe, megkínozhatják, megölhetik. és ők mégis összegyűlnek, mert megismerték az egyedül élő istent, és akarják imádni, akarnak együtt imázni, ahogyan jézus kérte a hívőket. bárki bármikor elárulhatja őket, és akkor nyekk... elképesztően vad kínzási módokat eszelnek ki ellenük csak azért, hogy megtagadják hitüket.

vajon mit csinálnék, ha engem elkapnának? tudnám-e magasztalni jézus nevét (aki megmentett, aki megváltoztatta az életem, aki nélkül tovább folytathattam volna céltalan lődörgésemet ezen a világon...)? ha nem kapnék negyven napig enni és két hétig inni, ha madárpókot raknának rám, ha kikötöznének, és csak állni tudnék egy hideg és nyirkos helyen, ha elnyomnának rajtam egy cigit, tőből kirángatnák a fogaimat... vajon tudnék-e úgy a halálba menni, mint az első századi keresztények: dalolva és mosolyogva, tudva, hogy az örök élet vár?

fontos lenne ezt tudnom. mert, ha a válasz nem, akkor vajon mondhatom-e, hogy

keresztény vagyok?

jeremiás siarlmai 3:26-30 „jó várni és megadással lenni az úr szabadításáig. jó a férfiúnak, ha igát visel ifjúságában. egyedül ül és hallgat, mert felvette magára. 

orczáját tartja az őt verőnek, megelégszik gyalázattal.”

nagyon szeretem a férjemet. vannak dolgai, amit nem értek meg, de elfogadom. szeretett volna akció filmet nézni, így elmentünk a moziba azzal, hogy én megnézek a kedvéért egy filmet, aztán meg ő az enyémért egy másikat.

valamit nagyon elnézhetett, mert megvett két jegyet a hulk-ra, és csak a teremben jött rá, hogy ő a superhero-t akarta volna megnézni. de maradtunk.

a film röviden arról szól, hogy egy kutató saját magán kísérletezve véletlenül átalakult zöld szemű szörnnyé, és mindig, amint felizgatták, átalakult hatalmas rondasággá, és szétzúzott mindent és mindenkit. a félresikerült akció után elbujdosott, hogy meg ne találják, és nehogy sokszorozva őt szuperkatonákat fejlesszenek ki a világ elpusztítására.

mivel nagyon rettegtem a film közben, figyelni kezdtem. befelé és a film mélyebb értelme felé. a gyűlölet jutott eszembe. az ember egyszer csak felizgatja magát, átengedi életét a haragnak, gyűlöletnek, és zúzni kezd. először csak a belseje kezd forrni. aztán átalakul a teste. végül pusztítani kezd. a gyűlölet, ha eluralkodik, hatalmas pusztításhoz vezet. a filmben kellett egy vérátömlesztés ahhoz, hogy a főhős megszabaduljon „második énjétől”. a gyűlölettől csak vérátömlesztés árán szabadulhatunk meg. le kell csapolnunk a gyűlöletre hajlamos vérünket, és át kell ömlesztenünk vénáinkon jézusét. ellenkező esetben hajlamunk jön, eluralkodik, és egy pusztító állattá tesz minket.

a gyűlölet erejét nem szabad lenézni, semmibe venni. szétrombolhat életeket, családokat, nemzeteket. elejét kell venni a bennünk elszabaduló zöld szörnynek.

nemrég elhatároztam, hogy engedelmeskedem jézusnak, és imádkozom azokért, akiket nem nagyon szeretek, vagy úgy gondolom, hogy ők nem szeretnek engem. magam is meglepődtem: szavaim sírásba fulladtak. mert a haragos szív nem szeret imádkozni, nem szereti áldani az ellenséget. a gyűlölködő szív csak önsajnálni szeret, meg gonosz gondolatokat táplálni. a gonosz szív vérét le kell csapolni, mint hulk-ét, és át kell rajta eredeztetni jézusét.

róma 5:8-9 „az isten pedig a mi hozzánk való szerelmét abban mutatta meg, hogy mikor még bűnösök voltunk, krisztus érettünk meghalt. minekutána azért most megigazultunk az ő vére által, sokkal inkább

megtartatunk a harag ellen ő általa.”