myjesus

az angyalföldi baptista gyülekezet ezen a héten jó kis programokkal várja az embereket. ma nemzetközi est lesz albán, mongol és afrikai ételekkel, beszámolókkal, bizonyságokkal. tegnap pedig láthatatlan színházat rendeztek. egy kolléganőmmel és egy barátnémmal mentünk el, tartottam is az egésztől, mert nem tudtam, milyen lesz, mennyire „nyomatják” majd jézust a kedves angyalföldi testvérek.

az egyszemélyes színház negyed óráig tartott, fel kellett iratkozni, hogy ki után ki következik. mielőtt beléptem a terembe, sálat kötöttek a szemem elé, hogy ne lássak semmit, majd egy puha kéz megfogta az enyémet, és bevezetett egy szobába. lenyomtak egy matracra, letakartak lepedővel, és gyengéd kezek elkezdtek „gyomrozni”, formálni. közben valaki felolvasta azt az igét arról, hogy isten saját kezével, akarattal teremtett, formált, és már az anyaméh előtt ismert minket. hirtelen fellebbent rólam a lepedő, és többen felkiáltottak: „nézd, kislány, jajj, de aranyos!” megszülettem.

de máris rángattak tovább, jött a buli, kínáltak cigivel, itallal, húztak jobbról-balról. nem mentem. egy helyben topogtam. aztán hirtelen megjelent egy mély hangú férfi, aki oltár elé vezetett, ujjamra gyűrűt húzott. észre sem vettem, de már gyerekek hada ordibált jobbomon, a főnök és a férjem a balomon, kész káosz volt. a következő pillanatban újra a matracon találtam magam, rám lepedő borult, és sirattak, búcsúztatták a nagymamát, aki én voltam. fizikailag meghaltam, ők pedig eltemettek, pedig éreztem jelenlétüket, hallottam hangjukat, élt a lelkem. egy perc alatt lezajlott az életem. tényleg csak ennyi lenne?

csend lett. majd megfogott és felhúzott egy kéz, és egy kérdést hallottam. jézus, isten fia legyőzte a halált, és ha ezt elfogadod, tiéd lehet az örök élet ígérete. hiszed-e ezt?

„hiszem”- mondtam én, és a kéz vezetésére elindultam kifelé. levették arcom elől a sálat. megérkeztem a mennybe. tisztán láttam.

tisztán látok.

öt nap múlva kezdődik a paralimpia pekingben. csodával és erővel teli napok.

zsoltárok 40:5 „sokat cselekedtél te, uram istenem, a te csodáiddal és terveiddel mi érettünk; semmi sem hasonlítható hozzád; hirdetném és elbeszélném, de többek, semhogy elszámlálhatnám.”

ma vagyok utoljára itt, a csöviszállón, vagyis a bányában. nem csak azért illik rá a név, mert ez az utca neve, hanem, mert valóban itt „bányásszák” a szellemi sivárságot, reménytelenséget, szélmalomharcot, fásultságot, de az érzelmek sokszínűségét, az igazi kihívásokat is.

emberi oldalról azt mondanám, azért kerültem ide másfél évvel ezelőtt, mert nem voltam alázatos, és szeretetteljes. ha viszont egy kicsit a dolgok mögé nézek, azt mondom, istennek volt ez a terve velem. sosem érdekeltek a csövik, mindig azt gondoltam, maguk tehetnek sorsukról. aztán ide kerülve beszélgettem valakivel, akinek a nagyszülei babakorában rumot adtak, hogy elhallgasson, így vált hatévesen alkoholistává, tizenévesen pedig drogfüggővé. nem választotta sorsát. azt hittem, aki egy csöviszállóval beéri, az léhűtő, élősködő. aztán találkoztam egy lakóval, aki egy luxushotel séfje. kisemmizték, megalázták, ő meg dolgozik, és dolgozik, és küzd, és túlél. azt hittem, a csövik lemondtak büszkeségükről, a hiúság szó pedig sosem szerepelt a szótárukban. aztán megláttam adrit, aki egy állásinterjúra szépen kisminkelte magát, felöltözött. úgy nézett ki, mint egy utcanő, de hát honnan is tudhatná, milyen a konszolidált öltözet? senki, sosem tanította meg rá! ő mégis megtett mindent, hogy kihozza magából a maximumot. nő akart lenni. szép nő.

a sok (jó, hasznos, értékes, megerősítő) tapasztalat ellenére, amit itt szereztem, szerintem a legjobbkor kerülök el innen. a bánya lassan, de biztosan emésztette fel hitemet. no nem az istenbe vetettet, hanem azt, hogy hasznos vagyok, hogy erős vagyok, hogy változtatni tudó vagyok. mert nem. vagy igen? már nem tudom. 

nem volt könnyű ez a másfél év. tanulóidő volt. kemény. próbálnám összefoglalni, valahogy frappánsan összegezni okait, de megtette helyettem a kollégám, aki ezt a papírt ragasztotta ki a közös asztalunk feletti falra:

a próbák célja (avagy miért hagyja isten, hogy nehézségbe keveredjünk, hogy ínséges időket éljünk át):

megtisztítás

karakterformálás

hit és hűség kiformálása

kitartás, stabilitás

motivációk letisztulása

isteni törvényszerűségek megismerése

alázat, összetöretés

2 korinthus 10:18 „mert nem az a kipróbált, aki magát ajánlja, hanem a kit az úr ajánl.”

elkezdtem olvasni jack hayford könyvét, az "arról, hogy a mária csoda hogyan lehet a tiéd is!" címűt. még csak az elején tartok, kicsit meg is voltam ijedve a címe alapján, hogy ez most valami fura dolog lesz, de arról van szó, hogy elmagyarázza, hogy mária egy átlagos asszony volt, de alávetette magát istennek, és nem kérdezte, hogy "de hát én? nem is vagyok elég jó erre!", hanem tette, ami rábízatott... és, hogy mindenkinek késznek kellene lennie arra, hogy istennel kapcsolatba lépjen, és, hogy teljesítse, ami a neki rendelt küldetés.

idézet a könyvből:

"isten nem fogja azt mondani: 'hé, te ott! azt hiszem, valami nagy dolgot fogok tenni, úgyhogy hagyd ott a munkahelyedet, a feleségedet, felejtsd el a gyerekeidet, és jövő csütörtökön indulj indonéziába!' ő hitre és cselekvésre fog felszólítani minket, de mások iránti érzékenységgel, megfelelő időt adva a felkészülésre és gondoskodva a megvalósítást biztosító alkalmas körülményekről."

isten ma is cselekszik, hív, vár és megsegít. mert megígérte:

máté 28:20 "én ti veletek vagyok minden napon a világ végezetéig."

hannának köszönhetően eljutottunk „a társulat” jubileumi „istván, a király” előadására. a bazilika előtti tér hamar megtelt emberekkel. mi álló jegyet kaptunk, de én így utólag nem bánom, annyira nem volt vészes... tudom, égő, de én még sosem láttam ezt a darabot, sem tévében, sem színpadon, úgyhogy az újdonság erejével hatottak a negatív megvallásokkal, okkultizmussal teli dalok… nem is csoda, hogy ide jutottunk: őseink szellemekkel diskuráltak, ármánykodtak, a hatalomba voltak (vannak?) szerelmesek, vagy éppen jézus nevében mészároltak (melyik bibliai részben mondja jézus, hogy öljetek, emberek?). na, abba is hagyom ezen eszmefuttatásomat, állati nagy szégyen vagyok, hehe. :)

egyébként ez a dal tetszett a legjobban (kiről szól vajon, na, kiről?)

valakinek holnap le kell győzni a sötétséget,
mondd, te kit választanál?
valakinek holnap át kell írni a régi meséket,
ó, mondd, te kit választanál ?
valakinek holnap meg kell váltani ezt a világot
mondd, te kit választanál? valakinek holnap le kell tépni magáról a láncot
ó, mondd, te kit választanál?

valakinek holnap le kell mondani hivataláról
mondd, te kit választanál? valakinek holnap át kell venni a korona ékszert
mondd, te kit választanál?
valakinek holnap le kell tennie végül a fegyvert
ó, mondd, te kit választanál?
valakinek holnap meg kell válni az életétől
ó, mondd, te kit választanál?

jézust királynak!

tegnap óta zsibbadt-örömmámoros-csodálkozós hangulatom van. sosem voltam még ilyen közel egy frissen megtérőhöz. angliában már volt, hogy én hívtam meg embereket gyülekezetbe, akik rendszeresen látogatták is utána a helyet, de nem értesültem jézussal való megrázó találkozásukról. most meg itt ez a lány, akinek a blogom is segített kérdései megválaszolásában. tegnap megírta a történetét.

„úgy kezdődött, hogy tavasszal jelentkeztem a bátor táborba önkéntesnek. később a bátor tábor alapítvány honlapján találtam rá a mosoly alapítványra. megnéztem az ő oldalukat is, és késztetést éreztem, hogy írjak nekik, tudok-e segíteni valamiben. felhívtak, hogy az ultrabalaton futóversenyen lehetne segíteni az alapítvány frissítőpontjain. elvállaltam. a "mosolyosok" csapatával hamar összebarátkoztunk, az egyik sráccal pedig különösen sokat beszélgettünk (akkor még nem is istenről). miután hazajöttem, megkerestem kíváncsiságból a fiút az iwiw-en, és nagyon meglepődtem az adatlapján. arról írt, hogy nyolc éve megváltozott az élete, mert találkozott jézussal. kicsit csalódott voltam, hogy "kifogtam egy ilyet", el is könyveltem a "felejtős" kategóriába. aztán teltek-múltak a hetek, és egy péntek estén leparkoltam a blahán, ott vártam két barátnőmet. vajon kinek az autója mellé sikerült beállnom? a futó fiúé mellé. evangelizáltak a blahán. elkezdtünk beszélgetni (akkor már istenről), én persze magamban hevesen tiltakoztam ("nehogy már megtérítsen!"). azt mondta, kíváncsi rá, én hogyan látom a világot.

a találkozóra hozott nekem egy filmet lutherről, és néhány keresztény zenét is. végig istenről beszélgettünk. elmesélte a megtérését, és azokat a csodákat, amik vele történtek, mióta az úrral jár. kifejtette nézeteit a házasságról, szerelemről. csalódottan tértem haza.

másnap épp az ismerőseimet nézegettem az iwiw-en (néha „végigfutok" rajtuk kíváncsiságból), ekkor láttam egy idegennek tűnő nevet: a tiédet. örömmel konstatáltam, hogy egy újabb kortársam ment férjhez, majd az adatlapodon észrevettem a blogod elérhetőségét. kíváncsi voltam. elkezdtem olvasni, és olvastam, és olvastam… simán végigolvastam az összes bejegyzést. csak ez járt a fejemben, pedig tiltakoztam ellene. egyik reggel munkába menet (a szokásos útvonalon) balra néztem, és épp egy baptista imaház előtt álltam. több napon át fájt a szemem. még soha nem éreztem ilyet, egyszerűen nem bírtam forgatni. amikor erről panaszkodtam az egyik kollegámnak, azt vágta rá, hogy biztos nem akarok valamit meglátni. ez a mondat szíven ütött.

akkor ezt mondtam istennek: „oké, értem már a jeleket, „megadom magam"! felhívtam zolit, hogy találkozzunk, mert lenne pár kérdésem…

a blahán találkoztunk, a golgotások pont akkor tartottak valamilyen pantomim előadást, aminek már csak a végét tudtuk elcsípni. egy srác invitált minket, hogy nézzük meg a programjukat a new york kávéház melletti épületükben. ledöbbentem, amikor odaértünk. a hely tele volt normális fiatalokkal! olyanokkal, mint akármelyikünk. egyáltalán nem tűntek „szentfazekaknak", ahogy vártam.

tetszett a zene is. dicsőítő énekeket énekeltünk, és az egyik számnál („szerelmed mélyebb a mély vizeknél") elkezdtek folyni a könnyeim, és nagy melegséget éreztem a szívemben. a prédikáció után mindenki becsukta a szemét, és felállással lehetett jelezni, ha valaki döntésre jutott, hogy megnyitja a szívét jézusnak. felálltam. boldogan nyugtáztam, hogy ez a randi bizony jól sikerült! jézussal!

a következő héten zoli elhívott az egyik házi csoportba, majd el kellett utaznom a bátor táborba tíz napra. bevallom, ott nem nagyon volt időm-energiám a történteken gondolkozni, hiszen minden percemet lekötötték a gyerkőcök.

miután hazajöttem, tele voltam kétségekkel. hogyan tudnék belevágni a keresztény életbe, tudom-e én ezt vállalni, folytatni, élni? kell ez nekem egyáltalán? zoli is többször próbált hívni, nekem nem nagyon akaródzott felvenni. végül beszéltünk telefonon, és újra találkoztunk. elhatároztam, hogy megmondom neki, inkább mégsem mennék bele ebbe a vallási dologba, időt kérek még stb.

beszélgettünk, megnéztünk egy filmet, a könyveit, és végül minden kétségem elszállt. isten már megint jókor küldte őt elém. amikor nála voltunk, és beszélgettünk istenről, az élet dolgairól, az jutott eszembe, hogy milyen jó lehet így élni. csendesen, egymásra figyelve, szeretetben. megszületett bennem a vágy, hogy egy napon így éljek valakivel. remélem, isten majd segít ebben is, és küld valakit.”

ámen.

ha nem egy csöviszállón ülnék, és nem szorongatna a hétfői pályázati határidő, nem zsizsegnének mellettem a kollégák, akkor biztos elsírnám magam azon a rövid üzeneten, amelyet egy iwiwes ismerősöm küldött ma reggel:

"szia, fura, hogy több közös állomás is volt az életünkben (rózsa, kommunikáció szak), mégsem ismertük egymást igazán. a nyár elején összefutottam valakivel, aki istenről beszélt nekem. először furcsállottam őt, meg azt is amikről mesélt. viszont a következő napon "véletlenül" ráakadtam a blogodra. nem bírtam abbahagyni az olvasást... végül úgy döntöttem, megnyitom a szívemet jézusnak! szóval csak szeretném megköszönni, hogy te is hozzájárultál mindehhez. kívánok neked sok-sok új élményt, bizonyságot, szeretetet a blogodhoz, ami sokaknak ad erőt a mindennapokban. öröm olvasni az őszinte soraidat. örülök, hogy ismét van egy közös állomás az életünkben."

hát még én. :)

hát még isten! :))

esküvőre készülő barátnémmal volt találkozóm az alexandra könyvesbolt kávézójában (akik ismernek, ennyit mondanak: "milyen meglepő...!"). amíg vártam, bogarásztam a babaváró könyvek között (nem, még nem vagyok áldott állapotban). próbáltam egy olyan könyvet találni, amelyben nincs babahoroszkóp, babamasszázs, terhesjóga, sőt, a terhes szót sem emlegetik, kihagyják a depressziós, önajnározó, önsajnáló fejezeteket, magyarán amelyben nincsenek okkult baromságok, és ahol ezt a csodát nem egy elborzasztó-gusztustalan-szenvedésselteli, kerülendő dolognak írják le. nem találtam olyat, amiért pénzt adnék ki (max. anne geddes bájos könyvéért érdemes a pénztárcába nyúlni, de ez is csak fotóalbum, nem "okosító" könyv...)

még balatonszemesen, a balaton neten vettem meg a "gyermekszületés természetfeletti módon" című művet, amely kissé kétértelmű címe ellenére keresztény könyv, írója a négy gyermeket világra hozó jackie mize. elkezdtem olvasni, és most ott tartok, hogy megszülte a második gyermekét, egészségesen, és fájdalom nélkül. végigimádkozta a kilenc hónapot, és hittel megvallotta, hogy ha jézus meghalt a bűnünkért, a betegségeinkért és a fájdalmakat is elhordozta helyettünk, akkor nekünk nem kell többet jajgatva-ordítva szenvednünk. bement a kórházba, az izmai fájdalom nélkül húzódtak össze, és két nyomásra kijött a kisbaba. arra tanít könyvében, hogy ez mindenkinek, aki elfogadta jézust, elérhető dolog. arra bátorít, hogy ne számoljunk be mindenkinek nagy hanggal  szülési tervünkről, elég a saját hitetlenségünkkel leszámolni, nem kell még mások ellenvéleményével is megküzdenünk. kereszténnyé a magunk szelídségével, csendes bizonyságtételével lehetünk. az orvosok és az ápolók csodálkoztak is rendesen, és ez volt az igazi bizonyság. nem az, hogy vallásos őrültként ordibálja, hogy ő fájdalommentesen fog szülni, pláne nem, ha az utolós pillanatban kezdi el ezt hajtogatni...

szóval, nagyon érdekes ez a könyv, tele van pozitív megvallásokkal, imákkal, amellyel elérhető, hogy mi legyünk a testünk urai, és nem a testünk uralkodjon rajtunk. isten szép, egészséges kisbabákat szánt nekünk, a bibliában csak kivételes esetekben, tanító-feddő szándékkal zárt be asszonyi méheket. terve az, hogy az ember népesítse be a földet. és ennek egy módja van: a gyermek. a könyvben ugyan le van írva egy jó tanács a világi szemléletű könyvekkel kapcsolatban - ahogy a tehénnek mondják: edd meg a szénát, a töviseket meg köpd ki, vagyis, a hiteddel ellenkező dolgokat ne olvasd el, vagy hagyd figyelmen kívül, de hát ez szerintem elégé nehezen valósítható meg...

jó lenne létrehozni egy szép kivitelezésű, keresztény szemléletű babaváró naplót. minden okkultizmust kidobni belőle, feltüntetve benne isten tervét a családra, gyermekre, születésre vonatkozóan. nem gondolnám, hogy hagyni kellene, hogy a könyvesbolt polcát leuralják a babahoroszkópok, mamajógák, vagy a "hogyan neveljünk a bébiből menedzsert" témájú könyvek...

(és ezzel a könyvecskével még nem lennénk ijesztően vallásosak, "csak" életigenlőek, pozitívak, igazságban helyreállítottak). ez lehetne a mottója:

zsoltárok 127:3 "az anyaméh gyümölcse: jutalom."

nem tudom, hány éve rendezik meg a balaton-netet, nekem ez volt a második. egy egyhetes rendezvényről van szó, keresztény témájú előadásokkal, gyerek- és tiniprogramokkal, és egy expo-sátorral, amelyben hazai missziós szervezetek mutatkozhatnak be. tavaly egyik kolléganőmmel vettünk részt rajta, az alapítványunkat képviseltük, újságot-szórólapot adtunk, könyveket árultunk, és kérdésekre feleltünk. azóta mindketten feleségek vagyunk, ő romániában szolgál misszionáriusként, szóval idén édes drágámmal mentem.

hála neki, egy előadásra el is jutottam, míg ő az expo standnál „tartotta a frontot”. ian coffey beszélt, dávid kollégám pedig tolmácsolt. két története fogott meg nagyon: egy misszionárius házaspár sok-sok évi afrikai szolgálat után hazafelé vette az irányt. hajóval mentek az amerikai egyesült államokba, több hétig tartott az út. épp a fedélzeten volt egy nagy tekintélyű ember is, így, mikor megérkeztek, először ő szállt le. hatalmas fogadóbizottság várta, mindenki lekezelt vele, s a többiek csak távozásuk után szállhattak le a hajóról. a misszionárius házaspárt nem várta senki, amely mélyen érintette őket. napokig nem szabadultak a csalódottság érzésétől. imádkoztak, kérdezték istent, vajon nekik miért nem jutott legalább egy meleg ölelés, egy ember, aki a csomagjukat hazavitte volna, miért nem fogadták őket hazaérkeztükkor. egyszer csak egy rövid, határozott mondat „szólalt meg” a szívükben, amely megmagyarázott mindent: „ti még nem értetek haza.” nem tudják, milyen fogadtatást kapnak majd, ha tényleg hazaérnek: a mennyben.

a másik történet egy afrikai fiúról szólt, aki nagyon szorgalmasan látogatta a helyi katolikus missziót, és mondta a papnak, hogy ő is ezt a hivatást választaná. „te nem lehetsz pap, hiszen zabigyerek vagy!” – mondta a pap, és ez az egy mondat folyamatosan vérző sebként élt a fiú szívében. évek múlva hallott egy tanítást arról, hogy isten szemében mindenki egyforma, fehér és fekete, gazdag és szegény, törvényes vagy törvénytelenül született. ő mindenkinek egyformán megadta jézust, és mindenkit vár az ő országába. a fiú elfogadta ezt, megtért, és bemerítkezésekor ezt mondta a lelkész: „mától a neved róma nyolc, egy.” ez pedig így szól: róma 8:1 „nincsen azért immár semmi kárhoztatásuk azoknak, a kik krisztus jézusban vannak, kik nem test szerint járnak, hanem  lélek szerint.” a férfi mindenhol átíratta a nevét:  jogosítványban, személyi igazolványban, így mutatkozott be az adóhivatalban, az iskolában és a könyvtárban. nem volt ember, aki meg ne kérdezte volna, mit jelent a neve, és mi a története. évek alatt számos ember fogadta el jézust a történet hallatán, és így lett a fiúból afrika egyik legnagyobb evangelistája. ő maga isten szeretetének élő, mozgó, lélegző bizonysága.

másnap, a balaton-net záróösszejövetelén így hívták dicsőítésre a hívőket:

„testvéreim, mindenki, akit róma nyolc, egynek hívnak, álljon fel, és imádja a királyok királyát!”

isten sokféleképpen tud válaszolni problémáinkra, kérdéseinkre. ritkán üvölt le a mennyből egy igent vagy egy nemet, helyette embereket, szituációkat küld, vagy egy egyértelmű "megérzést" ültet a szívbe, esetleg nagy-nagy békét ad valamilyen kérdés kapcsán.

nemrég még azon merengtem, vajon hogyan kellene a jövőben születendő gyerekeinket nevelni: hívő módjára, de akkor esélyes, hogy nem őszinte lesz a hit, csak egy máz, egy nagy üresség, vagy hagyni kell a gyereket, hadd válassza ő jézust felnőttként, és nem foglalkozni a "vallásos" neveléssel? istenre bíztam a dolgot, gondoltam, hogy mutat majd valamit, amiből tudni fogom, mi a teendő...

aztán a bárka táborban meg is kaptam a választ. úgy mart belém a felismerés, hogy isten milyen viselkedést vár el a nevelésben, hogy biztos vagyok benne: tőle jött ez a látás. kedvencem, egy alig hároméves fürtös kislány állt a kanapé tetején, és üvöltött a többiekre: "gusztustalan pisisek vagytok" és "szétrúglak, mint a szart!". ledöbbentem. a hívő szülők gyereke úgy ontotta magából ezeket a mondatokat, mintha otthon ezt gyakorolták volna. pedig valószínűleg a bölcsődében szedte fel. pár órával később határozottan odalépett hozzám, és csillogó szemmel rábökött egy könyvre: "mesélsz nekem az úr jézusról?" micsoda kettősség! a csúnya szavakról valószínűleg nem tudja, hogy azok, viszont, ha nem kapna otthon jó nevelést, eluralkodnának rajta ezek a kifejezések. ha otthon nem látna egy határozott vezetőt, az úr jézust, akkor a világ könnyen bekebelezhetné. a döntés azonban az övé, hogy elfogadja-e a szülők példáját, az imádkozó, böjtölő, adakozó, jót tevő, jézust követők életmódját.

felelősségünk van az úr jézust bemutatni nekik, ez vált számomra világossá. beszélni kell nekik róla, és remélni, hogy egyszer saját meggyőződésből, őszintén elfogadják életük uraként.

zsoltárok 119:9 "mi módon őrizheti meg tisztán az ifjú az ő útát, ha nem a te beszédednek megtartása által?"

gyerekem még nincs, úgyhogy nemtom, mekkora bűn egyikkel kivételezni a másik ellenében… így a táborban lazán kiválasztottam a kedvencemet, lulukát. próbálom analizálni brilliáns logikáját, gondolkodását, „működését”. néninek hív, a „néni” meg mindig megy, és ad neki enni (egy tányérból falatoztunk, felültettem a biciklimre, sőt hatalmas bringáskesztyűmet is megkapta „egy körre”…). kérdezte: „neked van gyereked?” mondtam neki, még nincs. „és ha lesz, akkor te leszel az anyukája?” ezt is megfeleltem neki. „és az apukája már megszületett?” mondtam neki, igen, már meg, ő a férjem, és ő lesz az apukája a babának.

nagyon aranyos meg vicces, de elgondolkodtató is ez a kérdés. normális gondolkodásra vall. egy családban van egy apuka, egy anyuka, meg egy vagy több gyerek. jó, ha ott él a nagyszülő, mert így a betegség, halál, elmúlás is része lesz a gyerek életének, nem fog tőle félni, vagy figyelmen kívül hagyni, netalántán lenézni, undorodni… jó dolog a rend. jó benne gyönyörködni. és most az a szólam jönne, hogy „mit mondjunk majd a gyerekeinknek, hogy igen, normális, ha az embernek két apja van, vagy két anyja, és ő nem annak a gyereke, hanem…” de befejezem az „éneklést”. vagy csak most kezdem?:

zsoltárok 119:16,17,21 „gyönyörködöm a te rendeléseidben; a te beszédedről nem feledkezem el. tégy jól a te szolgáddal, hogy éljek és megtartsam a te beszédedet.”

egy hétig gyülekezetünk gyerektáborában segítettem. legalábbis igyekeztem… egyik nap leült mellém egy kislány, és egy enciklopédiát lapozgatott. hatalmas, színes és részletes képeket mutogatott nekem különféle hüllőkről. „hú, ez de gusztustalan!” – fordultam el fintorogva a könyvtől. „miért gusztustalan?” – kérdezte nagyra nyílt szemekkel a lány. „hátööö…” – nyögtem, „mert olyan nyálkás a bőre, és félek tőle.” „miért, húsevő?” –szegezte nekem a lány a megsemmisítő kérdést.

egy gyereknek, ahogy én elnézem, nem nagyon vannak félelmei, meg undora, meg betegségképzete, csak, ha beleneveljük. ha azt mondjuk, a béka undorító, akkor ő ezt fogadja el. akinek meg ezt nem mondják, talán lepkét kerget és pókokat fogdos puszta kézzel, mint ahogy ez a tábor alatt meg is történt. kíváncsi lennék, milyen merész, önálló, erős és találékony lenne egy gyerek, ha nem nevelnénk bele „dolgokat”.

vannak olyanok, amelyeket akkor sem lehetne már kinevelni belőlük, ha akarnánk, hiszen, ha évekig mondtunk nekik bizonyos dolgokat, nem tudják elfogadni az ellenkezőjét… ha a béka undorító, akkor évek múlva hiába akarnák megsimogatni, nem tudnák: felfordulna a gyomruk, sikítanának, ilyenek.

sokszor hallottam, hogy nagy dohányosok, alkoholisták, sok abortuszon átesettek elfogadták jézust, és várták, hogy a testük maradéktalanul meggyógyuljon. vannak csodák, és vannak gyógyulások, de egy tönkretett tüdő, egy elsorvadt máj, egy elkötött petevezeték, egy agyontetovált test már megszokta „gazdája” életformáját. a legtöbbször a tönkretett test már nem tud meggyógyulni ezen a világon. ahogy bántunk vele évtizedeken át, arra van beállítva, úgy működik, és ez már nem tud száznyolcvan fokos forulatot venni.

1 korinthus 3:16-17 „nem tudjátok-é, hogy ti isten temploma vagytok, és az isten lelke  lakozik bennetek? ha valaki az isten templomát megrontja, megrontja azt az isten. mert az istennek temploma szent, ezek vagytok ti.”

mostanában bele-belenéztünk a két csatornán is főműsoridőben főzőcskéző sztárok műsoraiba. jókat lehet rajta mulatni, persze, és nem is akarok sznob lenni, hogy ezek helyett miért nem sugároznak színházi közvetítést (bár több értelme lenne, és legalább ennyit lehetne nevetni rajta), de azért megkérdem én csendesen: biztosan kell ez nekünk?

akkor, amikor az interneten polgártársaink a veséjüket árulják elkeseredésükben, szegénységükben? akkor, amikor megszámlálhatatlanul sok gyerek éhezik hazánkban? akkor, amikor úgy nőnek fel lányok, hogy az alapvető háztartási ismereteket sem sajátíthatták el, mert kétféle alapanyagra van pénzük, abból meg aligha lehet változatosan főzni… nekünk luxuskajákat kóstolgató embereket kell néznünk nap, mint nap? mindegy. azt vettem észre, hogy keresztényként már tévét sem tudok ugyanúgy nézni, mint régen. értékrendemet isten totálisan megváltoztatta, életemhez ő nyújt használati utasítást. és nekem ő ezt tanácsolta:

1 thessalonika 4:11 „becsületbeli dolognak tartsátok, hogy csendes életet folytassatok, saját dolgaitoknak utána lássatok, és tulajdon kezeitekkel munkálkodjatok.”

vannak napok, amelyek olyan zsúfoltak, hogy azt gondolná az ember: több esemény már nem is történhetne rajtuk. szombaton két esküvőn voltunk, és ráadásként kolléganőm gyermeke is megszületett (laza ötvennyolc centivel. hajrá, ábelbaba!).

anita és dani már akkor jegyesek voltak, amikor én a férjemet megismertem, mégis, mi már négy hónapja férj és feleség vagyunk… az ő jegyességüket ugyanis kettétörte egy motorbaleset. több százan imádkoztak értük, amikor élet és halál között lebegtek. anita kómás állapotában megláthatta a mennyet is, teste még mindig vasakkal teli, az orvosok pedig úgy gondolnak rá, mint egy csodára: gyógyulása, így szombati esküvője is reménytelen lett volna – emberi mértékkel mérve. sokan talán úgy is érkeztek a tizennyolcadik kerületi házasságkötő terembe, hogy valami csodára vártak. anita királynői öltözetben jelent meg. az ámulattól elkerekedett szájak csak akkor húzódtak mosolyra, amikor a menyasszony bevonulása közben hátrahagyta cipellőjét, és félig mezítláb állt meg a jövendőbelije mellett. máskor, máshol, másokkal talán cikis lett volna ez a jelenet, így viszont bájos és szívmelengető. az átlagnál is halkabb anyakönyv-vezető asszony rövid ceremóniája végén bejelentette a végeredményt: anita és dani házasok. az ifjú feleség kis meghajlására -meghökkentő módon- mindenki tapsviharban tört ki. a gyülekezeti alkalom elején tudtunk csak maradni, de az is felejthetetlen volt: anita apukája azt mondta daninak: „vedd olyan ajándékként anitát, mint ahogy én kaptam az úrtól.”

kábé ennél a résznél távoztunk, rohantunk tovább komárnoba, szlovákiába, két kollégám, marcsi és zoli menyegzőjére. annak idején marcsi arra kért, imádkozzam, hogy hadd kapjon már egy társat. pár hónap múlva zoli jegyese lett. hozzájuk hűen egy nagyon szolid szertartás és egy tánc- és alkohol mentes vacsora várt minket. egyikük szüleje sem volt jelen, és nem azért, mert anyagilag vagy egészségileg ne teheték volna meg. vajon mi lehet a földön akkora baj, bűn, vagy sérelem, ami oda vezet valakit, hogy ne menjen el a saját gyereke esküvőjére. vajon a földön tényleg vannak ilyen egetrengető, megmásíthatatlan, megbocsáthatatlan dolgok? tényleg ennyire nehéz megbocsátani? (tényleg.) kell egy másik, egy sokkal nagyobb baj, tragédia, betegség ahhoz, hogy azt a régit, amelynek már senki nem tudja a gyökerét, elfelejtsék? nem lehet magunkon erőt véve túllépni valamin, „csakazértis”? világi koromban, megtérésem idején volt egy csávóm, aki még büszke is volt arra, hogy megcsalt: többször kiment egy kislányhoz szlovákiába. nem mondom, hogy most szombaton könnyű volt átlépni abba az országba, ahol pár éve megcsúfoltak, kijátszottak, kiröhögtek, lealáztak. de reálisan nézve a dolgot: jól végződött minden. most van egy megbízható férjem, akivel egy csodás szerelem megpecsételésére, egy menyegzőre igyekeztünk. minden sérelmen túl lehet lépni,

minden fájdalom elmúlik: ha hagyjuk.

gimiben magyar fakultáción vettük az oedipus királyt. oedipus lázasan nyomoztat, míg rá nem döbben, hogy végül is ő él tulajdon anyjával vérfertőző kapcsolatban, és akit megölt, nem más, mint az édesapja. műelemzés közben egyik csajszi beszól: „tehát oedipus egy magán-nyomozó volt”!

mikor megtértem jézushoz, elgondolkodtam a bűn fogalmán. mindenki bűnös, ez tény, és jézus az, aki ettől megszabadít, ha elfogadjuk őt, és persze minden nap megtérünk, el akarunk fordulni egykori viselkedésünktől. akarat- igen, ez kulcsszó szerintem. nem akarok már bűnben járni, követni akarom jézust. nem lettem jobb, hogy megtértem, hanem rádöbbentem „rosszaságomra”, és változtatni akarok – jézusért.

minden nap meg kell vizsgálnom magam, hogy miben tértem el attól, amit ő kér. sokszor sok helyen nem azt teszem, amit kellene. tudom, érzem, hogy nem az a helyes, és mégis… fület adok egy pletykának, szájat egy másról mondott rossz mondatnak, szemet egy olyan filmnek, amely a gyilkolásról és gyűlöletről szól…

nem árt, ha nap mint nap magán-nyomozunk. naponta meg kell vizsgálnunk és ki kell irtanunk a bűnt a szívünkből, mert ha nem, elburjánzik, mint a gaz a kertben. egyetlen döntés jézus mellett nem elég egy életre.

naponta kell döntenünk.

a jövő héten a gyülekezetünk gyerektáborában fogok segíteni. volt egy nagyon jó megbeszélésünk ezzel kapcsolatban a bárkában, elosztottuk a feladatokat, ki tanít angolt, zenét, bibliai történeteket, egyeztettünk mindent, így várjuk a tizenegyedikét. Mi, kábé hatan úgy láttuk jónak, hogy időnket és energiánkat ezekre a gyülekezeti és kerületi gyerekekre áldozzuk egy hétig. most nem arról van szó, hogy mi mennyire szuperek vagyunk, csak úgy mondom…

úgy alakult ugyanis, hogy voltam egy másik megbeszélésen is, egy önkormányzatnál. a szociális területen dolgozó szervezetek összeültek, hogy megírjanak egy eu-s pályázatot (drogprevenció a fiatalok körében), elosszák a feladatokat, no meg a tekintélyes pénzösszeget.

hát, itt volt a nagy különbség a két megbeszélés között. mindkét találkozó a gyerekekről szólt, ez igaz. az egyik arról, hogy hogyan lehet istennel szoros kapcsolatban, optimistán, becsületesen, hálás szívvel élni, a másik meg, hogy hogyan lehet a drogoktól elfordulni. az egyik istenért munkálkodó emberek által jön létre, a másikat rosszul fizetett, többre vágyó alkalmazottak alakítják. az egyik megbeszélésen szó sem esett pénzről, a másikon pedig húsz perc „egyéb” után egy bő óra szólt csak arról, hogy ki mennyit kap havonta (több tízezerről van szó…) nevetségesen kevés szakmai dolog megvalósításáért.

tudom, mindenki pénzből él, és én nem is azt akarom mondani, hogy egy keresztény ne foglalkozzon anyagiakkal… de szerintem isten ebben is megadja a határt, a mértéket, melyhez igazodnunk kell:

1 timóteus 6:10-11 „mert minden rossznak gyökere a pénz szerelme: mely után sóvárogván némelyek eltévelyedtek a hittől, és magokat általszegezték sok fájdalommal. de te, óh istennek embere, ezeket kerüld; hanem kövessed az igazságot, az istenfélelmet, a hitet, a szeretetet, s békességes tűrést, a szelídséget.”

kedvenc szerzőm, derek prince (vagy ahogy valaki mondotta: derék prince) „a történelem formálása ima és böjt által” című könyvét olvasom. két nagyon jó magyarázatot találtam benne olyan kérdésekről, amelyeken már sokat agyaltam.

az egyik a só kérdése. jézus ezt mondta rólunk, hívő emberekről:

máté 5:13 "ti vagytok a föld sója. ha pedig a só megízetlenül, mivel lehetne ízét visszaadni? semmire sem való már, csak arra, hogy kidobják, és eltapossák az emberek."

ez azt jelenti, hogy a világ már rég nem lenne élhető, ha a hívők nem tevékenykednének, nem akarnának istennek tetsző életet élni, nem mondanának le saját vágyaikról, nem tennének másokért semmit. mert ez olyan kedves istennek, hogy erre való tekintettel nem sújt le azonnal. a jók miatt nem veszíti el a gonoszokat. eddig arra gondoltam, illúzió, hogy a hívő emberek létezése valamit is megváltoztat istennél. azt hittem, nem változik semmi, hiszen eddig is voltak hívők, és mégsem lett jobb vagy szebb az élet, mint ötszáz évvel ezelőtt (annyi csak, hogy az emberek nem szamárral járnak, hanem szamarával).

de isten világossá teszi a bibliában, hogy egyértelműen a hívők igyekezete miatt könyörül mindenkin, és nem csap le az őt megtagadókra. „a só arra jó, hogy ízesítse az ételt, valamint tartósításra is használják.” – írja derek. ergo a hívő ember az élet megjavítására, megszépítésére született, valamint azért él, hogy isten haragját visszatartsa, és megtartsa, konzerválja a földön az élhető életet.

a másik felfedezésem, amelyet derek segítségével tettem, arról szól, hogy egy hívő embernek miért kell imádkoznia a jó kormányért. istennek az az akarata, hogy jó kormányunk legyen, mert akkor tudunk békében élni.

1 timóteus 2:1-4 „tartassanak könyörgések, imádságok, esedezések, hálaadások, minden emberekért, királyokért és minden méltóságban levőkért, hogy csendes és nyugodalmas életet éljünk, teljes istenfélelemmel és tisztességgel.”

nekünk az a feladatunk, hogy istenhez ezért imádkozzunk, ráadásul hittel, hogy meg is fogjuk kapni. mert csak azt tudja meghallgatni isten, aki hittel imádkozik: magyarán elhiszi, hogy azt, amit kér, meg is adja neki az úr. sok keresztény azonban mindenért könyörög, csak a jó kormányért nem. családért, betegekért, misszionáriusokért… de a vezetésért nem. pedig, aki nem imádkozik a kormányért, annak arra sincs joga, hogy kritizálja, főleg egy demokratikus országban, ahol még joga is van szavazni valamelyik pártra. kötelességei vannak egy kereszténynek, de nem az, hogy a hitetlenekkel együtt a vezetést kritizálja, hanem, hogy isten kezébe ajánlja, mert ő a legfőbb kormányzó.

dániel 2:21 "ő változtatja meg az időket és az időknek részeit; dönt királyokat és tesz királyokat."

sokat gondolkodtam már ezen. nem csak azért, mert lassan négy hónapja házasok vagyunk, és előbb-utóbb lesz gyerekünk. hanem amúgy is. vajon kinek a jobb? nekem, aki jézussal való találkozásom előtt... hát, hogy is mondjam, éltem egy életet, tehát tudom, hogy mi nem akarok, és hogyan nem szeretnék már élni soha többé? nekem jobb, aki láttam sorsom gyökeres változását, és istent csodálom azóta is, hogy ilyen változásokat véghez vitt az életemben…

vagy édes drágámnak, akit hívő szülők neveltek, soha egyetlen káromló szót ki nem ejtett, harmincévesen én voltam az első barátnője, nem idézett szellemet, nem látta a szavak durva pusztítását a szülei házasságában? kinek jobb, aki élt a bűnben, és tudja, mitől menekül, mit nem akar többé, és ezért foggal-körömmel ragaszkodik hitéhez, vagy annak, aki sosem tapasztalta a bűnt igazán, sőt, talán még természetesnek is veszi, hogy hisz?

hogyan neveljem leendő gyerekeinket? hagyjam, hadd válasszon a gyerek, és előbb saját bőrén tapasztalja meg, milyen a világ, a bűn, hogy aztán tudjon jézushoz szaladni, és lábai elé omlani, mint alig két és fél éve én? vagy neveljem isten feltétlen szeretetére… lehet-e egyáltalán nevelni ezt, és nem lesz-e csupán jólnevelt, igeverseket fújó, de belül romlott és lázadó, cinikus és felsőbbrendű ember, akibe csak belenevelték, de nem élte át, milyen is az istenimádat?

de, ha tudom az igazságot, hogy jézus az úr, akkor hogyan hagyhatnám, hogy az utódom elmerüljön a rosszban, megtapasztalja, milyen férfiaktól kihasználtan, hazudozva, okkult dolgokkal foglalkozva, utcanőnek öltözve, káromkodva élni? hogyan csináljam úgy, hogy ezeket ne tapasztalja meg, mégis, őszintén, erősen, saját elhatározásából forduljon istenhez? ha "hívőnek nevelem" meg akarja-e majd ismerni vajon a „másik oldalt”? fog-e lázadni? a lázadás vajon egy ember életében törvényszerű?

láttam már alkoholizáló, parázna, a rombolásban örömét lelő, engedetlen gyerekeket - hívő szülők utódait. ki rontott el és mit? én hogy csináljam, hogy jó legyen? isten egyetlen lehetőséget adott nekünk, hogy beleszólhassunk a teremtésbe: ez pedig a gyermek születése. kezdem érteni, miért akkora felelősség. és persze nagyjából tudom is hogy mit kell tennem, hogyan kell(ene) megválaszolnom a fenti kérdéseket:

1 timóteus 5:8 „ha pedig valaki az övéiről és az ő háza népéről gondot nem visel: a hitet megtagadta, és rosszabb a hitetlennél.”

nem szoktam ilyet csinálni, most mégis közlöm roni barátném felhívását:

"s.o.s. kellene elsősorban férfi segítség szóládra, a tárt kapu alapítvány (www.tartkapu.hu) nyári táborába, ami 2008.08.12-19.-ig tartana. tolókocsis emberek nyári táboroztatásáról lenne szó.

nagyon nagy jó tett az, ha ilyen embereket úgy segítünk, hogy ők is eltölthetnek életükben egy balatoni kirándulást. a részvételi díj összege 10.000.-ft. ez az ár, a szállás, étkeztetés és a programok részvételi díját fedezi. tényleg csak jelképes összeg, így tudják honorálni a segítőket.

tavaly én is féltem ide elmenni. fárasztó volt, de csodálatos. mikor az ember csügged és padlót fog lelkileg, akkor szemben találja magát ilyen emberekkel. megszólal a lelkiismeret a szív tájékán: - mit nyavalyogsz? mindened épp egészséges és te panaszkodsz? nézd ezeket az embereket! nekik lenne miért aggodalmaskodniuk, és mégis mennyi élni akarás van bennük, végy tőlük példát!

más is történt azóta velem: ha megyek az utcán, azt nézem egy tolókocsis, hogyan tud átjutni az út túlsó oldalára, a lépcső, ami akadály mentesítve van ugyan, de hogyan lehet használni? pl.: deák tér földalatti lejárója, buszok, vonatok, pályaudvarok stb. törvény előírja, tehát van, csak használni nem lehet.

"szal", ahogy te írnád, aki tervezte, nem ült még tolószékben, és nem tudja mit jelent egy ilyen akadály leküzdése.

ezért kérlek, hogy ha a blogodon és máshol tudnád terjeszteni, még van lehetőség jelentkezni segítségre."

példabeszédek 11:25 "a mással jóltevő ember megkövéredik; és aki mást felüdít, maga is üdül."

a hétvégén körbebicikliztük a balatont. az úgy történt, hogy a munkahelyem és az sos magyarország egyesület szervezett egy kétnapos túrát jótékonysági célzattal: biciklizés közben szórólapokat osztogattunk a gödi szorgos kezek házáról (halmozottan fogyatékos fiatalok nappali intézménye). tizenöt vállalkozó kedvű fiatal gyűlt össze.

mi ketten édes drágámmal, no meg a tomival nem ismertünk ám senkit, de ez nem rettentett vissza minket. elindultunk. kicsit azért rettegtem, hogy én, egy igazi „puding” hogyan fogom letekerni a napi száz kilométert, de úgy voltam vele, hogy ha besokallok, maximum veszek egy vonatjegyet, és hazajövök. de sikerült!

a balatonszemesre vezető vonatút "kissé" megterhelő volt: pesttől szemesig álltunk, izzadtunk, és semmit nem tudtunk csinálni. ezért előkaptam édes drágám bibliáját, és olvasni kezdtem a római levél első részét. „mert ami megismerhető az istenből, az nyilvánvaló előttük, mivel isten nyilvánvalóvá tette számukra. ami ugyanis nem látható belőle: az ő örök hatalma és istensége, az a világ teremtésétől fogva alkotásainak értelmes vizsgálata révén meglátható.”

magyarán isten már itt a földön megismerhető, mégpedig úgy, hogy a teremtményeit, tehát magát a világot értelmes módon vizsgáljuk.

a két nap alatt isten következő jellemzőire jöttem rá:

-rejtélyes: az embert úgy teremtette, hogy az embertelen dolgokra legyen képes, főleg, ha akarja

-kreatív, gazdag érzelemvilágú, van képzelőereje: a tó maga minden városból más színűnek látszott, minden ponton megmutatott magából valami elbűvölő, csodás, sajátos vonást, és lenyűgözött mindenkit

-gondoskodó, mindent okkal, céllal teremtő: létrehozta a kálciumot és a magnéziumot, amely segít megelőzni az izomlázat, -görcsöket

-társas lény: az ember jobban bírja a kihívásokat, ha nem egyedül kell végigküzdenie.

rengeteg dologra rácsodálkoztam a két nap alatt: fizikai határaim távolabb vannak, mint gondoltam volna, a természet csodásabb, mint ahogy egy szennyes fővárosból gondolná az ember, a víz zamatos és valóban emberi szervezetünk alapszükséglete… és ami a legfontosabb:

isten hatalma lenyűgöző.

balaton_biciklivel

ki mondta, hogy istent csak a miatyánk mormolásával lehet dícsérni? ki gondolja, hogy csak egy templomi padban kuporogva lehet valaki hívő? miért hiszik azt sokan, hogy isten a csendességet, a suttogó-rettegő embereket szereti? isten kreatívnak teremtett minket, így azt várja, hogy ezen jellemvonásunkat felfedezve kreatívan dicsőítsük őt. például így:

édes drágám pár éve horvátországban járt búvárkodni. azt mondta, a lenti egy teljesen más dimenzió. „csoda vár rád, ott, ahol a halrajok a közvetlen közeledben úsznak el, és a színek sosem látott árnyalatai tárulnak eléd. fizikálisan is másként érzed magad…" szóval, a búvárkodást szerinte egyszerűen ki kell próbálni, nem lehet megfelelően leírni, elmesélni az élményt.

kettőezeröt végén jézust választottam búvároktatómul. nem tudok úszni, így mondtam neki, hogy a szellemi tengerben tett utam során teljesen rá fogok hagyatkozni, kértem, hogy mutasson meg mindent, vezessen azokhoz a dolgokhoz, amelyeket érdemes látni, tapintani, érezni, átélni. elindultunk. kicsit féltem. a felszíni világot már ismertem, tudtam, milyen a világosság, és, hogy alkonyatkor fel kell kapcsolni a lámpát ahhoz, hogy lássak. ismertem a szavak jelentését, tudtam, hogy egekig emelhetnek, vagy örökre megsebezhetnek embereket.

akkor még azt hittem, nyilvánvaló, hogy vannak szüleim, és, hogy jó a kapcsolatunk. azt gondoltam, hogy majd lesz egy férfi az életemben, akitől el kell viselnem egy-két megcsalatást, megaláztatást. azt hittem, a világ annyi, amennyi abból látszik. azt hittem, a kapcsolatok felületesek, nem fájt különösebben egy-egy búcsúzás, távozás. hittem, hogy a világ nem sok ismeretlent tartogat számomra.

aztán találkoztam jézussal, és lemerültem vele a mélybe. a szavak, a tettek, a csodák mélységébe. megmutatta, milyen mély is ez az egyszavas mondat: „szeretlek”, sőt egy társat is adott, akivel megtapasztalhatom, milyen is ez a szó annak a szájából, aki tényleg és őszintén… segítségével ismerhettem meg a szerelmeskedés mélyebb értelmét, amikor már nem csak a két test, hanem a lelkek is…

jézus elmagyarázta, küldetéssel teremtett, megismételhetetlen alkotás vagyok. jézussal megismertem a kapcsolatok komolyságát, egy barát elvesztésének a fájdalmát, az ima értelmét, mely, mivel számtalanszor meghallgattatott, így számomra több lett, mint üres szavak. jézus megmutatta nekem a körülöttünk rajokban úszó csodákat, a feltétlen bizalomban való lebegést, segített magamba szívni szellemi oxigénként működő hű és kitartó, érdekek nélküli szeretetét.

sajnos el-elbukom, kijövök a felszínre, időnként elvesztem a hitem vagy a bizalmam oktatómban. de ennek ellenére, mára már a felszín is megváltozott, már azt sem tudom olyan szemmel nézni, mint a búvárkodásom előtt. valami végérvényesen megváltozott bennem, és mindig visszavágyom a "tengerhez".

ahogy az idős katolikus nénikék éneklik:

„elmerülni benne, csendes, tiszta tó…”

ha az élet citromot nyújt neked, csinálj belőle limonádét. tetszik ez a mondás, úgyhogy tegnap kifacsartam (nem a citromot, hanem a szavakat).

"ha a sátán citromot nyújt neked, csinálj belőle limonádét, és nyújtsd át neki, hadd oltsa szomját."

a biblia ugyanis azt mondja, a rosszat jóval lehet legyőzni. ez a gondolat most azért foglalkoztat, mert találkoztam egy nagyon érdekes emberrel. mondanám, hogy jókat vitázunk, de inkább elbeszélünk egymás mellett. szerinte nem volt holokauszt, és a zsidók ellenségek. én azt olvastam a bibliában, hogy (akármilyen emberek a zsidók, nekem azzal nem kell foglalkoznom, hanem csak azzal, hogy isten azt mondja, hogy) aki a népemet áldja, áldott az, és aki átkozza, immáron engem átkoz. 

szerinte a magyarság érzését szobrokkal meg jelképekkel lehet felébreszteni az emberekben, én pedig azt olvastam, hogy a bálványimádás nem kedves istennek, és szerintem amúgy is az iskolai nevelés és a példamutatás a megoldás ebben a kérdésben.

szerinte az ellenérzéseinket, elégedetlenségünket ki kell fejezni különféle fórumokon, például egy melegfelvonuláson. én meg azt tanultam istentől, hogy nem enyém, hanem övé a bosszúállás, nekem nincs jogom ítélkezni, büntetni másokat. no és a szálka-gerenda kérdés is le van írva a bibliában...

én azt mondom, könnyebb a lázadók táborában, könnyebb egy kormányt/népet/vezetőt szidni, mint a változtatók táborában küzdeni. pedig ez utóbbi a kifizetődő. nyilván egyszerűbb kivonulni egy tüntetésre, mint örökbe fogadni egy vak kislányt, és világhírű zenészt faragni belőle, "nesze neked, világ" mottóval. egyszerűbb kiáltozni, dobálózni, mint végiggürizni egy életet ápolónőként. de melyik kedves istennek, melyik igenli az életet, melyik a maradandóbb, az értékes?

isten azt mondja, a rosszat jóval győzd le. a kiabálást ne ütéssel, hanem öleléssel. a feljelentést ne anyázással, hanem ajándékkal. a gyilkolást megbocsátó szavakkal. láttam már ilyet. a "rossz" fog megdöbbenni és megszégyenülni.

szerintem, ha a bibliába beleírta ezt, akkor isten kinézte belőlünk, hogy ezt meg tudjuk tenni.

római levél 12:21 "ne győzettessél meg a gonosztól, hanem

a gonoszt jóval győzd meg."