myjesus

az angyalföldi baptista gyülekezet ezen a héten jó kis programokkal várja az embereket. ma nemzetközi est lesz albán, mongol és afrikai ételekkel, beszámolókkal, bizonyságokkal. tegnap pedig láthatatlan színházat rendeztek. egy kolléganőmmel és egy barátnémmal mentünk el, tartottam is az egésztől, mert nem tudtam, milyen lesz, mennyire „nyomatják” majd jézust a kedves angyalföldi testvérek.

az egyszemélyes színház negyed óráig tartott, fel kellett iratkozni, hogy ki után ki következik. mielőtt beléptem a terembe, sálat kötöttek a szemem elé, hogy ne lássak semmit, majd egy puha kéz megfogta az enyémet, és bevezetett egy szobába. lenyomtak egy matracra, letakartak lepedővel, és gyengéd kezek elkezdtek „gyomrozni”, formálni. közben valaki felolvasta azt az igét arról, hogy isten saját kezével, akarattal teremtett, formált, és már az anyaméh előtt ismert minket. hirtelen fellebbent rólam a lepedő, és többen felkiáltottak: „nézd, kislány, jajj, de aranyos!” megszülettem.

de máris rángattak tovább, jött a buli, kínáltak cigivel, itallal, húztak jobbról-balról. nem mentem. egy helyben topogtam. aztán hirtelen megjelent egy mély hangú férfi, aki oltár elé vezetett, ujjamra gyűrűt húzott. észre sem vettem, de már gyerekek hada ordibált jobbomon, a főnök és a férjem a balomon, kész káosz volt. a következő pillanatban újra a matracon találtam magam, rám lepedő borult, és sirattak, búcsúztatták a nagymamát, aki én voltam. fizikailag meghaltam, ők pedig eltemettek, pedig éreztem jelenlétüket, hallottam hangjukat, élt a lelkem. egy perc alatt lezajlott az életem. tényleg csak ennyi lenne?

csend lett. majd megfogott és felhúzott egy kéz, és egy kérdést hallottam. jézus, isten fia legyőzte a halált, és ha ezt elfogadod, tiéd lehet az örök élet ígérete. hiszed-e ezt?

„hiszem”- mondtam én, és a kéz vezetésére elindultam kifelé. levették arcom elől a sálat. megérkeztem a mennybe. tisztán láttam.

tisztán látok.