édes drágám pár éve horvátországban járt búvárkodni. azt mondta, a lenti egy teljesen más dimenzió. „csoda vár rád, ott, ahol a halrajok a közvetlen közeledben úsznak el, és a színek sosem látott árnyalatai tárulnak eléd. fizikálisan is másként érzed magad…" szóval, a búvárkodást szerinte egyszerűen ki kell próbálni, nem lehet megfelelően leírni, elmesélni az élményt.

kettőezeröt végén jézust választottam búvároktatómul. nem tudok úszni, így mondtam neki, hogy a szellemi tengerben tett utam során teljesen rá fogok hagyatkozni, kértem, hogy mutasson meg mindent, vezessen azokhoz a dolgokhoz, amelyeket érdemes látni, tapintani, érezni, átélni. elindultunk. kicsit féltem. a felszíni világot már ismertem, tudtam, milyen a világosság, és, hogy alkonyatkor fel kell kapcsolni a lámpát ahhoz, hogy lássak. ismertem a szavak jelentését, tudtam, hogy egekig emelhetnek, vagy örökre megsebezhetnek embereket.

akkor még azt hittem, nyilvánvaló, hogy vannak szüleim, és, hogy jó a kapcsolatunk. azt gondoltam, hogy majd lesz egy férfi az életemben, akitől el kell viselnem egy-két megcsalatást, megaláztatást. azt hittem, a világ annyi, amennyi abból látszik. azt hittem, a kapcsolatok felületesek, nem fájt különösebben egy-egy búcsúzás, távozás. hittem, hogy a világ nem sok ismeretlent tartogat számomra.

aztán találkoztam jézussal, és lemerültem vele a mélybe. a szavak, a tettek, a csodák mélységébe. megmutatta, milyen mély is ez az egyszavas mondat: „szeretlek”, sőt egy társat is adott, akivel megtapasztalhatom, milyen is ez a szó annak a szájából, aki tényleg és őszintén… segítségével ismerhettem meg a szerelmeskedés mélyebb értelmét, amikor már nem csak a két test, hanem a lelkek is…

jézus elmagyarázta, küldetéssel teremtett, megismételhetetlen alkotás vagyok. jézussal megismertem a kapcsolatok komolyságát, egy barát elvesztésének a fájdalmát, az ima értelmét, mely, mivel számtalanszor meghallgattatott, így számomra több lett, mint üres szavak. jézus megmutatta nekem a körülöttünk rajokban úszó csodákat, a feltétlen bizalomban való lebegést, segített magamba szívni szellemi oxigénként működő hű és kitartó, érdekek nélküli szeretetét.

sajnos el-elbukom, kijövök a felszínre, időnként elvesztem a hitem vagy a bizalmam oktatómban. de ennek ellenére, mára már a felszín is megváltozott, már azt sem tudom olyan szemmel nézni, mint a búvárkodásom előtt. valami végérvényesen megváltozott bennem, és mindig visszavágyom a "tengerhez".

ahogy az idős katolikus nénikék éneklik:

„elmerülni benne, csendes, tiszta tó…”