myjesus

vannak napok, amelyek olyan zsúfoltak, hogy azt gondolná az ember: több esemény már nem is történhetne rajtuk. szombaton két esküvőn voltunk, és ráadásként kolléganőm gyermeke is megszületett (laza ötvennyolc centivel. hajrá, ábelbaba!).

anita és dani már akkor jegyesek voltak, amikor én a férjemet megismertem, mégis, mi már négy hónapja férj és feleség vagyunk… az ő jegyességüket ugyanis kettétörte egy motorbaleset. több százan imádkoztak értük, amikor élet és halál között lebegtek. anita kómás állapotában megláthatta a mennyet is, teste még mindig vasakkal teli, az orvosok pedig úgy gondolnak rá, mint egy csodára: gyógyulása, így szombati esküvője is reménytelen lett volna – emberi mértékkel mérve. sokan talán úgy is érkeztek a tizennyolcadik kerületi házasságkötő terembe, hogy valami csodára vártak. anita királynői öltözetben jelent meg. az ámulattól elkerekedett szájak csak akkor húzódtak mosolyra, amikor a menyasszony bevonulása közben hátrahagyta cipellőjét, és félig mezítláb állt meg a jövendőbelije mellett. máskor, máshol, másokkal talán cikis lett volna ez a jelenet, így viszont bájos és szívmelengető. az átlagnál is halkabb anyakönyv-vezető asszony rövid ceremóniája végén bejelentette a végeredményt: anita és dani házasok. az ifjú feleség kis meghajlására -meghökkentő módon- mindenki tapsviharban tört ki. a gyülekezeti alkalom elején tudtunk csak maradni, de az is felejthetetlen volt: anita apukája azt mondta daninak: „vedd olyan ajándékként anitát, mint ahogy én kaptam az úrtól.”

kábé ennél a résznél távoztunk, rohantunk tovább komárnoba, szlovákiába, két kollégám, marcsi és zoli menyegzőjére. annak idején marcsi arra kért, imádkozzam, hogy hadd kapjon már egy társat. pár hónap múlva zoli jegyese lett. hozzájuk hűen egy nagyon szolid szertartás és egy tánc- és alkohol mentes vacsora várt minket. egyikük szüleje sem volt jelen, és nem azért, mert anyagilag vagy egészségileg ne teheték volna meg. vajon mi lehet a földön akkora baj, bűn, vagy sérelem, ami oda vezet valakit, hogy ne menjen el a saját gyereke esküvőjére. vajon a földön tényleg vannak ilyen egetrengető, megmásíthatatlan, megbocsáthatatlan dolgok? tényleg ennyire nehéz megbocsátani? (tényleg.) kell egy másik, egy sokkal nagyobb baj, tragédia, betegség ahhoz, hogy azt a régit, amelynek már senki nem tudja a gyökerét, elfelejtsék? nem lehet magunkon erőt véve túllépni valamin, „csakazértis”? világi koromban, megtérésem idején volt egy csávóm, aki még büszke is volt arra, hogy megcsalt: többször kiment egy kislányhoz szlovákiába. nem mondom, hogy most szombaton könnyű volt átlépni abba az országba, ahol pár éve megcsúfoltak, kijátszottak, kiröhögtek, lealáztak. de reálisan nézve a dolgot: jól végződött minden. most van egy megbízható férjem, akivel egy csodás szerelem megpecsételésére, egy menyegzőre igyekeztünk. minden sérelmen túl lehet lépni,

minden fájdalom elmúlik: ha hagyjuk.