myjesus

hétfő reggel a hatvanhatodik zsoltárt olvastam a vonaton. odáig jutottam, hogy „mert megpróbáltál minket, oh isten, megtisztítottál, a mint tisztítják az ezüstöt. hálóba vittél be minket (…). embert ültettél fejünkre (…), de kihoztál bennünket bőségre.”

annyira megérintett ez a néhány vers, hogy arra gondoltam, elküldöm sms-ben édes drágámnak. „anikónak” – szólt azonnal egy hang a hátam mögül. „ömmm, persze, anikónak.” – válaszoltam megadóan. (ismertem már ezt a hangot. mindig igaza van.)

bemásoltam hát a verseket az sms mezőbe, és elküldtem neki. „ez most nagyon bátorító, köszönöm” –írta vissza rövidesen. pár napja ugyanis megosztotta velem küzdelmük történetét: lehet, hogy egy általuk nem ismert jogszabály be nem tartása miatt vissza kell fizetniük a szocpolt. a házat felépítették, a gyerekek szépen sorban megérkeztek, és mégis… a szabály az szabály, és a tudatlanság nem mentesít.

másnap találkoztunk. „tegnap reggel is nagyon sokat jelentett az igevers, amit küldtél. de még több értelmet nyert estére, amikor a sorház egyik lakója bekopogtatott hozzánk, és a maga agresszív módján közölte, hogy a konyhakertünk tulajdonképpen az övé. el akarta venni azt a kis zöld területet is tőlünk. a férjem nagyon ki volt akadva, úgy érezte, nem tud kiállni azért a tenyérnyi földért sem azzal a nyomulós szomszéddal szemben. aztán elolvasta a bátorítást újra, egy másik fordításból. és akkor végleg megnyugodott.”

a hatvanhatodik zsoltár verse így szól az egyszerű fordítás szerint:

„próbára tettél bennünket, megtisztítottál, mint az ezüstöt. hálódba kerítettél minket (…). megengedted, hogy ellenségeink letapossanak (…), de kivezettél belőle tágas, szép földre!”

a vonaton összefutottam egy barátommal. beszélgetni kezdtünk: a szombati tanfolyam kapcsán a mobiltelefonokról. „a kezembe került egy régi telefonom, ami már érintőképernyős ugyan, de nem „okos”. akkortájt, amikor vettem, még száznegyvenezerbe került, ma már a töredékét sem éri. pedig alapvetően jó telefon.” – mesélte a srác.

ez elgondolkodtatott. milyen sok dologgal vagyunk így az életben! vágyunk valamire, ami pár éven belül oly elavult és értéktelen lesz, hogy senki nem adna érte egy lyukas garast sem. de ezt akkor nem tudjuk. csak azt látjuk, hogy nekünk miért nincs ilyen meg olyan telefonunk, cipőnk, táskánk… (társunk, házunk, munkánk). aztán, mire megszerezzük, már nem is tűnik olyan értékesnek, pláne nem tökéletesnek. és már meg is van a következő dolog, amire vágyhatunk, ami miatt elégedetlennek érezhetjük magunkat.

sátán (aki rövid távon boldogtalanságunkra, hosszabb távon teljes elpusztulásunkra apellál) gondoskodik arról, hogy elégedetlenek legyünk. ehhez neki elég annyi, hogy eltolja az idősíkokat… egy menő mozifilmet egy fél éven belül  lead a tévé is, tök ingyen, de „valami” azt sugallja, hogy nekünk most „kell” megnéznünk, amikor még csak illegálisan lehet letölteni, vagy egy vagyonért megnézni. a megfelelő időben megérkezne a társunk, de sátán arra ösztönöz, hogy ne várjuk ki ezt a percet, vegyük kezünkbe az irányítást, szerezzük meg magunknak azt, aki kell.

nehéz az adott pillanatban/pillanattal megelégedni. pedig ez a boldogság egyik fontos kulcsa: megtalálni minden pillanatban a jót. nem punnyadt igénytelenséget jelent ez: nem azt, hogy ne küzdjünk semmiért az életben. hanem talán azt, hogy lássuk meg a ma áldásait, a pillanat örömét… (mondom ezt magamnak is, aki két és fél éve gyermekre várva elszalad sok-sok gyönyörű csoda mellett, csak azért, mert abban bízik, hogy ha végre várandós lesz, beköszönt a tökéletes boldogság…).

a ma örömét meglelő emberben nem gyűlnek fel a frusztráló, eltemetett vágyak, csalódások, örömtelenségek. öregkorában is boldognak mondja magát, és annak mondja mindenki, aki csak látja, hallja őt.

ilyen szeretnék én is lenni:

1mózes 25:8 „akkor elhunyt ábrahám, meghalt késő vénségében, öregen, betelve az élettel, és elődei mellé került.”

1mózes 35:29 „akkor elhunyt izsák, meghalt öregen, betelve az élettel, és elődei mellé került. fiai, ézsau és jákób temették el.”

jób 42:16-17 „ezután jób még száznegyven esztendeig élt, és meglátta fiait és unokáit negyedíziglen. öregen halt meg jób, az élettel betelve.”

mozgalmas hétvégém egyik eseménye az „informatika a látássérültekért” alapítvány által szervezett tanfolyam volt, amelyen ismertették a látássérülteket segítő számítógépes és telefonos alkalmazásokat, programokat.

a képzést egy aliglátó és egy vak férfi felváltva tartotta, és nagyon informatív és sűrű volt. (iszonyatosan kellett koncentrálnom, hogy mindent megértsek: képernyőolvasó, nagyító, androidos és iphone-os alkalmazás, pénzfelismerő, útvonaltervező… csak úgy röpködtek az „okosságok”.)

ami ezen felül megragadott, az az volt, hogy a legtöbben azért jöttek el, mert látássérült családtagjuknak akarnak segíteni: egy lány például betegségben látáskárosulttá vált apjának szeretne kedveskedni, hogy az valahogy újra tudjon olvasni.

megindító volt látni azt az elegáns fiatal nőt is, aki tízéves vak kislányával érkezett, hogy az információt szerezhessen az új számítógépes programokról. az anyuka jegyzetelt, és időnként puha, finom mozdulatokkal megérintette a kislányt. vidámak, tiszták és szépek voltak… sokszor „kellett” rájuk néznem, hogy erős kapcsolatukban gyönyörködhessem. aztán volt ott egy férfi is, aki azért tette meg a hosszú utat a fővárosig, hogy hatékonyabban segíthessen kisebbik fiának a tanulásban – felső tagozatban ugyanis a tankönyvek már meglehetősen apró betűsek, lehetetlen velük megbirkózni segédeszközök nélkül.

„persze, ez egy szülőtől elvárható, mondhatni természetes.” – mondhatnád. sokan azt tartják, hogy a szülők mindent megtesznek a gyermekükért, hogy annak jobb legyen, de szerintem ez nem igaz. szeretik úgy feltüntetni, hogy ők a gyerekeik boldogságát keresik, azonban fogalmuk sincs, hogy a gyerek mitől lenne valóban az. csakis egy jó szülő áldoz időt, pénzt, figyelmet arra, hogy felfedezze és fejlessze gyermeke egyéniségét, jellemét,  és megtalálja boldogságának kulcsát. a többi szülő csak hangoztatja ugyanezt, valójában azonban tesznek egy csomó dolgot, amitől ők maguk lesznek boldogak, és elvárják, hogy a gyerek is attól legyen megelégedett.

szóval, a mai nap tapasztalatai alapján elkezdtem gondolkodni istenen, mint jó szülőn:

-a mi mennyei atyánk mindig odafigyel ránk, egyéni igényeinkre, problémánkra.

-kész áldozatot is hozni értünk, azért, hogy fejlődhessünk, jobb legyen nekünk (ideje, türelme, szeretete végtelen).

-jó szülőként sosem hányja a szemünkre, hogy ő mennyi áldozatot hozott értünk.

-megfedd, de azt igazságosan teszi, a mi javunkra, fejlődésünkre (ahogy a zsidók 12:6-ban olvassuk: „mert akit szeret az úr, megdorgálja, megostoroz pedig mindent, akit fiává fogad.”).

-leül mellénk, elmagyaráz mindent, időnként puhán megérint, bátorítón megsimogat.

-kapcsolatunk olyan békességes és tiszta, hogy az másokat is felbátorít.

-sokszor nem értjük, mit miért tesz, nem értünk vele egyet, talán még lázadunk is, mégis, tudjuk, hogy mindig ott van, soha el nem hagy, és megbízhatunk benne, kinyílhatunk előtte.

ilyen a jó szülő. ilyen a mennyei apukánk.

máté 7:9-11 „melyik apa adna a fiának követ, ha az kenyeret kér tőle? vagy ha a fia halat kér, kígyót ad-e neki? ha tehát még ti is — bár romlottak vagytok — tudtok jó ajándékot adni gyerekeiteknek, mennyivel inkább mennyei atyátok! ő biztosan megad minden jót azoknak, akik elkérik tőle!”

ha bibliáról van szó, akkor nálam a károli-féle fordítás a nyerő. külön gyönyörűség a szívemnek, ha van elég időm és kellően koncentrált figyelmem kibontani régies nyelvezetét, költészetét, festői képeit.

amikor az intézetbe kezdtünk járni, váltanom kellett, hiszen az értelmi fogyatékos fiatalok nehezebben értik meg a régies beszédet, mondatszerkezeteket. ezért vagy a károliból olvastam fel, és rögtön magyaráztam is a szavaimmal, vagy rövidebb részeket olvastam fel nekik, és a többit „elmeséltem”. most azonban megtaláltam a tökéletes megoldást: felfedeztem az ún. egyszerű fordítást, amit megtaláltam iphone-os alkalmazásban és a neten is (itt).

az egyszerű fordításban minden olyan „egyszerű”, világos, közvetlen, „szabad”. reggelenként ebből a bibliából olvasok el egy-egy részt a vonaton. ma a hetvenharmadik zsoltár válaszolta meg a szívemet nyugtalanító kérdéseket:

„milyen jóságos isten izráelhez, milyen jó a tiszta szívűekhez! de én majdnem vétkeztem, kis híján elestem. mert láttam az istentelen sikerét, irigyeltem az elbizakodott szerencséjét.

jólétben élnek, és egészségesek, amit csak akarnak, véghezviszik. nincsenek gondjaik, könnyen élnek, nem érik őket bajok és csapások, mint bennünket. magasan hordják az orrukat, erőszakosak és kegyetlenek. jól látszik ez rajtuk, mint az ékszerek és divatos ruhák, melyeket hordanak. megszerzik, amit megkívánnak, amit csak akarnak, megteszik. büszkék, és mindent kicsúfolnak, gőgös szavakkal fenyegetőznek. isteneknek képzelik magukat, és úgy is beszélnek. ezért van tekintélyük az emberek előtt, akik isszák szavaikat, mint a vizet. azt mondják: „isten nem törődik vele, mit teszünk! nem is tud róla a felséges!”

istenem, nézd a gonoszokat, milyen büszkék, mégis milyen jól élnek, egyre jobban gazdagodnak! mi haszna, hogy magamat tisztán megőriztem, szívem megtisztítottam, s tetteimre vigyáztam, hogy ne vétkezzem? miért kell annyit szenvednem? miért tűrjem a fenyítéseket?

de ha én is így szólnék, elárulnám népedet, istenem! nem értettem ezt, akárhogy igyekeztem, felfoghatatlan ez nekem! de bementem isten templomába, s akkor végre megértettem a gonoszok sorsát. milyen vékony jégen járnak az istentelenek! milyen könnyen elpusztíthatod őket! hirtelen-váratlan elesnek, tönkremennek, megrémülnek, s már végük is van! hirtelen eltűnnek, mint ébredéskor az álom. mikor felkelsz, elsöpröd őket, mint álmaink rémeit!

milyen ostoba voltam, hogy bosszankodtam miattuk! oly ostobán viselkedtem, mint az értelmetlen állatok! hiszen mindig veled vagyok, istenem! kézen fogva vezetsz, tanácsoddal igazgatsz, végül dicsőségedbe fogadsz be engem! hiszen ha te velem vagy, aki a mennyben laksz, ki mást kívánhatnék a földön rajtad kívül? testem és szívem lehet, hogy cserbenhagy, de isten mindig erős kőváram marad, ő az én örökségem örökké! istenem, akik eltávolodnak tőled, mind elpusztulnak! bizony, elpusztítod, akik hűtlenül elhagynak téged!

milyen jó a közeledben élni, istenem! benned bízom, örökkévaló isten, és hirdetem tetteidet mindenkinek!”

csütörtök délben kezdődött a rosszullét. pár napja már arra mutattak a jelek, hogy talán… de akkor hirtelen olyan hidegrázós, émelygős, görcsös roham jött rám, hogy leszámoltam ezzel a reménnyel. édes drágám összeszedett a munkahelyemen, és megkezdődött a két és fél napig tartó, félelemmel és fájdalommal kísért rémálom.

megpróbáltam elérni az orvost, aki annak idején műtött, de csak áprilisban tudtak volna időpontot adni hozzá. az ambulanciára irányítottak, ahol a fizetésem negyedét kérték volna el, ha bejutok. a meddőségi endokrinológus doktornéni az e-mailemre azt írta, hogy az erős gyógyszer kissé megzavarhatja a havit, ez mással is előfordul (na, mondjuk, azt kötve hiszem, hogy ez ilyen formában mindennapos a metformint szedőknél…). elolvastam mindent, amit a korai vetélésről tudni lehet, mert ugyan átéltem már, de az sem tűnt annyira kegyetlennek, mint a mostani fájdalom... a lázas vetélés és a befejezetlen vetélés rémképe lebegett előttem, de semmi erőm nem volt sem testileg, sem lelkileg harcolni ellene. eldöntöttem, hogy isten kezébe adom magam. az emberi segítségekről lemondva, tőle vártam az enyhülést és a szabadítást.

szombat este aztán, mintha elvágták volna, elmúlt a félelem és a fájdalom is.

másnap édes drágám azt mondta, ne vállaljam a dicsőítésben való éneklést, és kihagyhatnánk a nógrád megyei szolgálatot is. én azonban elég erőt éreztem magamban ezekre, ezért kértem őt, hogy engedjen el. mindkét szolgálat nagyon áldásos volt, és boldoggá és erőssé tett. a hétvégét a „betegség” burkából kilépve, megtisztulva és épen hagytam magam mögött.

reggel isten bátorítását olvastam a mai igében (úgy éreztem, mintha nekem írták volna ezt az elmélkedést): „ádám újból a feleségével hált, és az fiút szült, és sétnek nevezte el, mert azt mondta: adott nekem isten más utódot ábel helyett.” isten mindig tartogat számodra valamit ahelyett, amit szerettél és elvesztettél. bármit is raboltak el tőled, isten tud adni mást helyette. (…) az a helyzet, amiben épp most vagy, nem a történet vége; isten egy új fejezetet akar írni. az ördög tudja, hogy istennek terve van számodra; ezért próbálkozik annyira, hogy eltöröljön a föld színéről.”

a vonaton a főváros felé robogva pedig éppen a negyvenegyedik zsoltár következett olvasmányaimban:

zsoltárok 41: 2-4 „boldog, a ki a nyomorultra gondol; a veszedelem napján megmenti azt az úr. az úr megőrzi azt és élteti azt; boldog lesz e földön, és nem adhatod oda ellenségei kivánságának. az úr megerősíti őt az ő betegágyán; bármilyen az ágya, megkönnyíted betegségében.”

húsvétig tartó facebook böjtbe kezdtem. csak akkor érted meg, hogy ez mit jelent számomra, ha ismersz, és tudod, mennyire rá voltam függve erre a közösségi oldalra. (hogy miért csinálom? mert több időt akarok szánni a valóban fontos, hasznos, építő dolgokra, az istennel való beszélgetésre… azt akarom, hogy ne egy weboldal legyen az úr az életemen, időmön, hanem én irányítsak a kettőnk kapcsolatában).

persze, úgy tűnik, mintha most minden a facebookon zajlana: megkérnek, hogy rakjak fel ezt-azt, nézzem meg amazt, mert fontos… vagy éppen a szokottnál sűrűbben kapok értesítést, hogy az oldalamon hét üzenet és kilencvenkilenc új bejegyzés vár… de ellenállok.

a minap felmerült, hogy lesz egy találkozóm egy tanárnővel, aki diákjait hozná a szervezetünkhöz önkéntes munkára. egy kollégámnak nagyon ismerős volt a nő neve, gyanította, hogy az neki gimis osztálytársa volt. pár perc múlva küldte is a linket, hogy nézzem meg: valóban egy osztályba jártak. célszerű lett volna belépni a „fácséra”, és megnézni, kivel is lesz találkozóm. de nem léptem be.

aznap este találkozóm volt imatársammal. amíg teát főzött, megpillantottam az asztalán egy téli keresztény konferencia prospektusát.  lapozgatni kezdtem, és szemem megakadt az aznap oly sokat emlegetett néven. „jé, ő az egyik előadó? vele fogok találkozni holnap! ismered?” – kérdeztem imatársamat. „hát, te is ismered! – mondta ő – ott volt a leánybúcsúmon, meg ő tolmácsolt az esküvőmön!” erre elővette a „valódi facebookot”, vagyis esküvői fotóalbumát, és megmutatta nekem a leányt.

újra megerősödtem abban a hitemben, hogy ha elhatározol valamit, amit lelki épülésedért, istennel járásodért teszel, és kitartasz benne, istennek az kedves áldozat lesz, és megáldja. volt, hogy a pénzt, amit egy földi dologra szerettem volna elkölteni, végül adományba adtam – és mégis, ajándékba, csodás módon, megkaptam azt a vágyott tárgyat is. olyan is előfordult, hogy egy zenét vagy filmet mindenképpen meg akartam nézni/hallgatni, gondoltam, galád módon letöltöm… nem tettem meg, és rövidesen megnézhettem a televízióban. aztán most, hogy a kínálkozó alkalom ellenére sem néztem meg a számomra addiktív közösségi oldalt, máshogy tudtam meg, hogy kivel is lesz találkozóm. kicsi dolog, tudom, és talán butaságnak tűnik a számodra, de én isten kedves ajándékainak tartom ezeket.

jakab 1: 12-14 „boldog ember az, a ki a kísértésben kitart; mert minekutána megpróbáltatott, elveszi az életnek koronáját, a mit az úr ígért az őt szeretőknek. senki se mondja, mikor kísértetik: az istentől kísértetem: mert az isten gonoszsággal nem kísérthető, ő maga pedig senkit sem kísért. hanem mindenki kísértetik, a mikor vonja és édesgeti a tulajdon kívánsága.”

hívő édesanya

az az édesanya a legtöbbet tette,
aki gyermekeit jézushoz vezette.
 
a legszentebb ösvényt nékik megmutatta, -
az az édesanya a legtöbbet adta.
 
én sem kívánok mást, minthogy megérhessem:
gyermekeim lelkét tudni szent kezedben.
 
ösvényeden járva házadban szolgálni,
velük együtt téged örökre imádni.

a mai „mai ige” rávilágít arra a dologra, mely már régóta foglalkoztat: az elhívásra, az arra való felkészülés nehézségeire. hiszem, hogy mindenki kapott elhívást, egy olyan extra életfeladatot, amelyet meg kell találnia, be kell töltenie ahhoz, hogy boldog lehessen. ez lehet az elesettek segítése, gyermekek felnevelése, kórház vagy könyvtár alapítása, valami, ami mennyei érték, aminek másokra  hatása van, ami megmarad akkor is, amikor a személy fizikai teste már a porban pihen.

hiszem, hogy számomra ez az elhívás a látássérültek boldoggá tétele. isten igéjében mutatta meg nekem ezt a feladatot. már az eddigi tapasztalataim által is sokkal közelebb kerülhettem hozzájuk… mégis, néha úgy érzem, nem eléggé. kínoz az érzés, hogy tanulhatnék róluk, tehetnék értük többet. nem akarok lemaradni elhívásom betöltéséről, nem akarok kifogásokat keresni, meg akarok ragadni minden feladatot, amire isten hívott el a látássérültekkel kapcsolatban. a mai elmélkedés megnyugtatott: nem kell türelmetlenkednem, hiszen a felkészülés évekbe kerülhet, de ezen időszak alatt is munkálkodhatok, hiszen istennek hála csak olyan nehézségű feladatok kerülnek elém, aminek elvégzésére ő képessé is tesz.

így szól a bátorítás: „egy átlagos prédikátor három évet fordít arra, hogy felkészüljön szolgálatára, ami mondjuk harminc évig fog tartani. jézus éppen fordítva tette. harminc évet töltött azzal, hogy felkészüljön szolgálatára, ami csupán három évig tartott. mi itt a lényeg? a felkészülés minősége meghatározza a véghezvitel minőségét. a világ legnagyszerűbb zongoristái több száz órát gyakorolnak egy-egy koncert előtt. azért, mert tudják, hogy a felkészülés nehéz órái teszik lehetővé, hogy az előadáson a tőlük telhető legjobbat nyújtsák. (…) fejlődésed minden egyes szakaszában valami fontos történik. például isten ma bemutathat valakinek, aki fontos szerepet fog játszani az életedben mondjuk húsz vagy harminc év múlva. ha nagyon sietsz, talán nem állsz meg elég időre ahhoz, hogy valódi kapcsolatot alakíts ki vele. gondolj csak bele, mekkora veszteség lenne ez! (…) az élet minden fejezete és időszaka valami hasznot, valami gyümölcsöt tartogat, csak észre kell venned. mielőtt krisztus elkezdte volna szolgálatát, ezt olvassuk róla: „jézus pedig gyarapodott bölcsességben, testben, isten és emberek előtt való kedvességben” (lukács 2:52). jézus megértette az időzítés és az előkészület fontosságát. hajlandó volt várni és felkészülni. neked is ezt kell tenned!”

márk 1:15 „betelt az idő...”

az éjszakai vihar miatt reggelre áramszünet lett a házban. kábán, szenvtelenül konstatáltuk ezt édes drágámmal, és elkezdtünk készülődni a félhomályban. előkészített ruháimat nagy magabiztossággal húztam magamra, mindig egyforma frizurámat rutinosan fésültem kontyba, a sötét tükörben látni is véltem megszokott sziluettemet. a világosban is kihívást jelentő csigalépcsőt meglepő magabiztossággal küzdöttem le, és máris azon merengtem, hogyan készítem el a reggeli kávét… tapogatózva megkentem a kenyeret, apósom feltette a kotyogóst. közben felébredtek érzékszerveink is, elkezdtük hiányolni a fényt. „meg lehetne ezt szokni vajon?” – kérdeztük egymástól. aztán apósom behozott egy angyal alakú gyertyatartót, és meggyújtotta a kanócot. szemünk mohón fordult a fényforrás irányába. gyertyafényes reggelinket aztán a visszatérő áram világította meg teljesen.

az állomás felé autózva aztán imádkoztunk édes drágámmal, és hálát adtunk az áramért, és a világosságért – a földi és a szellemi fényért is.

az isten nélküli élet olyan, mint ez a mai reggel. felkelsz, nagyon nem ráz meg, hogy még mindig sötét van, pedig már kinyitottad a szemed: hisz mindig ezt látod. rutinmozdulatokkal „csinálod” az életed. dolgozol, szeretsz, eltöltöd a szabadidődet, mindent olyan észrevétlenül megszokottan, hogy már lázadni sem jut eszedbe ellene. veszélyérzet nélkül küzdesz le akadályokat, hiszen fogalmad sincs, hogy ennél nagyobb sötétségbe is zuhanhatnál: nincs kockázat, csak állandó, tompa félhomály. és ha életed egy pontján elkezded hiányolni a fényt, isten készen áll, hogy angyalát kiküldve reménysugarat gyújtson, amely fáklyaként ragyogja be életedet. aztán, amikor a nagy fényforrás, jézus krisztus teljes erejével rád zúdítja fényét, nem győzöl hálát adni az „áramért”, és ámulva kérdezed: „hát így is lehet élni?”

prédikátor 5:17 „az ő teljes életében a setétben evett, sokszori haraggal, keserűséggel és búsulással”

2korinthus 4:6 „az isten, aki szólt: setétségből világosság ragyogjon, ő gyújtott világosságot a mi szívünkben”

újra olvasok. mármint, persze, eddig is olvastam, de most, hogy napi egy órát vonatozom, jóval több időm van egyik kedvenc tevékenységemre. éppen az édentől keletre című művön rágom át magam. zseniális, elgondolkodtató regény, és őszinte-kegyetlen ábrázolásmódja okán bele is kavar rendesen konfliktuskerülő, mindig jót váró lelkem nyugalmába.

a történet egy pontján az ikerfiúk egyike megtudja, hogy halottnak mondott édesanyjuk nem csak, hogy nem halt meg, hanem boldogan él, és egy közeli, minden malacságot bevállaló bordélyház vezetője. most azon őrlődik, hogy hogyan tartsa magában azt a titkot, amelyre rájött. titok, mert tudja, hogy ha kikotyogná, megbántana vele másokat, titok, noha nem ő követte el a bűnt… mégis, az ő szívét marja éjjel-nappal.

elgondolkodtam ezen a titok dolgon. én mindig is azt hittem, hogy nekem nincsenek titkaim. életem nyitott könyv, a rossz dolgok élét pont azzal próbálom elvenni, hogy nyugodtan beszélek bármiről. „kiszolgáltatod magad” – mondják erre sokan, és lehet, hogy van is benne valami. mégsem érzem azt, hogy valaki meg akar semmisíteni, tönkre akar tenni, fogást akar találni rajtam „titkaimon” keresztül.

aztán rádöbbentem arra, hogy igenis vannak titkaim. azok a dolgok, amelyek jobban fájnak annál, mintsem, hogy beszélnék róla másoknak. sőt, ezek olyan dolgok, amelyekről „magammal sem beszélek”. menekülök előlük, ha eszembe jutnak, inkább kényszerrel elterelem róluk a gondolataimat. énem, múltam mérgező oldala ez. tagadom, kerülöm – de meddig? mikor merek hazugságok nélkül szembenézni ezekkel az érzésekkel, történésekkel?

alighanem, egyedül erre sosem leszek képes. tudom, hogy ezek azok az eltemetett „titkok”, amelyek már nem is titkok, hanem elhordozhatatlan kínok, amelyeket csak egy személy tud meggyógyítani: jézus krisztus. vele kell ezeket megtárgyalnom.

fél évtizede vagyok újjászületett keresztény, megváltott hívő. örök életem van. olvasom a bibliát. imádkozom. fura, hogy most szembesülök azzal, hogy van még egy réteg, amelyet nem tártam fel, nem adtam át az istennek. felszabadultan beszélek az önsanyargató éheztetésemről, a paráznaságomról, az ocsmány beszédemről, az okkultizmussal való próbálkozásaimról, tehát letett bűneimről… de van egy újabb, sötét szoba, amit eddig nem tártam fel az úrnak.

döbbenetes, hogy minderre egy irodalmi remekmű világított rá. steinbeck egy zseni volt.

(köszönöm, uram, hogy megalkottad őt!)

róma 8:28 „azoknak, a kik istent szeretik, minden javokra van.”

péntek este moziba vittem a lányokat (gyülekezetünk ifjúságát). egy szenvedélyes, művészi, felkavaró, és elgondolkodtató filmet néztünk meg.

az anna karenina az a történet, melyben összecsap a máté 7:1 ("ne ítéljetek, hogy ne ítéltessetek.") és a példabeszédek 6:32-33 ("aki asszonynyal paráználkodik, bolond; a ki magát el akarja veszteni, az cselekszi ezt! vereséget és gyalázatot nyer, és az ő gyalázatja el nem töröltetik.")

anna egy tehetős, fiatalon házasodott édesanya, aki korábban sosem érzett szerelmet. amikor találkozik a nőcsábász, fiatal, sármos gróffal, teljesen átadja magát a perzselő vágyaknak. a férje tűr, a nő szenved, recsegve-ropogva törik a korábban olyan jól működő (de hűvös, érzelemmentes) élet. anna teherbe esik, elhagyja férjét, ami abban a korban egy szélsőségesen elítélendő cselekedet volt. a szeretőket kiközösítik, lenézik, megszólják. a nő a fojtogató légkörből egyetlen kiutat talál: öngyilkos lesz.

jézus világosan tanít az ítélkezésről. azt kéri, ne tegyük. „könnyű azt mondani!” – vágnék vissza jézusnak sokszor, amikor elkap az indulat, és ítélkezni kezdek. itt van például ez a nő, anna. sokan „ölni tudnának” egy társért, egy gyerekért, a gazdagságért… „ennek” meg mindez megvan, és mégis kockára teszi. ha ezt gondoljuk, akkor ítélkezünk. ítélkezni azt jelenti, hogy információk és az empátia teljes hiányában véleményt alkotunk, és úgy érezzük, mi jobbak vagyunk, bölcsebbek. bűntelenek.

vasárnap voltunk az intézetben. az egyik idős tolószékes férfi, aki csak morogni tud (én farkas bácsinak hívom magamban), érkezésünk után pár perccel hörögni kezdett: „zsebkendőőő, zseb-ken-dőőő”. vittem neki egy papírzsebkendőt, és naivan odaadtam a kezébe. nem tudott vele mit kezdeni. akkor kifújtam az orrát. a nyúlós, sárga takony az állán is csorgott. felfordult a gyomrom. ez a lecke megtanított arra, hogy soha, de soha ne ítéljem el többé azokat a szülőket, akik intézetbe adják fogyatékos gyermeküket. (régebben sok efféle ítélkező gondolatom volt.) évekig, évtizedekig ezeket a segítségeket megadni valakinek (tisztába tenni, orrot fújni, etetni) idegőrlő, embert próbáló. nem mondhatjuk nagy biztonsággal azt, hogy mi jobban, másként, szeretettelibben cselekednénk hasonló szituációban.

annára visszatérve, a másik dolog, amit ebből a műből megtudhatunk, az az, hogy a házasságtörés a „halálba vezet”. ha nem is szó szerint, mint anna karenina életében, de a családi kapcsolatok, a barátságok, a bizalom és a hűség tekintetében biztosra vehető a halál, a pusztulás.

lehet, hogy annának „joga van” a boldogsághoz, de a paráznaság a férje és fia boldogságába, a szeretője becsületébe, és a baráti kapcsolataiba került. istenben az a jó, hogy a választást ennek ellenére a kezünkbe adja – de figyelmeztet, mint egy őszinte, jó atya.

példabeszédek 6:32-33 "aki asszonynyal paráználkodik, bolond; a ki magát el akarja veszteni, az cselekszi ezt! vereséget és gyalázatot nyer, és az ő gyalázatja el nem töröltetik."

a mozgalmas, bizonyságokkal teli hétvégét nagy pofára esés követte. (kiderült ugyanis, hogy a három hónapja folytatott ir diéta nem csak, hogy nem vitte le az inzulinomat a várandóssághoz szükséges szintre, hanem még tovább emelkedett az érték: a vágyott húsz alattihoz képest a szombati szúrások alapján nyolcvanas). a költözés-lakhelykérdés-gyermekteleség keserű, végtelennek tűnő bűvköréből most a napi remény elmélkedése emeli ki a lelkemet:

„végzetes hiba azt feltételezni, hogy isten az életed céljául az anyagi jólétet vagy a világ szemében való népszerűséget jelölte ki. a gazdag élet a legkisebb mértékben sem kötődik az anyagi jóléthez. a hűség az úrhoz nem jelent biztos sikert a karrieredben vagy akár a szolgálatban. soha ne összpontosíts ideiglenes kincsekre.

pál hű volt, mégis börtönbe vetették. keresztelő jános hű volt, mégis lefejezték. hűséges emberek milliói váltak mártírrá, mindenüket elvesztették, vagy életük végéhez érve semmit sem tudtak felmutatni. de az élet vége nem maga a vég!

amikor az életed nehézségekkel van tele, mikor a kétely gyötör, vagy azon gyötrődsz, hogy érdemes-e krisztusért élni, jusson eszedbe, hogy még nem vagy otthon. halálod pillanatában nem otthonodat hagyod el, hanem az otthonodat találod meg.”

2korinthus 4:18 „nem a láthatókra nézünk, hanem a láthatatlanokra; mert a láthatók ideig valók, a láthatatlanok pedig örökkévalók.”

nem csak élmény és siker ér minket az intézetben, ahová kéthetente járunk bibliaórát tartani, hanem, nyilván, csalódás is. akikkel foglalkozunk, azok középsúlyos-súlyos értelmi fogyatékos látássérültek. emberek. fifikásak, szellemesek, érzékenyek, bűnösök. pont úgy, mint te meg én. (csak maximum belőlük kevesebbet néz ki a társadalom, pedig… ők még őszinték is).

van a csapatban egy roma, értfogyos nő, aki észrevette, hogy a hittanon figyelünk rá (persze, próbálunk mindenkire), ezért jön szorgalmasan, ül, figyel, beszél, kérdez, túlkiabál mindenkit… mindent elkövet, csak, hogy rá figyeljünk. nagy lejmolós amúgy, ezért mondtuk neki, hogy havonta egyszer fogja megkapni a kért-követelt-kunyerált kétszáz forintját.

józsef történetét meséltem éppen, amikor marika kis levelet csúsztatott a férjem elé: „kéne még négyszáz, köszi”. és szóban hozzátette: „tisztálkodási szerre kell!”.

tudjuk, hogy cigire kell neki, de azt meg ő tudta, hogy ha ezt bevallja, talán nem kap pénzt, viszont szappanra meg nyilván fogunk neki adni. és mindezt egy olyan alkalom során vitte véghez, amelyen oly nagy lelki mélységeket és magasságokat jártunk meg józsef történetén keresztül, mint remény, szabadítás, megbocsátás, család…

hát, mit ne mondjak, fájt. nem az, hogy a férjemmel „boltolt”, hanem az, hogy isten minden pitiségen átívelő, mindent gyökeresen megváltoztató üzenetére egy csepp nyitottságot sem mutatott – vagyis, nem őszintén, nem szívből, hanem színből volt jelen.

napokig gondolkodtam ezen az eseten, mire rájöttem, hogy jézus is sokszor élt át hasonlókat, és, hogy ez a helyzet még változhat is… (gondoljunk csak pálra, aki nem csak, hogy nem érdeklődött jézus iránt, még üldözte is a híveket, később pedig minden szenvedést vállalt mesteréért, és hirdette az ő nevét!). milyen szomorú lehet(ett) jézus, amikor észrevette, hogy tőle, általa „csak” olyan dolgokat várnak, mint egy kazal pénz, egy jó lakoma, vagy egy gyógyítás csodája – pedig ő a földön a lelki békét, azon túl pedig az örök életet kínálta nekik!

máté 13:44 „hasonlatos a mennyeknek országa a szántóföldben elrejtett kincshez, a melyet megtalálván az ember, elrejté azt; és a felett való örömében elmegy és eladván mindenét a mije van, megveszi azt a szántóföldet.”

máté 19:21 „ha tökéletes akarsz lenni, eredj, add el vagyonodat, és oszd ki a szegényeknek; és kincsed lesz mennyben; és jer és kövess engem.”

zsidók 10:34 „vagyonotok elrablását örömmel fogadtátok, tudván, hogy néktek jobb és maradandó vagyonotok van a mennyekben.”

sokak szerint naiv vagyok (na, és akkor mi van? mindenkinek van valami bogara…). számomra minden olyan kezdeményezés, amely mások megsegítésére irányul, nemes, és földöntúli. igen, lehet, hogy pénzszerzés céljából találta fel valaki a hallókészüléket, a hangoskönyvet, vagy az elektromos kerekesszéket, mégis, közvetve vagy közvetlenül ezreknek és millióknak segített vele. ezeket az embereket én kiválasztottnak, isten angyalainak hiszem. miért? mert az életük egy pontján azon felül, hogy megnősültek, vagy férjhez mentek, házat építettek és kertet ápoltak, űzték a hobbijukat, vagy elmentek nyaralni, tettek valami olyat is, ami mások javát szolgálta - nem csak adott pillanatban, hanem akár haláluk után is… én például semmi effélét nem tettem az életben, nem vagyok speciális, nem találtam fel semmit, és halálom után sem árulkodik majd földi tevékenységemről semmi. ezt észben tartva tisztelettel csodálom mindazokat, akik a „szokásos” életfeladatukon felül alkottak valami maradandót.

pár napja olvastam ezt az érdekes cikket a neten: „rebecca sypin és jane bingham, akik a daganatos megbetegedésük, illetve az emiatt kapott kezelés hatására mindketten elvesztették a hajukat, tavaly decemberben létrehoztak egy facebook oldalt "beautiful and bald barbie! let's see if we can get it made", azaz "gyönyörű és kopasz barbie! lássuk, meg tudjuk-e csinálni!" néven. az oldalnak jelenleg 157 ezer rajongója van, a célja pedig az volt, hogy felhívja a barbie gyártójának figyelmét a hajukat vesztett, rákkal küzdő gyerekek problémájára. a mattel pedig most pénteken a facebookon jelentette be, hogy hamarosan megkezdi a kopasz babák és a hozzá tartozó parókák, kalapok, sálak és egyéb divatos kiegészítők gyártását. a baba a boltokban nem lesz kapható, kizárólag gyermekkórházaknak, a hajhullással járó kezeléseken átesett kislányoknak adományozzák majd. a bratz játékgyártó szintén kopasz babákkal jelent meg, a cég a true hope (igazi remény) névre hallgató haj nélküli babák utáni bevételből a city of hope rákkutatását támogatja.”

nyilván, a vállalkozás eszméletlen árbevételt fog hozni a „feltalálóknak”. számomra azonban az, hogy ezzel hatalmas reményt, erőt és örömet szereznek a betegségen átment gyerekeknek, jelentéktelenné teszi azt a tényt, hogy pénzt is keresnek vele. úgy érzem, hogy ez a néhány felnőtt nem véletlenül találkozott a „műanyaggyárban”, vagy a tervezőasztalnál, meg a kórházakban… hanem azért, hogy egy speciális életfeladatot teljesítsenek: reményt adjanak a reménytelenségben.

máté 25:34-40 jézus mondja: „jertek, én atyámnak áldottai, örököljétek ez országot, a mely számotokra készíttetett a világ megalapítása óta. mert éheztem, és ennem adtatok; szomjúhoztam, és innom adtatok; jövevény voltam, és befogadtatok engem; mezítelen voltam, és megruháztatok; beteg voltam, és meglátogattatok; fogoly voltam, és eljöttetek hozzám. akkor felelnek majd néki az igazak, mondván: uram, mikor láttuk, hogy éheztél, és tápláltunk volna? vagy szomjúhoztál, és innod adtunk volna? és mikor láttuk, hogy jövevény voltál, és befogadtunk volna? vagy mezítelen voltál, és felruháztunk volna? mikor láttuk, hogy beteg vagy fogoly voltál, és hozzád mentünk volna? és felelvén a király (jézus), azt mondja majd nékik: bizony mondom néktek, a mennyiben megcselekedtétek egygyel az én legkisebb atyámfiai közül, én velem cselekedtétek meg.”

egy izgalmas cikket olvastam a gyermekvállalásról. a cikket követő kommentek szintén érdekfeszítőek, harcosak, inspirálóak. az egyik például így szól:

„jómagam nyolcadik gyermekként jöttem a világra egy tizenegy gyermekes családban. így nőttünk fel, isten megtartott minket. a vasárnapi ebéd húsz literes fazékban főtt, soha nem éheztünk. azt kérdezem, mi a szegénység, és mi a gazdagság? szegény-e az a gyermek, aki egy értéktelen vacakból, számára csodálatos játékot gyárt, vagy képzel el, és meg tudja osztani a sok testvérrel? vagy gazdag-e az a gyermek, aki körbe van rakva modern technikával, de szólnia nincs kihez? az a nagy felfedezésem van, hogy isten törvénye a huszonegyedik században is érvényes. azt a programot közölte ádámmal és évával: hogy szaporodjatok és sokasodjatok! úgy vélem, még hatályban van ez a rendelet... soha nem volt problémám abból, hogy nagycsaládba születtem. mindegyik testvéremet szeretem. minden évben összejövünk, legalább egyszer egy családi hálaadó ünnepre. szűk családi körben olyan hetvenen vagyunk (áldott legyen az úr!). ezeken a találkozókon nem arról szoktunk beszélgetni, hogy milyen nehéz a megélhetés, pedig ukrajnában aktuális lehetne ez a téma. hanem örülünk egymásnak, szeretjük egymást. kétségtelen, hogy a nagy családos szülőknek oda kell szánni az életét. nincs anyagi jóllét, nincs karrier. a gyermeknevelés nem egy látványos "szakma". itt éjszakázni kell, néha, itt hallgatni kell, hogy a gyermekek egymás ellen bőgnek, közben sok-sok rendezni való is van... igaza van, kedves krisztina, nem normális az az ember, aki ezt felvállalja. de ha ismerte volna édesanyámat, aki egy-egy családi összejövetelen csak ült a gyermekei között, és nézte azt a sereget, akikkel isten megajándékozta, talán mást gondolna a gyermekáldás felől. a világot nem a nagycsaládosok tették bonyolulttá. gondolom, ezzel egyet érthetünk. hanem sokkal inkább a kényelem szeretete.”

1timóteus 6:10-12 „minden rossznak gyökere a pénz szerelme: mely után sóvárogván némelyek eltévelyedtek a hittől, és magokat általszegezték sok fájdalommal. de te, óh istennek embere, ezeket kerüld; hanem kövessed az igazságot, az istenfélelmet, a hitet, a szeretetet, a békességes tűrést, a szelídséget. harczold meg a hitnek szép harczát, nyerd el az örök életet, a melyre hívattattál, és szép vallástétellel vallást tettél sok bizonyság előtt.”

két gondolat fogott meg a vasárnapi istentiszteleten.

az elsőt egy testvérnő osztotta meg a gyülekezettel. bátorító igét kért istentől a kétezer-tizenhármas esztendőre. és kapott is, mégpedig dániel könyvéből. azt a részt olvasta, amikor a három izraelita férfi nem volt hajlandó letérdelni idegen istenek előtt, ezért máglyára küldettek. (dániel 3:20 „meghagyá a legerősebb férfiaknak az ő seregében, hogy kötözzék meg sidrákot, misákot és abednégót, és vessék őket az égő, tüzes kemenczébe.”)

olyan magas hőfokon izzott a kemence, hogy akik bedobták a három megkötözött fiatalt, azok meg is égtek (dániel 3:12 „a kemencze rendkivül izzó vala: azokat a férfiakat, a kik sidrákot, misákot és abednégót felvitték, megölé a tűznek lángja.”).

a halálra ítéltek viszont sértetlenek maradtak, sőt, amikor az álmélkodók benéztek a tűzbe, nem három, hanem négy személyt láttak. (dániel 3:25 „ímé, négy férfiút látok szabadon járni a tűz közepében, és semmi sérelem sincs bennök, és a negyediknek ábrázata olyan, mint valami istenek-fiáé.”) a férfiak sértetlenül jártak-keltek a tűzben, majd kijöttek úgy, hogy „egy hajszáluk sem égett meg, és az ő alsó ruháik meg nem változtak, és a tűz szaga sem járta át őket.” (dániel 3:27)

a bátorító gondolat pedig ez volt: az életben a legnehezebb helyzetben is ott van mellettünk az isten-fia, jézus, aki kimenekít a sokszorosan felhevített tűzből, az élet sokszorosan megnehezített kihívásaiból. noha megkötözve, tétlenül dobnak minket a problémák közé, mégis, ott van velünk a szabadító krisztus, aki a köteleinket leoldja, és nem engedi, hogy a hajunk megperzselődjön.

a másik tanítás, amely sokat jelentett nekem, az a félmondat volt, amire már egy éve ugyan felfigyeltem, most mégis, megint megérintett, sőt, tovább is fejlődött bennem.

amikor ádám és éva úgy döntött, hogy isten nélkül akar élni, és evett a tiltott gyümölcsből, isten azt mondta, megszűntek feltétlen áldásai, és kiűzte őket arról a területről.

nagy haragja ellenére is gondoskodott róluk: ruhát készített nekik. bőrből. tehát teremtményei közül választott és áldozott fel egyet azért, hogy a tőle elfordult emberről gondoskodjon.

1mózes 3:21 „és csinála az úr isten ádámnak és az ő feleségének bőr ruhákat, és felöltözteté őket.”

mi ez, ha nem feltétlen szeretet? később ugyanezt tette egyszülött fiával: feláldozta a tőle elfordult emberek szellemi jólétéért, megváltásáért, bűneiért. nem kímélte az övét, hogy nekünk jobb legyen.

1jános 4:8 „mert az isten szeretet.”

nyakunkon a költözés, és a döntéskényszer: hova, merre tovább? egy ki-tudja-milyen készház vásárlása, vagy egy ki-tudja-mennyibe-kerülő ház építése. ez itt a kérdés. nem is fogtam fel igazán, mekkora terhet ró ez az egész terv kis családunkra. családunkra? hiszen nincsenek is gyermekeink, és ki tudja, hogy mikor, hány lesz, vagy lesz-e egyáltalán. így elég nehéz tervezni. hit és racionalitás összefeszülnek, a nyomás nő, a remény csökken. ma ez az igevers ad újra erőt:

ézsaiás 54:11-17 „ímé, ólomporba rakom köveidet, és zafirokra alapítalak. rubinból csinálom falad párkányzatát, és kapuidat gránátkövekből, és egész határodat drágakövekből; és minden fiaid az úr tanítványai lesznek, és nagy lesz fiaid békessége. igazság által leszel erős, ne gondolj a nyomorral, mert nincsen mit félned, és a rettegéssel, mert nem közelg hozzád. (…) egy ellened készült fegyver sem lesz jó szerencsés, és minden nyelvet, mely ellened perbe száll, kárhoztatsz: ez az úr szolgáinak öröksége, és az ő igazságuk, mely tőlem van, így szól az úr.”

kárász izabella:

az ige: igazság  

simeonnal, annával várok én,

adventnek magasztos idején,

amíg szívemben csend ül,

és az ígéret csendül:

beteljesül...

mert igazsággá lesz minden ígéret,

az örök ige igazság: testté lesz,

amit isten ígér: igaz,

bánatra jő vigasz,

mindig is az...

amíg az ige igazsággá nem lesz,

amíg eggyé lesz bennem vég s a kezdet,

advent után: karácsonyom,

krisztus királyt megláthatom,

magasztalom...

simeonnal, annával várok én,

adventnek magasztos idején,

amíg szívemben csend ül,

és az ígéret csendül:

beteljesül!

készítettem egy kis képgalériát a kétezer-tizenkettes évünkről. ekkor szembesültem igazán azzal, milyen izgalmas, sokszínű, áldásokban és nehézségekben egyaránt gazdag esztendő volt ez. 

az év elején még kitartó küzdelmet folytattunk azért a kutyusért, akit alapítványi irányítással vakvezetőként neveltünk egy éven át, egy látássérült ember számára. átéltük a csalódást, azt, hogy nem lett alkalmas, így velünk maradt - aminek azért most már örülünk, és nem csak a kudarcot látjuk benne. 

tavasszal zöldségek és gyümölcsök telepítésével, ültetésével foglalatoskodtunk. kemény munka és nagy próba volt ez számunkra, hogy kiderüljön, jövőre miből mennyit kell vetnünk ahhoz, hogy kis családunknak megfelelő táplálékról gondoskodhassunk.

mialatt kertünk kincsei növekedtek, egy családi esküvőn vehettünk részt, ahol kiderült, hogy a menyasszony babát vár... érthetetlen-kifürkészhetetlen módon áldja meg az úr utódokkal a párokat. tudom, hogy eljön a mi időnk is egyszer. 

nyáron az ificsapat (amelyet néha elszántan, néha borúlátóan vezetgetünk) egyik tagja elfogadta jézus krisztust megváltójaként, és ennek megvallására bemerítkezett. öröm? hála? aligha írják le ezek a szavak azt, amit éreztünk, és érzünk azóta is. az úr kegyelmes, és ma is cselekszik. 

ősszel gyülekezetünk egy maroknyi részével eljutottunk lengyelországba, hogy megismerhessük krakkó zsidónegyedét, valamint egy borzalmas korszak helyszínét: auschwitzot. amikor most felnézek a monitorból, három cserép növényen akad meg a szemem - a haláltáborból hozott makkok kihajtottak, és kis tölgyfaként hirdetik a szobánkban: csak az emberek szegik meg az istentől kapott feladatukat, a növények és állatok sosem felejtik el a rendet, a születés, termés, elmúlás körforgását. 

hazaérkezésünket követően kiderült, hogy inzulin-rezisztens vagyok, vagyis, majdnem cukorbeteg. a gyermekáldás érdekében szigorú diétát kell követnem... újabb "megemészteni való" dolog, újabb próba, érthetetlen akadály. de hiszem, minél komolyabb küzdelmeket kell megvívnunk, annál nagyobb lesz az öröm és az alázat, amikor karjainkban tarthatjuk utódunkat. 

másfél év ima és reménykedés után novemberben eljött az a személy is, aki megvásárolta "szeretetországot", azaz angyalföldi lakásunkat. a hölgy elsőre beleszeretett az angol stílusba, az elektromos kandallóba, a rusztikus konyhába, a tulipános erkélykorlátba... pont úgy történt minden, ahogy azért imádkoztunk. ez tette lehetővé, hogy január közepén továbbléphessünk, és megkereshessük a pest megyei agglomerációban azt a házikót, ahol nyugalomban, jó levegőn, biztonságban élhetünk tovább. 

hogy mit hoz a jövő év, nem tudom, csak abban vagyok biztos, hogy a történéseket nem én akarom irányítani... inkább rábízom a világ legjobb programszervezőjére. 

ézsaiás 45:11 "így szól az úr, izráelnek szentje és teremtője: kérdezzétek meg a jövendőt tőlem, fiaimat és kezeim munkáját csak bízzátok reám!"

nem jött el a maják által megjósolt világvége. nem aggódtam, de kicsit bosszantott, hogy mindenki be van pánikolva, és komolyan fél attól, hogy holnap mind meghalunk. sőt, leginkább azon füstölögtem, hogy sátán mennyire félre tudja vezetni az embereket. utánajártam az eddigi téves világvége-jövendöléseknek. volt vagy egy tucat. döbbenetes.

szerintem ez is, mint minden negatív, ledermesztő gondolat, sátántól származik. ő sugallja azokat a gondolatokat, amelyek a halálba visznek („öld meg azt az embert” „öld meg magadat” „lopd el azt a csokit” „megcsalhatod az asszonyt, hisz neked is jogod van a boldogsághoz” „vége lesz a világnak, így most élvezz ki minden bűnös dolgot, következmények nélkül”).

isten még a világvégével kapcsolatban is pozitív dolgokat sugall: nem tudhatod, ugye, hogy mikor jön el… éppen ezért carpe diem, élj a mának, vagyis, éld úgy az életed, olyan hévvel, olyan fordulatszámon, mintha egy pillanat múlva véget érne. bocsáss meg, engedd el, szeresd jobban, tedd meg, öleld át… most! mert nem tudod, mikor nem lesz már rá több alkalmad.

a bibliában isten azt is megmondta, hogy aki hisz jézusban, az örökké él majd a mennyben, isten jelenlétében, ahol nem lesz könny, fájdalom és boldogtalanság. vagyis azt is megtudhatjuk tőle, hogy egy esetlegesen holnapután vagy két hét múlva bekövetkező világvége esetén sem kell félnünk… hiszen a földi nyomorúságunkat felváltja majd a felhőtlen öröm, a tökéletes boldogság.

szeretem istent. már ebben az életben is csodálatosan érzem a jelenlétét, hát mi lesz még akkor, amikor az ő fénye ragyogja be a tánctermet, és az ő szeretete részegít majd meg! csoda buli lesz!

márk 13:32-33 "arról a napról és óráról azonban senki sem tudja, mikor érkezik el, sem az angyalok a mennyben, sem a fiú, csak az atya. vigyázzatok hát, és legyetek mindig készen, mert nem tudjátok, mikor jön el az a nap és az az óra!"