myjesus

vasárnap délelőtt dolgoztam (igen, már beindult az ilyenkor szokásos karácsonyi őrület), aztán együtt ebédeltem az istentiszteletről érkező drágámmal, majd útnak indultunk kedves intézetiseinkhez. csokit rejtő adventi kalendáriumot vittünk nekik, énekeltünk pár istent dicsőítő dalt, és elmondtuk, mi is az az advent, mire készülünk akkor...

mondtam a ”hittanosoknak”, hogy jövő héttől karácsonyig minden nap kinyithatnak a kalendáriumon egy ablakot, és megehetnek egy csokit... jézus születésére emlékezve, aki maga az ajándék.

marika fogta új szerzeményét, elviharzott, majd öt perc múlva üres dobozzal tért vissza: megkínálta barátait. "nem értette meg a lényeget" - zsörtölődtem magamban.

otthon is eszembe jutott az eset. ez az értelmi fogyatékos roma nő, aki állandóan pénzt kunyerál, és dühöngve ordítja, hogy ha van isten, akkor őt miért nem látogatja senki, és akinek mindig minden rossz… az nem várt módon szétosztotta „mindenét”.

megértette az igazi „feladatot”.

máté 19:21 jézus mondja: „ha tökéletes akarsz lenni, eredj, add el vagyonodat, és oszd ki a szegényeknek; és kincsed lesz mennyben; és jer és kövess engem.”

istenben azt (is) szeretem, hogy nem kell előtte álarcot viselnem. nem kell azt mutatnom, hogy jó a kedvem, ha egyszer nem. még sírhatok is előtte, bármikor. nem mondja, hogy „jajj, ne sajnáltasd már magad!” „viselkedj már normálisan, mint egy felnőtt nő”! nem. előtte az lehetek, aki vagyok. (mondjuk, a valós életemben sem vagyok épp egy érzelmeit takargatni tudó valaki, olvasni lehet az arcomról, de akkor is…)

érzelmeimet nem mutathatom ki mindig, nem szólhat rólam mindig minden. (még jó!). múlt pénteken úgy alakult, hogy, noha tombolni lett volna kedvem, és szívem, gyomrom és gondolataim szimultán kavarogtak, mégis, mosolyogva kellett városnézésre vinnem két brit hölgyet. isten ajándéka, hogy ez sikerült is, úgy, hogy az az este valóban róluk szólt. hajókázni vittem őket, a terror házában is voltunk, végül egy régi parasztház stílusú étteremben vacsoráztunk.

a hölgyek másnap busásan meghálálták a gondoskodást. egyikük tanított ugyanis az országos lídia imakonferencián, amelyet egy gyülekezeti társammal konferáltunk végig. molly, az egyik brit lady, fantasztikus egyszerűséggel magyarázott a bibliából. eszter könyvéből idézett. „amikor eszter úgy döntött, hogy engedély nélkül bemegy férjéhez, a királyhoz, és kiáll a népéért, ott ült hámán is, aki fel volt készülve minden gonoszságra, a szíve mélyéig aljas volt. bejött eszter, a király fogadta őt. leültek egymással szemben. és csak nézték egymást szerelmesen. hámán megsemmisülve ült mellettük, és aggódva kérdezte magában: hol van itt a helyem, milyen szerepem van itt?” semmilyen. ha két ember, vagy egy ember és a mennyei atya tökéletes szeretetkapcsolatban, mély, őszinte szerelemben él egymás iránt, akkor a gonosznak nincs helye. nem találja a szerepét. tehetetlen.

életem minden pillanatában szeretném megélni ezt a tökéletes, megkísérthetetlen szerelmet – mind isten, mind a férjem iránt. ahol a gonosz tehetetlen. ahol le van fegyverezve. ahol senkivel sem tudja felvenni a szemkontaktust, mert senki még csak rá sem néz.

napokon belül a (lakáseladással és jövőbeli költözéssel kapcsolatos) vihar is elült, én pedig több lettem egy életre szóló tanítással, egy fantasztikus brit kompániával, és egy újabb lélekemelő istenélménnyel.

zsoltárok 107: 28,29 „az úrhoz kiáltának az ő szorultságukban, és sanyarúságukból kivezeté őket. megállítá a szélvészt, hogy csillapodjék, és megcsendesedtek a habok.”

újra nógrádban jártunk… csodálatos az, ahogyan isten formálja ezeket az értelmi fogyatékos, látássérült embereket. (igen, elhatároztam, hogy értelmi sérülteknek hívom őket, mert megbizonyosodtam afelől, hogy szellemileg nem fogyatékosok – istenhez kapcsolódó szellemük igenis érzékeny, ép, és működik, reagál!)

több ember van ott, akikkel egyáltalán nem tudok kommunikálni, mert a nyögésen kívül nem tudnak magukból más hangokat kiadni. eddig nem is foglalkoztam velük, legalábbis próbáltam kizárni azt a zajt, ami irányukból jött, és amely tanításomat, énekeimet általában elnyomta. csak a többiekre koncentráltam, akik figyeltek, követtek, reagáltak. pedig…

a néni, aki korábban csak nyögött, vagy réveteg szemmel ülte végig az alkalmakat, most végig tapsolta a dalokat, és folyamatosan felém fordulva kommunikált, nevetett, és, bár nem értettem belőle semmit, tudtam, hogy szeretetét fejezi ki, ő maga érti, amit mondani akar – és nagyon akar beszélgetni velem!

a másik ilyen eset egy férfi, aki általában egy tolószékben üli végig a „hittant”, és mást sem tudott eddig, mint farkas módjára belemorogni a tanításba. végül most, a dalok alatt egyszer csak felállt a tolószékből, vakon odabotorkált az asztalunkhoz, és összekulcsolta a kezét. így állt ott végig. lehajtott fejjel, összekulcsolt kézzel. és hallgatott. hiszem, hogy összekulcsolt keze a mennyekig ért, és hajlott háta isten előtti főhajtás volt.

hazafelé benéztünk fótra is, ilyenkor meglátogatjuk anyóskámékat, és a kutyát is megdögönyözzük. nekik is jó alkalmuk volt aznap a gyülekezetben: öt embert merítettek be. „képzeld el, timike, az egyik hölgy sclerosis multiplexben szenved. úgy remeg a keze, hogy nem tudja megállítani. de amikor isten dicsőíti, akkor felemeli a kezét, és az egyáltalán nem remeg!”

isten felé nyúló kezek. hiszem, hogy elérik az eget.

és a nyomorult testekben csodálatos, teljes lelkek élnek.

1korinthus 14:10 „oly sokféle szólás van a világon, és azok közül egy sem érthetetlen.”

zsoltárok 143:6 „feléd terjesztgetem kezeimet; lelkem, mint szomjú föld, úgy eped utánad.”

azért van síró, hogy vigasztald,
az éhező, hogy teríts neki asztalt.
azért van seb, hogy bekösse kezed,
vak, elhagyott azért van, hogy vezesd.
azért van annyi árva, üldözött,
hogy oltalmat nyerjen karjaid között.
azért roskadnak mások lábai,
hogy terhüket te segíts hordani.
az irgalmat kínok fakasztják.
mélység felett van csak magasság.
hogyha más gyötrődik, szenved – azért van,
hogy te befogadd szívedbe boldogan.
megmutattad néha legalább,
hogy lelked által enyhült, szépült a világ?
vagy tán kezedtől támadt foltra folt
ott is, ahol eddig minden tiszta volt?

mi vagy?
vigasznak, írnak szántak,
menedéknek, oszlopnak, szárnynak.
valahol rég… siess… keresd,
ki van jelölve a helyed.

csak ott leszel az, aminek isten szánt,
másként céltalan lesz az életed,
s a sors ekéje bármily mélyen szánt,
mag leszel, mely kőre esett.
elkallódott levél leszel,
mely a címzetthez nem jut el.
gyógyszer, mely kárba veszett,
mit sohasem kap meg a beteg.
rúd leszel, de zászlótalan,
kalász leszel, de magtalan.
cserép, melyben nem virít virág,
s nem veszi hasznát
sem az ég, sem a világ.

öt héttel a vizsgálat után (mely megállapította, hogy inzulin-rezisztens vagyok), időpontot kaptam a meddőségi endokrinológushoz. az első két kérdéssel "kiderítette", hogy az elmúlt hónapban különféle segédanyagok alapján elkezdtem, és sikeresen végzem az ir diétát. megkérdezett mindent, amit ilyenkor meg kell: betegségek a családban, szokásaim, gyógyszeres kezeléseim, satöbbi.

mivel már elvesztettünk egy kisbabát, tavaly pedig egy műtéten is átestem, rögtön felírt egy gyógyszert, hogy a diéta mellett ezzel is segítse gyermekünk megfoganását és megmaradását.

„elkezdem ezt a tablettát szedni, de ha közben esetleg…” – kezdtem hozzá mondandómhoz. „… ha esetleg közben egy gyermek úgy döntene, hogy a pocakjába költözik, akkor szól nekem, és én elmondom, mi a teendő, de a gyógyszert amúgy sokan egész várandósságuk alatt szedik.” ebben a mondatban minden benne volt. hitrendszerünk, világképünk úgy csattant össze, hogy beleszédültem.

napok óta ezen gondolkodom. tudom, hogy sokan hiszik, hogy a gyermek választja a szülőt. erőt adó gondolat ez azoknak, akiknek sérült gyermeke van. vagy akinek elhunyt a gyermeke. „engem választott, hogy rövid/sérült életét leélje, mert én voltam rá méltó, én voltam elég erős ehhez az egészhez…” tényleg olyan, mintha ezzel a nézettel kérdések válaszolódnának meg, és kételyek oszlanának el.

miért félek én mégis azt hinni, hogy a gyermek választ ki minket, a szüleit, és esetleg nem a mennyei atya terve egy-egy gyermek adott családba adása? az ige azt írja, hogy az ember (még akár egy csecsemő, egy öregember, vagy egy együgyű is…) téved. döntései meghozatalában az érdekei, a tetszése, az adott hangulata vezérli.

1sámuel 16:7 „az ember azt nézi, a mi szeme előtt van, de az úr azt nézi, mi a szívben van.”

példabeszédek 22:15 "a gyermek elméjéhez köttetett a bolondság..."

csak isten tévedhetetlen: zsoltárok 19:13 „ki veheti észre a tévedéseket?”

kétségbe lennék esve attól, ha a jövendőbeli gyermekem választana ki engem. ő azok alapján döntene, amiket most lát, amilyen most vagyok… az ember ugyanis csak a pillanatot látja. viszont isten a jövőmet is ismeri. a teremtő tudja igazán, kit hova helyez, kivel (hány és milyen nemű gyermekkel) fogok tudni küzdelmek árán is, de hatékonyan együtt élni, együtt menni végig közös életünk útján.  

én úgy hiszem, hogy a mennyei atya, az igazi apukám már elkészítette a tervét velem kapcsolatban. a gyermek(ek) érkezésének idejét és mikéntjét is tudja. én belé vetem bizalmamat. tőle várom a gyermekáldást.

zsoltárok 31:6 „kezedre bízom lelkemet, te váltasz meg engemet, oh uram, hűséges isten.”

zsoltárok 127:3 „az úrnak öröksége, a fiak; az anyaméh gyümölcse: jutalom.”

beleszerettem az őszbe. három évtizeden keresztül elképzelhetetlennek tartottam, hogy ez megtörténik. mégis így alakult. ezen a hétvégén pedig újra meggyőződhettem róla: nem hirtelen fellángolás ez, valóban megszerettem ezt az évszakot. a nógrádi táj, amely eddig a zöld számtalan árnyalatát mutatta meg nekünk, most vibráló sárgákkal, hihetetlen pirosakkal, és szelíd barnákkal várt minket. a szürke ég és esőáztatta aszfalt pedig hozzá illő kerettel látta el a csendéletet.

családi okokból már hetek óta nem láthattuk az intézetis fiatalokat. nagyon hiányoztak már, és kicsit féltem is, hogy nem fognak ránk emlékezni, vagy hűtlennek tartanak majd, aki hanyagolja, elhagyja őket. nem így történt. kitörő örömmel fogadtak, és a tizenöt szellemi fogyatékos, látássérült ember perceken belül a társalgóban volt.

énekeltünk. istenről szóló dícséretünkhöz a kopogó eső adott zenei aláfestést. vártak – tűnődtem. énekelnek, imádkoznak, figyelnek – csodálkoztam. tudták, hogy hol tartottunk, és várták, hogy mi jön: melyik parancsolatról beszélünk majd. mennyire nem ezt „néztem ki belőlük”. még mindig a félelem és az ítélkezés mocorog a szívemben. milyen gonosz szolgája vagyok én istennek, de mennyire jó, hogy ő pedig akar hozzájuk szólni, hisz bennük, öleli őket, foglalkozik velük!

„a neöljneparáználkodjál következik most, ugye?”– várta egyikük a megerősítést. „igen, de az két külön dolog” – válaszoltam neki. nehéz volt ez az óra is. a testi érintés izgalmát egész életükben hiányoló embereknek arról beszélni, hogy isten egyetlen társat teremtett mellénk, akihez a sírig hűen kell élnünk… nehéz. beszélsz, de te magad sem hiszel abban, hogy ez rájuk is igaz! „nekem van szerelmem…” „mi barátok vagyunk a kingával, nem a feleségem, hanem a barátom” – mesélik lelkesen. már megint azt hittem, hogy egy ismeretlen területről beszélek nekik, de már megint kiderült, hogy tévedtem. a legfontosabbakat: szeretet, gyűlölet, hűség, bűn, megbékélés – mind-mind megértik, érzik, és reagálnak ezekre az érzelmekre, egy sajátos világképük van ezekről. és csodás ezt meglátni. megint tanultam, pedig adni mentem.

lukács 10:27 „szeresd az urat, a te istenedet teljes szívedből és teljes lelkedből és minden erődből és teljes elmédből; és a te felebarátodat, mint magadat.”

filippi 2:2 „teljesítsétek be az én örömömet, hogy egyenlő indulattal legyetek, ugyanazon szeretettel viseltetvén”

sík sándor: te deum

téged isten dicsérlek 
és hálát adok mindenért.

hogy megvolt mindig a mindennapim 

két évvel a babaprojekt elindítása, és napra pontosan egy évvel az endometriózis műtétem után, még mindig gyermektelenül, újra egy váróteremben ültem. egy újabb meddőségi klinikán. hárompontos inzulinrezisztencia vizsgálatra vártam. ez az a procedúra, amikor az ember lányát reggel hatkor, hétkor, és nyolckor is megszúrják, és az első szúrás után megitatnak vele egy pohár cukrot. az eredmény kimutatja, milyen magas a vérben a cukor, illetve az inzulin, amely a cukor sejtekbe építéséért felelős. mindez azért fontos, mert a baba nem tud megfoganni, ha az anyának magasak az értékei. sőt, a terhességi cukor veszélyes mind a babára, mind a mamára nézve.

délután megküldték az eredményt e-mailen. rettegve böngésztem a netet, nem tudtam kivárni, míg valaki mond valamit… de a számok magukért beszéltek. később meg is érkezett a mindenre fényt derítő telefonhívás: „ez a vizsgálat pozitív lett. inzulinrezisztens vagy. egy terhességhez húsz alá kell csökkenteni az inzulint. neked ez az érték ötven.”

egy napot adtam magamnak arra, hogy az önsajnálat tengerében elmerüljek. isten persze rögtön dobta a mentőövet, és bátorított igével, lelke erejével, és egy csomó jellel: megmutatta, hogy micsoda áldás, hogy rögtön kiderült, mi a baj, és erre is lesz megoldás és szabadulás, mint az egy évvel ezelőtti betegségre.

lassan két hete tartom az ir diétát. és áldássá vált a nyomorúság: sokkal több erőm van, kevésbé vagyok fáradékony. napi hat kilométert sétálok, mondjuk, ezt a hobbyt már tavasz óta űzöm… a tüneteim nem múltak el, hiszen sosem voltak: ez egy alattomos nyavalya, számomra semmi más tünetet nem okozott, „csak” annyit, hogy még mindig nem vagyok anya. lehetne sokkal rosszabb is. de nem az. csoda ez is.

2 mózes 23: 25-26 „és szolgáljátok az urat a ti istenteket, akkor megáldja a te kenyeredet és vizedet; és eltávolítom ti közűletek a nyavalyát. el sem vetél, meddő sem lesz a te földeden semmi; napjaid számát teljessé teszem.”

zsoltárok 113:2,9 „áldott legyen az úr neve mostantól fogva és örökké! a ki beülteti a meddőt a házba, mint magzatoknak anyját, nagy örömre. dicsérjétek az urat!”

"a tény, hogy isten mindent tud rólam, azt jelenti, hogy semmi, amivel szembekerülök, nem gátolhatja abban, hogy segítsen nekem; semmi, ami az életemben történni fog, nem fogja őt meglepetésként érni; semmi, amitől félek nem túl nagy isten erejével szemben; és semmi sem hiábavaló, amit az ő nevében teszek." (rick warren)

és tessék! ma vettem egy bioboltban. :)

krakkó kazimierz negyede nagyon mély benyomást tett rám. hangulata, őszi napfényben tündöklő terei, macskaköves utcái örökre bevésődtek a retinámba és a szívembe. barbara, kedves akcentussal beszélő idegenvezetőnk kiváló történelemórát tartott nekünk az egykor itt élt zsidók mindennapjairól, a gettóéletről, az elhurcolásról és a tízezrek elpusztulásáról.

mesélt tadeusz pankiewiczről is, egy lengyel patikusról, aki családi gyógyszertárat vezetett krakkóban a gettósítás idején. a hatóság felszólítására sem akarta elhagyni üzletét, így maradt a gettóban lengyelként, a következő hónapok leghitelesebb szemtanújaként, és a zsidók elkötelezett segítőjeként. elérte, hogy kijárhasson a gettóból, így hozhatta-vihette a híreket, a szükséges gyógyszereket, és élelmiszereket. előfordult, hogy hajfestéket hozott a falak közé kényszerítetteknek, hogy azok deportáláskor fiatalabbnak nézzenek ki. soha nem tudjuk meg, hogy hány ember életét mentette így meg.

emlékeiről könyvet írt, melyben drámai képet vázolt a patika előtti térről végzett deportálásról, és az embertelen eljárást követő csendéletről: a téren csak bőröndök és székek maradtak. az emberek elmentek, és már soha többé nem jöttek vissza. 

a gettóból elhurcolt nyolcvanhatezer zsidó ember emlékét ma nyolcvanhat fémből készült szék hirdeti. az „igaz emberről” pedig a patikából kialakított múzeum mesél.

jakab 4:17 „a ki azért tudna jót cselekedni, és nem cselekeszik, bűne az annak.”

a hétvégén lengyelországban jártunk édes drágámmal, anyóskámékkal, és több gyülekezeti testvérünkkel. a háromnapos kirándulás során sétáltunk krakkóban (a belvárosban és kazimierzben, amely egykor zsidó negyed volt), és többórás idegenvezetéssel megnéztük auschwitz-ot és birkenaut is. a több milliónyi emberéletet felemésztő haláltáborok mély benyomást tettek mindegyikünkre: tízévestől hetvenig.

több mint egy évtizede ugyan már jártam ezeken a borzalmas helyeken, mégis, teljesen más volt hívőként, hittestvérekkel és a pásztorunkkal megélni ezt az „élményt”: olyan volt, mintha a szívünk is együtt dobbant volna. azt a néhány megrendítő percet, amikor pásztorunk birkenauban, a lemenő nap fényében héberül és magyarul is elmondta a kadish-t a hamvak felett, soha nem fogom elfelejteni.

az idegenvezető által vázolt tengernyi borzalom leírhatatlan, nem is tervezem, hogy ezt megörökítem. csak egy rövid, apró, drámai történet: ha valaki politikai zsidó volt, és gyermeke született a táborban, arra szintén ugyanolyan csillagot varrtak – a gyermek is politikai bűnös volt, pedig még csak éppen hogy megszületett. ilyen az ember. „már az apád is alkoholista volt, te sem viszed semmire”, mondják sok gyereknek. „az anyád egy k---, te sem vagy különb” – halljuk sokszor.

kegyetlenek vagyunk, ítélkezésben mindenkit megelőzők. megbélyegzők. 

mennyire jó, hogy isten nem ilyen: a kegyelem, a második esély istene nem nézi, kik a szüleink. nem számít neki, mit mondanak rólunk a tanáraink, a főnökünk, vagy a szomszédasszony. ő hisz bennünk.

2krónika 25:4 „meg ne ölettessenek az atyák a fiakért és a fiak se ölettessenek meg az atyákért, hanem kiki az ő saját bűnéért ölettessék meg.”

ezékiel 18:4 „ímé, minden lélek enyém, úgy az atyának lelke, mint a fiúnak lelke enyém; a mely lélek vétkezik, annak kell meghalni!”

jeremiás 31:29-30 „ama napokban nem mondják többé: az atyák ették meg az egrest, és a fiak foga vásott el bele. sőt inkább kiki a maga gonoszságáért hal meg; minden embernek, ki megeszi az egrest, tulajdon foga vásik el bele.”

2korinthus 5:17 „ha valaki krisztusban van, új teremtés az; a régiek elmúltak, ímé, újjá lett minden.”

egy váróterem tipikusan az a helyiség, ahol –a hely jellegétől függően– testileg vagy lelkileg könnyen bepiszkolja magát az ember. beleül egy rágógumiba, rátelepszik egy banánhéjra, vagy hall, olvas valamit, amit nem akar, ami felzaklatja.

ma egy ilyen helyen jártam, és egy efféle dolgot olvastam. egy „tíz egyszerű és bevált tipp, hogy hogyan oldd meg az életed” típusú leírásban azt firtatták, hogyan tud az ember lánya megszabadulni lelki terheitől. az egyik ilyen tanács így szólt: „régi indián szokás, hogy az ember a wc-n engedi el lelki terheit is. miközben trónol, arra gondol, hogy most az ürüléken felül minden fájó, nehéz, betegítő gondolatot is távoztat a szervezetéből, és amikor lehúzza a wc-t, arra koncentrál, hogy a víz leviszi minden szellemi terhét…” (azt meg ne kérdezd, hogy milyen angol wc-je lehetett anno egy indiánnak… mert azt nem tudom.)

milyen közönséges, nem? mégis, az emberek könnyebben elhiszik ezt, mint azt, hogy jézus krisztus az egyetlen olyan „edény”, amelybe beletehetik minden vétküket, terhüket, és a feloldozáson felül még örök, elvehetetlen, emberi elképzelésen felüli békét is kapnak. vajon könnyebb-e a wc-n lehúzni, mint egy mennyei barátnak elmondani? tartósabb eredményt hoz-e minden reggel üríteni a testünkkel együtt a lelkünket is, mint egyszer, s mindenkorra letenni életünk fájdalmát a ma is cselekvő jézus lábai elé?

zsoltárok 103:12 „a milyen távol van a napkelet a napnyugattól, olyan messze veti el tőlünk a mi vétkeinket.”

máté 11:28-29 jézus mondja: „jőjjetek én hozzám mindnyájan, a kik megfáradtatok és megterheltettetek, és én megnyugosztlak titeket. (…) tanuljátok meg tőlem, hogy én szelid és alázatos szívű vagyok: és nyugalmat találtok a ti lelkeiteknek.”

meg vagyok fázva. nem kicsit. harmadik napja kúrálom magam isten kreatív gyógyszereivel, a rózsateától a levendulamézen át az eukaliptuszos inhalálásig, a fokhagymán és citromon át a százszázalékos narancsitalig. ma nehéz fejjel, vacogva döcögtem haza a munkahelyemről, gondoltam, fürdöm egyet, és bedőlök az ágyikóba. bekapcsoltam hát a villanypárnát, bedugtam a takaró alá, és elmentem a fürdőszobába. visszatérve az alábbi kép fogadott... kiégett a lepedő, a matrac, a takaró, a ma ajándékba kapott sópárnám... de én megmenekültem. tegnap éjjel még ezen a villanypárnán aludtam. 

új irodába kerültem. új hely, szokatlan, váratlan kihívások. már rég történt velem, hogy ennyi, különös, leginkább anyagi kéréssel kapcsolatos telefonhívás zúduljon rám. egy átvert özvegy férfi az adósságának rendezésében kért segítséget, a másiknak a lábát akarják levágni, de előtte elmenne még egy kezelésre, hogy hátha... de ehhez kellene egy kis pénz a tizenöt napos ott-tartózkodásra. két néni albérletet keres... gerincműtét után, két macskával. húszezerért.

nehéz ezekre érdemben válaszolni. főleg azért, mert tudom, hogy problémájuk nem csak anyagi jellegű, így pénzzel még csak kicsit, és nem véglegesen segítenék rajtuk. ők viszont minden esetben anyagi segítséget várnak: pénzt, ételt, gyógyszert...

a telefonhívások között volt azonban egy hívás, amely minden addiginál szomorúbb, érdekesebb, és megindítóbb volt.

egy nő hadart bele a telefonba: "nem tudom, hogy tegnap magával beszéltem-e, de én sok évig rosszul bántam a férjemmel és beteggé tettem, és az úr azt mondta, hogy ha nem böjtölök érte egy hónapig, akkor elvesztem az örök életem."

először nem értettem, hogy milyen úr mondta neki ezt, még kérdeztem is talán tőle (mire ő: hát az úr mondta...), aztán pedig arra gondoltam, ez valami kandi kamera, vagy hasonló... egy pár pillanat múlva azonban tudtam (tudtam), hogy nem... ez nem kamu. ez a nő szenved, és retteg.

meséltem neki arról, hogy az ige azt írja, hogy aki jézusban, mint személyes megváltójában hisz, annak örök élete van. isten pedig, aki állandó, és nincsen benne a változásnak még csak az árnyéka sem, nem vonja vissza ígéretét, nem változtatja meg döntését. bárki is "mondta" neki azt, hogy böjtöljön, különben elkárhozik, hazudott. a nő megnyugodva köszönt el, és letette a telefont. öt perc múlva újra hívott. "ön azt mondja tehát, hogy nem veszítem el az örök életet?" - kérdezte kétségbeesetten. "hát, ha még csak én mondanám, az nem jelentene semmit, de a biblia írja, és abban feltétel nélkül lehet hinni." "rendben, köszönöm szépen, viszhall."

később kiderült, hogy naponta többször, és minden nap felhív minket ugyanezzel a történettel, amelyből nyilván sejthető is, hogy itt egy sajnálatos orvosi esetről van szó... mégis... elgondolkodtam. vajon hányan gondolunk arra aggódva, remegve, hogy valóban vele tölthetjük-e el az örökkévalóságot? hányan leszünk boldogok csupán csak attól, hogy valaki kedvesen azt mondja: isten szeret, és irántad való szeretete el nem múlik?

jános 3:16 "mert úgy szerette Isten e világot, hogy az ő egyszülött fiát adta, hogy valaki hiszen ő benne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen."

zsoltárok 119:160 "a te igazságod ítélete mind örökkévaló."