myjesus

új irodába kerültem. új hely, szokatlan, váratlan kihívások. már rég történt velem, hogy ennyi, különös, leginkább anyagi kéréssel kapcsolatos telefonhívás zúduljon rám. egy átvert özvegy férfi az adósságának rendezésében kért segítséget, a másiknak a lábát akarják levágni, de előtte elmenne még egy kezelésre, hogy hátha... de ehhez kellene egy kis pénz a tizenöt napos ott-tartózkodásra. két néni albérletet keres... gerincműtét után, két macskával. húszezerért.

nehéz ezekre érdemben válaszolni. főleg azért, mert tudom, hogy problémájuk nem csak anyagi jellegű, így pénzzel még csak kicsit, és nem véglegesen segítenék rajtuk. ők viszont minden esetben anyagi segítséget várnak: pénzt, ételt, gyógyszert...

a telefonhívások között volt azonban egy hívás, amely minden addiginál szomorúbb, érdekesebb, és megindítóbb volt.

egy nő hadart bele a telefonba: "nem tudom, hogy tegnap magával beszéltem-e, de én sok évig rosszul bántam a férjemmel és beteggé tettem, és az úr azt mondta, hogy ha nem böjtölök érte egy hónapig, akkor elvesztem az örök életem."

először nem értettem, hogy milyen úr mondta neki ezt, még kérdeztem is talán tőle (mire ő: hát az úr mondta...), aztán pedig arra gondoltam, ez valami kandi kamera, vagy hasonló... egy pár pillanat múlva azonban tudtam (tudtam), hogy nem... ez nem kamu. ez a nő szenved, és retteg.

meséltem neki arról, hogy az ige azt írja, hogy aki jézusban, mint személyes megváltójában hisz, annak örök élete van. isten pedig, aki állandó, és nincsen benne a változásnak még csak az árnyéka sem, nem vonja vissza ígéretét, nem változtatja meg döntését. bárki is "mondta" neki azt, hogy böjtöljön, különben elkárhozik, hazudott. a nő megnyugodva köszönt el, és letette a telefont. öt perc múlva újra hívott. "ön azt mondja tehát, hogy nem veszítem el az örök életet?" - kérdezte kétségbeesetten. "hát, ha még csak én mondanám, az nem jelentene semmit, de a biblia írja, és abban feltétel nélkül lehet hinni." "rendben, köszönöm szépen, viszhall."

később kiderült, hogy naponta többször, és minden nap felhív minket ugyanezzel a történettel, amelyből nyilván sejthető is, hogy itt egy sajnálatos orvosi esetről van szó... mégis... elgondolkodtam. vajon hányan gondolunk arra aggódva, remegve, hogy valóban vele tölthetjük-e el az örökkévalóságot? hányan leszünk boldogok csupán csak attól, hogy valaki kedvesen azt mondja: isten szeret, és irántad való szeretete el nem múlik?

jános 3:16 "mert úgy szerette Isten e világot, hogy az ő egyszülött fiát adta, hogy valaki hiszen ő benne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen."

zsoltárok 119:160 "a te igazságod ítélete mind örökkévaló."