myjesus

egy váróterem tipikusan az a helyiség, ahol –a hely jellegétől függően– testileg vagy lelkileg könnyen bepiszkolja magát az ember. beleül egy rágógumiba, rátelepszik egy banánhéjra, vagy hall, olvas valamit, amit nem akar, ami felzaklatja.

ma egy ilyen helyen jártam, és egy efféle dolgot olvastam. egy „tíz egyszerű és bevált tipp, hogy hogyan oldd meg az életed” típusú leírásban azt firtatták, hogyan tud az ember lánya megszabadulni lelki terheitől. az egyik ilyen tanács így szólt: „régi indián szokás, hogy az ember a wc-n engedi el lelki terheit is. miközben trónol, arra gondol, hogy most az ürüléken felül minden fájó, nehéz, betegítő gondolatot is távoztat a szervezetéből, és amikor lehúzza a wc-t, arra koncentrál, hogy a víz leviszi minden szellemi terhét…” (azt meg ne kérdezd, hogy milyen angol wc-je lehetett anno egy indiánnak… mert azt nem tudom.)

milyen közönséges, nem? mégis, az emberek könnyebben elhiszik ezt, mint azt, hogy jézus krisztus az egyetlen olyan „edény”, amelybe beletehetik minden vétküket, terhüket, és a feloldozáson felül még örök, elvehetetlen, emberi elképzelésen felüli békét is kapnak. vajon könnyebb-e a wc-n lehúzni, mint egy mennyei barátnak elmondani? tartósabb eredményt hoz-e minden reggel üríteni a testünkkel együtt a lelkünket is, mint egyszer, s mindenkorra letenni életünk fájdalmát a ma is cselekvő jézus lábai elé?

zsoltárok 103:12 „a milyen távol van a napkelet a napnyugattól, olyan messze veti el tőlünk a mi vétkeinket.”

máté 11:28-29 jézus mondja: „jőjjetek én hozzám mindnyájan, a kik megfáradtatok és megterheltettetek, és én megnyugosztlak titeket. (…) tanuljátok meg tőlem, hogy én szelid és alázatos szívű vagyok: és nyugalmat találtok a ti lelkeiteknek.”