myjesus

negyedik éve járunk a balaton menti, méltán népszerű és bódító illatú levendulamezőkre feltöltődni. mindegyik kirándulás másért és másért volt felejthetetlen. idén tesómékkal meg a barátnőmékkel fedeztük fel tihanyt. hat felnőtt, egy gyerek, egy kutya, és rekkenő hőség. most először arathattam levendulát. a lelkembe meg a tenyerembe mélyen beleivódott ez a jellegzetes, tisztító, fanyarul édes illat. a verejték sárrá gyúrta a port mezítelen lábamon. azt éreztem: ez a boldogság…

aztán a kis család hazautazott, tesómék egy esküvőre távoztak, mi pedig felkerekedtünk, hogy a balaton partról rögtön nógrád megyébe, az intézetbe menjünk bibliaórát tartani. árasztottuk magunkból a vidék semmivel össze nem téveszthető békéjét és illatát. tamás, az értelmi fogyatékos vak srác rögtön megérezte rajtunk ezt. hevesen megragadta kezemet, és kézfejemre tapasztotta orrát. nem szólt egy szót sem. csak némán szimatolta. sosem fogom megtudni, milyen emlékeket hozott fel benne a vadvirág-illatú kézfej.

a jelenet megrendített és elbizonytalanított. a balatonról nógrádba, a levendulamezőkről a fogyatékosainkhoz érkezni… nos, ahhoz kellett egy szellemi megérkezés is.

nyugtalanság fogott el. kattogni kezdtek a fejemben a gondolatok… a bátorító és a vádló szavak. „nem tudom, észrevetted-e, de mostanában semmit sem csinálsz teljes szenvedéllyel, átadottan”. „minek nyaralgatsz, menj és inkább élj másokért!” „töltődj csak fel, hiszen akkor tudsz adni, ha te magad is telve vagy békével és erővel!” „kevés vagy! lusta vagy!” „az élet így színes, egyszer ez, máskor az történik veled, élvezd, és az élményeidet add át másoknak is!” „nyugodj meg, a helyeden vagy!” „vedd már észre, hogy nem vagy a helyeden.”

végül hirtelen csend lett, ott legbelül. örültem, mert így elkezdhettük a bibliaórát. énekeltünk. aztán a kenyérszaporítás csodájáról beszéltem. érdeklődéssel hallgatták. az alkalom végén hárman léptek oda hozzám: két látássérült fiú és egy értfogyos lány. „szeretnék bemerítkezni!” – mondták, szinte egyszerre. nem azt harsogták, hogy „én is”, „én is”… hanem egyenként, csendben, mintha valami ünnepélyes fogadalmat tettek volna le elém. a boldogságtól zsibbadni kezdett a lelkem.

ki mondta, hogy nem vagyok a helyemen? ki mondta?

1jános 3:18-20 „az isteni szeretet abban mutatkozik meg, amit teszünk. így lehetünk biztosak abban, hogy az igazsághoz tartozunk. így nyugtathatjuk meg a szívünket isten előtt még akkor is, ha vádol bennünket a lelkiismeretünk, hiszen isten sokkal hatalmasabb, mint a lelkiismeretünk, és minden jót lát.”

a hegyen, ahol hamarosan a házunk épül, kertészkedésbe kezdtünk. ez már a második évünk, amikor tizenegy-két féle zöldséggel, gyümölccsel és cserjével próbálunk „megbirkózni”. rengeteg a munka, mégis, azt mondom: megnyugtat, összekovácsol, hálássá tesz minket a kert. istenről is sokat tanulok.

például, mivel nem értek a növényekhez, nem tudom, hogy melyik a gyomnövény, és melyik a pici haszonnövény, így a kezdet kezdetén még nem is tudom őket szétválasztani, kigyomlálni a kertet. meg kell várnom, míg az általam is felismerhetőre formálódik a paprika, a paradicsom vagy a retek. a gyom persze sokkal gyorsabban nő, így néha úgy tűnik, az adott ágyásban nincs is semmi jó, semmi hasznos növény. ez elkeserít. eső ugyanúgy esik mindkét élőlényre, fejlődik, nő, de végül csak az egyik, a jó terem fogyaszthatót, táplálót. ez bátorít.

ezt a jelenséget közelebbről, hosszabb időn át megfigyelve értettem meg azt az igét, hogy isten miért és hogyan hagyja, hogy a jó és a rossz is együtt növekedjen a világban, és miért csak a végén küld angyalokat a dolgok szétválasztásra.

ha ma a világban körbenézek, sokszor csak a rosszat látom. (sokan hasonlóan tesznek, és ők ezért azt is mondják, hogy nincs isten.) a gonoszság gyorsabban nő, mint a jóság, és árnyékot vet a jóra, eltakarja azt. a rossz, alattomos módon, képes jónak tűnni: mindent megtesz, hogy jó színben tűnjön fel... hasonló a kinézete, közel van a jóhoz… úgy tűnik, ugyanúgy jut neki az áldások esőjéből is (gazdagság, családi béke, hírnév). de aztán végül, ha felnövekedve gyümölcsöt terem, észrevesszük, hogy velejéig romlott (züllött, békétlen, pusztító). és „észre veszi” ezt isten is. mert isten, aki a szívek vizsgálója, végül igazságot tesz. nem az emberek szerintit (nem öli meg rögtön a gyilkost, és nem tesz földönfutóvá azonnal a csalót), de a megfelelő időben és a megfelelő mértékű ítéletet hozza meg.

a gazt végül kitéptem tövestől. a gyümölcsökben pedig mosolyogva, hálásan gyönyörködöm.

máté 13: 24-29, 38-43 „egy ember tiszta búzát vetett a szántóföldjébe. amikor mindenki aludt, eljött az ellensége, és gyommagokat szórt a vetés közé, majd elment. a búza felnőtt, és kalászt hozott, de közben a gyomok is megnőttek. a szolgák ekkor megkérdezték a gazdájukat: uram, te jó magot vetettél a földedbe. akkor hogyan kerültek oda a gyomok? a gyomokat az ellenség vetette — felelte a gazda. a szolgák tovább kérdezték: akarod, hogy kigyomláljuk? ne tegyétek — válaszolta —, mert akkor esetleg a búzát is kitépnétek a gyomokkal! hagyjátok csak együtt nőni mindkettőt az aratásig! akkor szólok majd az aratóknak: szedjétek össze először a gyomokat, kössétek csomókba, és égessétek el, a tiszta búzát pedig gyűjtsétek a raktáramba! (…) a jó mag azokat jelképezi, akik isten királyságához tartoznak, a gyomok pedig azokat, akik a gonoszhoz tartoznak. az ellenség, aki a gyomokat veti, a sátán. az aratás ennek a korszaknak a vége, az aratók pedig az angyalok. ahogy a gyomokat összeszedik és elégetik, úgy fog történni ennek a korszaknak a végén is. az emberfia elküldi angyalait, hogy válogassák ki és gyűjtsék össze királyságából mindazokat, akik gonosz dolgokat tesznek, és akik miatt az emberek vétkeznek. ezeket tüzes kemencébe dobják, ahol sírás és fogcsikorgatás lesz. ekkor azok, akik szeretik az igazságot, ragyogni fognak majd mennyei atyjuk királyságában, mint a nap.”

rengeteg élmény, bátorító és elkeserítő dolog is történt mostanában, amit nem örökítettem meg a blogon, sőt, még a szívemben sem hagytam meggyökerezni. ha nem bánod, ezeket most átlépem, és folytatom a „mesélést”.

múlt vasárnap úrvacsora volt a gyülekezetünkben. mostanában a pásztorunk egy-egy tagot kér meg arra, mondják el, nekik mit jelent ez a „szertartás”. nekem amúgy is sokat jelent az úrvacsora, ezek a bizonyságtételek viszont még mélyebbé, élővé, megrázóvá, maivá teszik az egészet.

petya néhány mondata örökre megváltoztatta nézőpontomat az ige azon néhány soráról, amikor jézus azt mondja, hogy az áruló közöttük van, egy asztalnál étkezik velük. ott van a keze az asztalon, egyszerre nyúl azért a táplálékért, amelyet közösen készítettek el. akkor a tanítványok elhűlve kérdezik: "talán én, én volnék az? én árullak el téged?" sosem értettem igazán, miért kérdezték ezt? nem tudták saját magukról, hogy ők árulják-e el mesterüket?

pedig tényleg így van: az ember sosem lehet igazán biztos magában - abban az állapotában, amelyben éppen van. nem tudhatja, mikor esik el, mikor követ el olyan bűnt, amelyről azt gondolta, ő azt sosem tudná megtenni.

az az ember, aki ma „jézus mellett ül” az asztalnál (vagyis hívő, templomba járó, vagy jó embernek mondott személy) ugyanúgy eleshet… házasságtörés, pénzügyi csalás, gőgös viselkedés, pletykálkodás… elbukhat bármikor, bármiben. az, hogy ma jézus jelenlétében ülhetünk, kezeink fent vannak az asztalon, vele egyszerre nyúlunk az étel után: ajándék. kegyelem. nem érdem. nem ad okot elbizakodottságra, mások lenézésére.

júdás is jézus mellett ült.

máté 26:21 „vacsora közben ezt mondta (jézus): „igazán mondom nektek: egyikőtök el fog árulni engem. erre ők nagyon elszomorodtak, és egyenként megkérdezték tőle: ugye nem én vagyok az, uram?”

jános 13: 2, 27-30 „a sátán már korábban rávette júdást, hogy jézust igyekezzen ellenségei kezébe adni. (…) amikor júdás megette a kenyeret, belé költözött a sátán. ekkor jézus ezt mondta júdásnak: „tedd meg hamar, amit tenni készülsz!” de senki sem értette, hogy ez mit jelent. néhányan azt hitték, hogy jézus azt mondta júdásnak, vegye meg, amire szükségük lesz az ünnepen, vagy adjon valamit a szegényeknek. miután júdás megette azt a falatot, azonnal elment.”

eddig minden évben igyekeztem részt venni a baptista nők országos konferenciáján, mert nagyon áldásos szokott lenni. idén azonban egyszerűen „kihagyhatatlan” volt, hiszen szülőhelyemen, békésen tartották meg, ráadásul a főnökasszonyom tanított. vele érkeztem békésbe péntek délután. a regisztrációs asztalnál rögtön ismerősbe botlottam. tudtam: nem véletlen, hogy most éppen egymás mellé ültünk le, és egymásért imádkozunk. ő, akinek súlyos, tartós beteg gyereket kell naponta ellátnia, és én, akinek minden vágya, hogy gyermeke szülessen. ezzel is üzenni akar nekem isten. önsajnálatomon felülkerekedve, isten előtt megszégyenülve, nem volt könnyű imádkozni érte. de bizonyára neki sem. sírtunk.

közben befutott egy ismerősöm felesége is, akivel főként a facebookon bandázunk, (személyesen még talán csak egyszer futottunk össze)… és aki tizenhárom hetes várandós. kezembe nyomott egy kis dobozt és egy kis üzenetet. diabetikus süti. nekem készítette. több volt, mint gesztus, több mint egy egyszerű ajándék. istentől jött.

aztán a regisztrációnál kapott kis papíron megnéztem, milyen szemináriumok lesznek a konferencián. „fiatal özvegyek”, „imádkozó nagymamák”… egyértelműen nem nekem szóltak a témák. aztán olvastam tovább: „egészséges életmód” és „gyermektelen asszonyok”. hm. két egymásnak feszülő dolog: melyiket válasszam? ha a „gyermektelenséget” választom, vállalom, hogy az vagyok, és ez hitetlenségre vall. de ha nem választom, akkor megtagadom, elfojtom, pedig tudom, érzem, hogy ez nem helyes. zúgott a fejem, pedig már elkezdődött az első előadás. kérdeztem istent, mi legyen. rövidesen meg is adta a választ. egy nő tett bizonyságot a tanítás után. már három perce beszélt az igéről (ami, bevallom, szinte teljesen kiesett, képtelen voltam koncentrálni rá). aztán hirtelen így folytatta: „tizenhárom évig könyörögtünk gyermekért a férjemmel. végül az úr meghallgatott. leányunk született. majd kaptunk egy ráadást is, így ma már két kislányt nevelünk isten dicsőségére.” kész. pont. ennyi. foglalkoznom kell a témával. mert az van, hogy én ma még egy gyermektelen asszony vagyok, ha tetszik, ha nem.  

szombaton reggel egyedül érkeztem az imaházba. leültem a karzat első sorába, legbelül (hogy később a lehető legkevesebb feltűnéssel ehessem meg a kötelező tízóraimat). pár perc múlva egy nő ült le mellém. pocakjáról bárki megmondta: nincs más sok hátra gyermeke érkezéséig. „hát, persze, ki mellé is ülhetne le egy kismama? háromszázötven ember közül persze, hogy csak mellém! de miért?” – tűnődtem-zúgolódtam magamban. tízkor aztán a nő elkezdett csemegézni. nyugodt szívvel vettem elő én is az uzsonnámat. „neked is időre kell enned?” – kérdeztem óvatosan. „nem, én kifejezetten rosszul vagyok, ha nem eszem, de amúgy persze, vigyáznom kell a cukorral. te inzulin-rezisztens vagy?” – kérdezett vissza. „két húgom is van, akik nagyon szeretnének gyermeket. az egyik tíz kilót fogyott a diéta során.” – folytatta, nem is tudva, mennyire bátorítóak a szavai.

a tanítás végén bemutatkoztak a szemináriumok vezetői. a „gyermektelen asszonyt” egy harminckét éves, és öt éve házas orvosnő tartotta. öten gyűltünk köré. öt keresztény nő. különbözőek, és mégis egyféleképpen szomorúak. sokat sírtunk. az a nem éppen szép kép jutott eszembe, mint amikor kifakad egy gennyes seb. fájó, de enyhülést adó volt az az óra együtt.

aztán visszatértünk a nagyterembe, ahol már izgatottan készültek a gyerekek: noé bárkájának történetét adták elő, egy modern musical formájában. az utolsó ének földöntúli ígéretet tartogatott számomra: a szivárvány dalban arról énekeltek a cérnavékony hangok, hogy isten szövetsége érvényes ma is, és nem változik sohasem.

a velem kötött szövetsége (melyet több mint öt éve éppen dupla ívű szivárványok sorozatával mutatott meg) nem szakadt fel, még akkor sem, ha vannak napok, hetek, amikor én ezt érzem.

1mózes 9:9, 12-14 „majd ezt mondta isten: nézzétek! én magam kötök most szövetséget veletek, és összes utódaitokkal (…) ez a jele a szövetségnek, amelyet kötöttem veletek, és az összes jövendő nemzedékkel (…): a szivárvány ívét helyezem a felhőkre. (…) ezentúl, amikor felhővel borítom be az eget, és feltűnik rajta a szivárvány, emlékezni fogok szövetségemre, amelyet veletek (…) kötöttem.”

zsoltárok 41:4-12 "örökkévaló, kegyelmezz nekem, gyógyítsd meg lelkemet! (...) ha meglátogat valaki, csak üres szavakkal vigasztal (...). akik gyűlölnek, összesúgnak mögöttem, rosszat gondolnak rólam: „biztosan vétkezett, azért beteg, gyógyíthatatlan, fel se kel többé!” (...) csak te légy jóindulattal hozzám, örökkévaló! segíts, hogy felkeljek (...) ne engedd, hogy ártsanak nekem! ebből látom, hogy szeretsz, és nem te küldted őket ellenem. mivel ártatlan vagyok,

megtartasz, és jelenlétedben lakhatok örökké."

önirónia... asszociáció... a tiltott gyümölcs, mely elválaszt istentől… az „almás” okostelefon, mely elrabolja az időmet istentől… mintha rólam szólna az igevers:

1mózes 3:6-7 „az asszony látta, hogy milyen gyönyörű a fa, és azt gondolta, hogy a gyümölcsök biztosan jóízűek lehetnek. elhitte, hogy a gyümölcsök bölccsé teszik — ezért leszakított egyet, és megette. majd adott a gyümölcsből a vele lévő férjének is, aki szintén evett belőle. hirtelen, mintha mindkettőjüknek felnyílt volna a szeme, mindent másképp láttak.”

kedves barátnőm, aki egyben imatársam is, szokatlan ajándékkal lepett meg. szeretetből és együttérzésből egy hétig csinálja ir diétámat. étrendet kért, elmagyaráztatta magának az alapokat, elment bevásárolni, és nekilátott. egy hétre feladta szokásait, napi rutinját, kedvenc ízeit, és szokásos ételadagjait.

szeretete, mely persze mélyen megérintette a szívemet, másokra is hatott. az ő környezetében, meg az enyémben is akadtak olyanok, akiknek a tudomására jutott a dolog, és ámuldozva-tisztelettel hallgatták a nem mindennapi áldozatot hozó barát esetét.

erről a gesztusról (is) eszembe jutott az értem a legnagyobb áldozatot hozó barát: jézus. ő az, aki még az életét is odaadta értem. az ige így ír róla:

jános 15:13 „nincs annál nagyobb szeretet, mint amikor valaki az életét adja a barátaiért.”

annak az értékét, hogy milyen hatalmas dolgot tett értünk jézus, akkor értjük meg igazán, ha megtapasztaljuk, hogy már az is milyen jó érzést kelt bennünk, ha valaki egy hétig csinálja a diétánkat – vagy virraszt miattunk, imádkozik értünk…

az esti imaalkalmunkon vett igerész számomra olyan, mintha őróla, az igaz, áldozatkész barátról is szólna:

1thesszalonika 1:6 „ti pedig követtétek (…) az úr példáját, (…), pedig sok szenvedést kellett elviselnetek.”

napok óta foglalkoztat egy bibliavers, melyet a százhuszonegyedik zsoltárban olvastam. az úr a te árnyékod. ez a kezdetben érthetetlen, valójában azonban fantasztikus kép óráról órára bontakozik ki előttem, amint gondolkodom rajta.

isten a mi árnyékunk. árnyék mindig van, kivéve, ha teljes a sötétség. ugyanígy biztosra vehetjük, hogy isten mindenütt ott van, kivéve a teljes szellemi sötétséget, vagyis a bűnt, amellyel ő nem közösködik. ő nem sugall gyilkosságot, házasságtörést, bántalmazást, nincs ott azokban a tettekben, idegen az ő jellemétől. („szent, ártatlan, szeplőtelen, a bűnösöktől elválasztott, a ki az egeknél magasságosabb lőn” zsidók 7:26)

naplementekor megnyúlnak az árnyak, hosszan magunk előtt látjuk, míg verőfényes délidőben alig látszanak. ugyanígy, amikor sötét időszak közeledik, nyomasztanak a gondok, úgy érezzük, nagyobb szükségünk van az úrra – ő pedig ott is jár, messze-messze, előttünk… míg, amikor boldog, derűs az életünk, hajlamosak vagyunk megfeledkezni róla. mégis, akkor is, isten kicsiny árnyékként kísér.

az árnyék hozzánk tartozik, nem tudjuk magunkról leválasztani. isten is hozzánk tartozik, nem tudjuk magunkról leválasztani, hiába akarják ezt oly sokan. a helyzet az, hogy „benne élünk, mozgunk, és vagyunk.” (apostolok cselekedetei 17:28)

zsoltárok 121:5 „az úr a te őriződ, az úr a te árnyékod a te jobbkezed felől.”

lázár feltámasztásának történetét vittük a mai bibliaórára, amelyet a fogyatékos intézetben tartottunk. a "hittanosok" nagy érdeklődéssel hallgatták jézus földi életének ezt az újabb epizódját. marikának, mint mindig, rengeteg kérdése, észrevétele volt. az értelmi fogyatékos, roma, szemtengely-ferdüléses, dohányfüsttől átitatott, állandóan elégedetlenkedő nő teljes erejéből figyelt a bibliából felolvasott szakaszra. majd megszólalt: "timi néniii! nekem van egy barátom, aki végleg elaludt, vagyis meghalt! jézus őt is fel tudná támasztani?" mondtam neki, hogy ha itt lenne, biztosan megtenné. erre elkerekedett a szeme, és csodálkozón-türelmetlenül széttárta a kezét: "hát, akkor vigyük el ehhez a jézushoz!"

vigyük. 

márk 10:15 "aki nem úgy fogadja az isten országát, mint gyermek, semmiképen sem megy be abba."

„hogy van, kedves tímea?” – kérdezte a doktornő, belőlem meg feltört a panaszáradat. nem a kérdése szakította fel bennem a negatív érzéseket, tudatosan készültem rá, hogy a kontroll alkalmával elmesélek neki mindent, és megkérem, hogy „szedjen le” az erős gyógyszerről, mert abbahagyom a diétát is, meg a gyógyszerkúrát is.

 a végső(nek tűnő) döntést akkor hoztam meg, amikor pár napja megkaptam a két legutóbbi vérvétel eredményét. kiemelkedően magas férfihormon szintet mutatott, és több más érték is be volt csillagozva. kiborultam. aztán listát írtam, hogy miért folytassam, vagy miért hagyjam abba. a feladás ellen az szólt, hogy nem vagyok egy „feladós” fajta, és mi van, ha már a célegyenesben vagyok…? a „mellette” oszlopban sokkal több érv szerepelt: feladom, hiszen ennyi idő elteltével még mindig nincs gyerekem, viszont lefogytam öt és fél kilót, cukkolnak és bírálnak a családtagok, a barátok, méregdrága a gyógyszer, a vizsgálatok és a diéta, irgalmatlan fájdalmak kínoznak havonta… és amúgy is, mi ez a férfihormonos cucc… ne várjam már meg, míg szakállam nő?!

a doktornő csendben végighallgatta érvelésemet. aztán lassan kezébe vette a leleteimet, és nyugodt hangon elkezdte: „ön a legrosszabb értéket nézi ezen a papíron. én viszont látom, hogy minden más, ami egy terhességhez kell, tökéletesen rendben van. a pajzsmirigy működése kiváló, a sárgatestekkel nincs gond, tehát van peteérése, a vérképe csodálatos. a metformint falási rohamok, hányás, szédülés és hasmenés nélkül tudja szedni… tisztában van vele, hogy a klinikára járó lányok nagy része bármit megadna, ha úgy tudná szedni ezt a gyógyszert, mint maga? tudja maga, hogy milyen szerencsés?”

ömm, hát, ez a néhány mondat egy kissé más megvilágításba helyezte az egész dolgot. sokkolt a tény, hogy az utóbbi időben megint mennyire beleástam magam az önsajnálatba… hogy elfordultam istentől, és a saját kezembe vettem a sorsomat. „nem néztem ki” a mindenhatóból, hogy ura a helyzetnek. a teremtőt, aki számon tartja minden hajam szálát, lenéztem azzal, hogy azt gondoltam, nem tud segíteni egy hormonszint beállításában, vagy nem tud megáldani egy várandóssággal. a szégyenhullámok morajlása miatt alig hallottam meg a doktornő szavait.

„folytassa a diétát és a gyógyszerek szedését is. és ajándékozza meg a gyermekét azzal, hogy egy egészséges testben hordja ki őt. aztán pedig határozza el, hogy megtanítja arra, mennyire fontos a rendszeres, minőségi táplálkozás. ha ezt a tudást átadja neki, akkor lehet ugyan, hogy kamaszként kakaós csigát meg energiaitalt töm magába, de rövid időn belül rá fog jönni arra, hogy az nem jó érzés… és vissza fog találni az egészséges ételekhez. ez a legtöbb, amit adhat neki.”

ezzel ugyan nem teljesen értek egyet (a legtöbb, amit adhatok majdani utódomnak, az az, hogy megmutatom neki, hogy jézus szereti őt és meghalt érte), de teljesen felvillanyozott a tény, hogy nem csak magamért, és nem csak a várandósságért gyógyulok, hanem jövendőbeli gyermekem egészségéért is. és ha ez így van, akkor nincs jogom úgy dönteni, hogy nekem elegem van a diétából meg a gyógyszerekből.

sokat tanultam ezen a délutánon. például azt, hogy isten képes arra, hogy a megfelelő kórházba, orvoshoz vezessen. az orvosok is isten gyógyításának eszközei! a helyzetünket más oldalról is meg kell vizsgálnunk, mert így lehet, hogy teljesen másként (pozitívan) láthatjuk meg ugyanazt a problémát. fontos, hogy életünk minden (minden!) területét az úr kezébe adjuk, mert a magunk ereje véges, az övé pedig végtelen, mi nem látunk a jövőbe, nincs bölcsességünk, ő pedig mindezekkel rendelkezik! és ami a legfontosabb: minden kegyelem (még a problémamanetes gyógyszerszedés is… meg az is, hogy van pénzem elmenni orvoshoz… és az is, hogy lefogytam a diéta során!)

zsoltárok 57:9-10 „uram, dicsérlek téged (…) mert kegyelmed és jóságod magasabb az égnél, hűséged a felhőkig ér!”

éjszaka rengett a föld. fel is ébredtem rá, de nem tudtam beazonosítani a jelenséget (félálomban azt hittem, busz száguldott el az ablakunk előtt, ami, lássuk be, elég esélytelen, lévén, hogy az emeleten lakunk, ráadásul a kert felőli szobában).

reggel összekészülődtem, felszálltam a vonatra, kikerestem a következő igerészt, és „mit ád a jó ég”, a következőket olvastam:

zsoltárok 114:7-8 „indulj meg te föld az úr orcája előtt, a jákób istene előtt, aki átváltoztatja a kősziklát álló tóvá, és a szirtet vizek forrásává.”

aztán kiderült (olvastam a neten), hogy mintegy 4,9-es erősségű földrengés rázta meg az országot. hálát adtam istennek, hogy magatehetetlenségemben, álmomban is ő vigyáz rám. vagy, ahogy az igében olvassuk:

zsoltárok 121:3 „nem engedi, hogy lábad inogjon; nem szunnyad el a te őriződ.”

mostanában kedd esténként el-eljárunk a wesselényi utcai imaházba, a fővárosban tanuló egyetemistáknak szervezett ifjúsági istentiszteletre. nem túlzás azt állítani, hogy az igehirdető után én vagyok a legidősebb egyén a teremben. :) üdítő a sok-sok huszonévessel, és a „mi” gimis-ifis lányainkkal együtt hallgatni isten igéjét, de néha feszélyez is a dolog… őket olyan lelkesnek, naivnak, frissnek látom, magamat pedig egy érettebb, megfontoltabb, valós problémákkal küzdő „öregnek” (noha tudom, hogy rengeteg, nálam fiatalabb ember sokkal nagyobb terheket hordoz, mint én).

a legutóbbi alkalommal egy pici falu baptista lelkipásztora osztotta meg velünk istentől kapott üzenetét. már az első mondata után tudtam, hogy ez a több száz egyetemistának beszélő ember igazából hozzám szól! „fantasztikus dolognak tartom, hogy hat gyermekem születését nézhettem végig. egyiküket egynapos korában vesztettük el… és rajtuk kívül még több gyermek élt hosszabb-rövidebb ideig velünk, akiket neveltünk vagy örökbe fogadtunk. az egyik ilyen leányunknak köszönhetően már nagypapa is vagyok!” a férfi lendületesen, érthetően, egyszerűen tálalta elénk életét, melyet isten kegyelme tartott meg és tart meg a mai napig.

egy sportéletben ismert (?) mondatot is említett előadásában, amely végképp szíven ütött. „nem tudod, mi az újjászületés, amíg nem ismerted meg a halált.” úgy éreztem, mintha ezzel azt üzente volna nekem az úr: „nyugodj meg. a várakozás és a veszteség nem cél nélkül való. nem tudod igazán, mi a születés csodája, amíg nem ismerted meg a benned fejlődő élet halálát.”

jób 36:22 „ímé, mily fenséges az isten az ő erejében; kicsoda az, a ki úgy tanítson, mint ő?”

reggelente, ha nem kell állnom a vonaton, bibliát olvasok. mondhatni, a zsoltárok és a kávé hangol jókedvre. a mai olvasmányom különösképpen felüdített. megtaláltam ugyanis az inzulinrezisztensek imáját. fél évvel a diéta megkezdése után, egy lónak is elég gyógyszerrel a hasamban, minusz öt és fél kilósan, még mindig gyermektelenül... ez a rövid kis rész tökéletesen leírja jelenlegi állapotomat:

zsoltárok 109:22-27 "mint nyomorult koldus, olyan vagyok, szívem is összetört! mint a megnyúlt árnyék este, úgy járok-kelek, s úgy tűnök el. térdeim remegnek a szomjúságtól, testem is egyre soványabb. kigúnyolnak, akik csak látnak, fejüket csóválják, ha rám néznek. segíts meg, örökkévaló, istenem, szabadíts meg hűséges szereteteddel! hadd lássa mindenki, hogy te mentettél meg, hadd tudják meg, hogy hatalmad segített!"

egy éve járunk a nógrád megyei fogyatékos otthonba bibliaórát tartani. minden alkalommal csodás élményekkel gazdagodunk… pedig adni megyünk. most egy fotós barátnőmet is vittük, ami miatt egy kicsit aggódtam, mégis, nagyon jól alakult. a sérültek jól fogadták az arcuk előtt villogó masinát, és a barátnőmmel is rögtön megbarátkoztak. „ki ez a lány, timike, a kislánya?” – kérdezte a késve érkező marika. a bibliaóra után átmentünk az intézmény másik épületébe, ahol egykori teológiai tanárom egy másik csapattal foglalkozik. az üzenet, amelyet ma átadott nekik, péter vízen járása volt. a tanítvány, amikor nem a problémáira tekintett, hanem mesterére nézett, képes volt a vízen járni. a mi feladatunk az, hogy problémáink, elvetettségeink közepette jézusra nézzünk, és akkor péterhez hasonlóan mi is képesek leszünk megtenni a lehetetlent, átjuthatunk minden gondon, bajon. „úgy kell járnunk, mintha farkasszemet játszanánk jézussal” – summázta ragyogó tekintettel az egyikük tanárom üzenetét. egyszerű és nagyszerű ez a megállapítás, nem? járj úgy, mintha egy társasjátékot játszanál az örökkévalóval: ha elfordítod a tekinteted, elveszel, ha kitartasz, győztes leszel.

máté 14: 29-32 „péter kiszállván a hajóból, jár vala a vizeken, hogy jézushoz menjen. de látva a nagy szelet, megrémüle; és a mikor kezd vala merülni, kiálta, mondván: uram, tarts meg engem! jézus pedig azonnal kinyújtván kezét, megragadá őt, és monda néki: kicsinyhitű, miért kételkedél? és a mikor beléptek a hajóba, elállt a szél.”

a húsvét reményteli üzenetével érkeztünk az intézetbe. a középsúlyos-súlyos értelmi fogyatékos és látássérült fiatalok meglepően sokat tudtak már jézusról és az ő kínszenvedéseiről. gyermeki lelkülettel hallgatták a bibliai történetet, mely a bűntelen isten-ember elárulásáról, megcsúfolásáról, kínzatásáról és meggyilkolásáról szól. a jézus utolsó napjairól szóló eseményeket őszinte felháborodással figyelték: „hú, az nem szép dolog!” „ezt tették vele? ez szörnyű!” „milyen gonoszak voltak a katonák” – döbbenetüknek így adtak hangot. (mikor olvastuk utoljára így az igét? mások véleményével nem törődve, teljes hittel, őszintén, ujjongva vagy éppen felháborodva?)

a bibliaolvasás után kiosztottunk egy kifestőt, melyet képeslappá lehetett hajtogatni, és amely jézust ábrázolta a kereszten. a látássérültek papírját meghajtogattam én, és mondtam nekik, ha akarják, meg is írom a képeslapot. izgatottan diktálták, mi legyen a képeslapon: „én hajninak akarom adni, ezért írd rá, hogy kellemes húsvéti ünnepeket kívánok, hajnika!” – mondta tamás. csaba egy egész levelet mondott tollba, lapját az intézetis irodavezetőnek szánta. (egyikük sem akarta megtartani a lapot, mindegyiküknek volt valaki a szívében, akit meg akart vele ajándékozni…)

végül csokinyuszit adtunk nekik, ezt sokan rögtön meg is ették, de többen megtartották, sőt, még kértek… no nem maguknak, hanem intézetis társaiknak.

ma, nézve és hallgatva ezeket az egyszerű lelkeket, megelevenedett számomra az ige:

máté 18:3 „bizony mondom néktek, ha meg nem tértek és olyanok nem lesztek mint a kis gyermekek, semmiképen nem mentek be a mennyeknek országába.”