myjesus

szoktam volt mondani: a biblia korabeli emberek és a maiak között csupán annyi a különbség, hogy akkor még szamárral jártak, ma meg már szamarával. hiszen ugyanazok a vágyak hajtanak minket (szeretet, család, gyerek, megbecsülés), ugyanazok az érzéseink (tiszteletlenség, megbocsátatlanság, szenvedély, irigység)… csak az eszközök változtak.

hiszem, hogy az akkori rászorulók, segítségkérők sem voltak merőben mások, mint a maiak: türelmetlenek, akaratosak, hálátlanok, önzőek, akiknek csak a saját problémájuk megoldása számít, de abban nem lehet hiba, mert akkor kitör a botrány, és minősíthetetlen hangon aláznak agyon minden jó szándékú segítőt. valóban kevesen vannak azok, akik megköszönik a segítséget, észreveszik, hogy ez a gesztus a másiknak mennyire sokat jelent. leugatják az orvost, a pincért, a szociális munkást, a tanárt, bárkit, ha az nem azonnal, és nem maximálisan áll rendelkezésükre.

szerintem jézus is rengeteg ilyen fájó élménnyel tért vissza a mennybe. kevesen köszönték meg neki azt a sok jót, amit tett. és ez, -mivel ő is emberré lett, emberi érzésekkel telt meg a szíve- biztos rosszul is esett neki. a következő történet sokkal mélyebben érint, mióta a jelen munkámat végzem, és sok-sok hálátlan e-mailt, telefont, és személyes beszélgetést kell eltűrnöm, lekezelnem, végighallgatnom, megsiratnom.

lukács 17: 12-18 „amint (jézus) beért egy faluba, szembejött vele tíz leprás férfi, akik távol megálltak, és kiáltozva kérték: "jézus, mester, könyörülj rajtunk!" amikor meglátta őket, így szólt hozzájuk: "menjetek el, mutassátok meg magatokat a papoknak." és amíg odaértek, megtisztultak. egyikük pedig, amikor látta, hogy meggyógyult, visszatért, és fennhangon dicsőítette istent. arcra borult jézus lábánál, és hálát adott neki. ez pedig samáriai volt. jézus ekkor így szólt: "vajon nem tízen tisztultak-e meg?

hol van a többi kilenc? nem akadt más, aki visszatért volna, hogy dicsőítse istent, csak ez az idegen?”