hosszú évekig, amikor még nagyban azt hangoztattam, hogy én a "magam módján vagyok vallásos", nem éreztem szükségét templomba menni. persze, elmentem, de ha volt valami "jobb dolgom", nem tartottam tragédiának, hogy lemaradtam egy miséről, és nem vágytam arra, hogy megtudjam, mi is volt vasárnap. hiszen mi is lett volna? bementem, mondott valamit egy pap ott elől, nem szólt hozzám senki, kisétáltam, és ennyi. aztán angliában, mikor megtértem, el sem tudtam volna képzelni, hogy ne keljek fel reggel, és ne siessek a gyülekezetbe, ahol tanulhattam is, ahol hozzám is szóltak, ahol szükség volt rám, értékeimre, segítségemre, ahol magam lehettem, ahol megtaláltam életem értelmét: istent dícsérni és hozzám hasonlóan gondolkodó emberekkel lenni. vasárnap csodás idő volt, így édes drágámmal biciklivel mentünk a gyülekezetbe. előző éjjel sütöttem nutellás kenyeret, mert közös ebéd volt, ahová mindenki visz valami kis ételt. megérkeztünk, és a sokféle, ínycsiklandó étel mellé letettünk a mienket. aztán egy vendégségbe érkezett pásztor tanítását hallgattuk meg. a végén mindenki egy emberként rendezte át a termet az ebédhez. én egy fiatal lánnyal beszélgettem, akit öthetes babájával hagyott ott nem hívő férje. úgy tervezi, hogy egyedül neveli fel a kisfiát, ami nem könnyű, hiszen biztos szeretne majd társat magányos perceiben. de tudja az igét, mely szerint ha isten két embert összeköt, ne válassza azt szét senki emberfia a földön. ő már mindig ahhoz a férfihoz fog tartozni, akihez hozzáment, még akkor is, ha az elhagyta. csodálom az erőt, ami benne van.
az ebéd alatt sokakkal megismerkedtünk, és jó kedvünket még az sem vette el, hogy hazafelé egy picit esett az eső.
gyülekezetbe nem azért "kell" járni, mert kötelező, mert valaki számon kéri rajtad. "nekem ne mondja meg senki, mit csináljak vasárnaponként."- sokak véleménye ez. nekem senki nem mondja meg, mi a kötelező. önként megyek, hogy istent dícsérhessem (sok pozitív energiát szabadít fel, ha az ember dícsér, hálát mond, pozitív gondolatokat hoz fel a szívében), hogy másokat bátorítsak vagy mások bátorítsanak engem... hogy hasznos lehessek, hogy beszélgethessek, hogy rájöjjek, másoknak sokkal nagyobb gondjaik vannak, mégis milyen jól fogják fel az életet...
ha kukacoskodva, ésszerű érveket keresünk arra, miért járok gyülekezetbe, akkor ez a válasz: a nagyokosok szerint a szeretet kifejezése (és érzése), valamint a valahova tartozás alapvető emberi vágy. maslow egy piramisban foglalta össze, mire vágyik az ember. a fizikai szükségletein kívül (evés, ivás, alvás) még annyi minden kell ahhoz, hogy "embernek érezhessük magunkat"... íme a szintek:
a maslow piramis szintjei:
- élettani szükségletek
- biztonsági
- szociális (szeretet)
- megbecsülés
- önmegvalósítás
filippi 4:19 "az én istenem pedig be fogja tölteni minden szükségeteket az ő gazdagsága szerint."
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
JXB 2008.06.03. 16:04:15