myjesus

vasárnap egy izgalmas gondolatmenetet „kaptam el” a gyülekezetben, amelyen azóta is sokat rágódom. „ahogyan a családi vacsoránál nem hagyják ki az apát a beszélgetésből, ugyanúgy, mi sem hagyhatjuk ki istent, a mi mennyei atyánkat az életünk folyásából.”

elképzeltem egy családi vacsorát. zsivaj, csörömpölés, illatok, mosolyok… mindenki szóhoz akar jutni, vágyik arra, hogy megossza, mi történt vele, és később közösen beszélik meg a problémákat, felvetődő kérdéseket. az érvek és ellenérvek, a kérdések és válaszok záporában két ember marad általában csöndben: a kisgyerek és az öregember. az ő szavuk, még ha meg is hallgatják őket, nem számít, nem mérvadó. ők azok, akik nem befolyásolják a család életének alakulását. ők csak a családdal tartanak, megtűrtek, csatlakozók. a család „irányítói” hangoztatják ugyan, hogy nagyon szeretik őket, mégis, a mindennapok alakításához nem kérik ki a véleményüket.

sokszor vagyunk így mi is istennel. azt mondjuk, szeretjük, még meg is hívjuk az asztalunkhoz, munkahelyünkre, kapcsolatainkba, aztán mégis figyelmen kívül hagyjuk, mit mond ő, mi a véleménye. ő pedig, bölcs öregként leül ugyan közénk, de bele nem szól az életünkbe, amíg mi meg nem kérjük rá.

jelenések könyve 3:20 jézus mondja: „ímé az ajtó előtt állok és zörgetek; ha valaki meghallja az én szómat és megnyitja az ajtót, bemegyek ahhoz és vele vacsorálok, és ő én velem.”