myjesus

egy gyülekezeti társam orvosként dolgozik. sokszor kell élet és halál határvonalán egyensúlyoznia. a gyülekezetben beszámolt arról az anyáról, aki, miután megszülte nyúlszájú, végtagok nélküli, de ép belső szervekkel született babáját, összecsomagolt, és szó nélkül hazament. a baba a kórházban maradt, a szülőket nem lehetett elérni telefonon, és ezzel a picit gyakorlatilag egy csecsemőotthonban, vegetálással eltöltött életre ítélték.

az újszülöttet betegsége arra predesztinálta, hogy majdan egy roncstestbe zárt, de nagyon értelmes, ép szellemű emberként élje le életét. nehezen lehetett volna így örökbe fogadókat találni, az állami ellátásban pedig nem kaphatta volna meg azt a gondoskodást, amelyet igényelt volna. reménytelennek tűnt a helyzet.

az orvosnő mégis imádkozott a gyermekért. aztán pár nap múlva bement a kicsihez, hogy megnézze, hogy érzi magát. legnagyobb megdöbbenésére a szobában ott ült az anya, és simogatta, becézgette a kis csecsemőt. szülőanyja visszatért a babához, hogy magához vegye, szeresse, felnevelje, és elvigye minden műtétre, amelyet állapota stabilizálásáért kell elvégezni.

isten is ilyen szülő. nagy gonddal tervezett el bennünket. életet adott nekünk. aztán mi elfordultunk tőle, és bűnök százaival sebeztük meg magunkat, torzzá téve szellemünket, sokszor még testünket is. senkinek nem kellettünk így. halálra voltunk ítélve. isten nem közösködhet a bűnnel, viszont nagyon szeret bennünket. azért jött vissza, hogy felöleljen, magához szorítson, és elvigyen bennünket a műtétek sorozatára, hogy újra életünk legyen, és fejlődhessünk. szeretete pedig nem ér véget, és aki karjaiban talál menedéket, azt ő soha el nem hagyja.

zsoltárok 103:13 „a milyen könyörülő az atya a fiakhoz, olyan könyörülő az úr az őt félők iránt.”