myjesus

kedvenc mondásommal („dicsőség az úrnak!”) szűk környezetemben már egy pár ember agyára megyek. én mégis mondom hajthatatlanul, a legelképesztőbb szitukban, a lehető legváltozatosabb hanglejtéssel. :) azt tapasztaltam, hogy mindenkit mosolyra késztet, lenyugtat ez a felkiátás, hát miért szoknék le róla? egyik kollégám mutatta a következő kis írást, amely gyakorlatilag ezen szófordulatomat figurázza ki… de a sztori végén mégis kiderül:  nekem van igazam.

"egy királynak volt egy minisztere, aki minden alkalmas és alkalmatlan helyzetben azt mondta: „isten csodásan működik.” egy idő után a király olyan sokszor hallotta ezt a mondatot, hogy már elege lett belőle. a király és minisztere vadászatra indultak. a király lőtt egy szarvast. mindketten éhesek voltak, így tüzet raktak és megsütötték. a király nekilátott az evésnek, de a nagy sietségében levágta egy ujját. a miniszter most is azt mondta: „isten csodásan működik.”

a királynál most már betelt a pohár. elbocsátotta miniszterét és megparancsolta neki, hogy tűnjön el a szeme elől. a miniszter elment. a király, a szarvas sülttel jóllakva elaludt. vad rablók, kali istennő imádói törtek rá. megkötözték, fel akarták áldozni istennőjüknek – majd elfogyasztani. de az utolsó pillanatban észrevette egyikük, hogy a királynak hiányzik egy ujja. a rablók tanácskoztak, és úgy találták: „ez az ember nem tökéletes. hiányzik egy testrésze. istennőnk csak tökéletes áldozatot kaphat.” így futni hagyták.

a király visszaemlékezett minisztere szavaira: „isten csodásan működik.” és megértette, hogy ebben az esetben is igaza volt. bűnösnek érezte magát, hogy száműzte, és megparancsolta, hogy keressék meg. hosszú idő után rátaláltak. a király bocsánatot kért tőle és kérte, álljon újra szolgálatába.

a miniszter azt válaszolta: „nem kell bocsánatot kérned. hálás vagyok, hogy elküldtél magadtól. különben engem áldoztak volna fel a rablók. nekem megvan minden ujjam. isten csodásan működik.”

dicsőség neki.