megtérésem előtt mindentől rettegtem. a haláltól, a jövőtől, önmagamtól (hogy nem fogadnak el mások, hogy nem tudom elfogadni magam). isten és az ő igazsága, ígérete felszabadulttá, szabaddá, bizakodóvá tett.
várom, hogy a családom is megtérjen, és ők se féljenek. ne féljenek például a haláltól. amikor otthon voltam békésben, megtettük szokásos temető-körutunkat. elvittünk pár szál virágot egy darab kőre. tudom, hogy ez csak az emlékezés helye, de az már rég rossz, hogy elhunyt családtagjaidra csak egy hideg, kockára vágott szikladarabnál állva emlékezel, nem?
tíz éves koromban ment el a nagymamám, pontosabban vitték. a harmadik szívinfarktus vitte el. december 13-a volt, péntek. egyik osztálytársam egész nap ezt szajkózta: „tizenharmadika van, és péntek, örüljetek, ha még éltek!” aznap anyám elém jött a suliba, és én, az egyébként öt percig tartó úton, már jól tudtam, miért battyogunk együtt. összetörtem. megígérte, hogy a nyáron elvisz lengyelországba, mert az ám az igazi katolikus ország… aztán elment egyedül, sokkal messzebbre.
ma már nem félek a haláltól. a biblia ebben is tanácsot adott, eligazított. megtudtam belőle, hogy mi lesz, mit kell tenni, mire lehet számítani:
1 thessalonika 4: 13-15 „nem akarom továbbá, hogy tudatlanságban legyetek azok felől, akik elaludtak, hogy ne bánkódjatok, mint a többiek, akiknek nincsen reménységük. mert ha hisszük, hogy jézus meghalt és feltámadott, azonképpen az isten is előhozza azokat, akik elaludtak, a jézus által ővele együtt. mert ezt mondjuk néktek az úr szavával, hogy mi, akik élünk, akik megmaradtunk az úr eljöveteléig, éppen nem előzzük meg azokat, akik elaludtak."
nem kell imádkoznunk azokért, akik meghaltak. pedig sokan ezt teszik. azok már jó helyen vannak, avagy nem. az utolsó ítélet idején, amely jézus által megy majd végbe, mindenki megítéltetik. ettől kell inkább tartani.
anyukám pár napja mesélte el testvérének (nagybátyámnak) haláltusáját. a nyáron temették el (bocs, szórták szét a szélben) csórikámat, rákban halt meg. anyu most mesélte el, hogy géza bá krisnás felesége végig az ágyánál volt, és mielőtt kilehelte a lelkét, még azt mondta élete párjának: „menj krishnához!” anyukám azonban mélyen a szemembe nézett, és kibukott belőle: „de ő nem mehetett krishnához, mert egy évtizede krishnás a felesége, róla azonban ez lepergett. halála előtt pedig kétszer mondta el a miatyánkot.”
na, ekkor ledöbbentem. egy férfi, akinek felesége és két gyereke (az összes) egy évtizednél is régebben krishnát vallja istenének, ő pedig semleges maradt… élete utolsó perceiben az egyedül élő istenhez imádkozik. ez a kegyelem, ez a csoda.
ne féljünk a haláltól. nem esz meg, csak megkóstol.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.