a kórház aprócska baba-mama szobáját egyszerre töltötte meg izgalom és békesség. mindketten a kanapéra ültünk le, valahogy éreztem, hogy még „nincs jogom” a szoptatós fotel elfoglalásához… amikor az ápolónő belépett a kis csomaggal, megdobbant a szívem, és csak azért nem sírtam el magam, mert hirtelen megütött nyers hangja: „fogott már valaha babát?” (ó, hát hányféleképpen lehet halálra sebezni egy meddő nőt?!)

mire válaszoltam volna, már a karjaimban volt a kislány. óvatosan csomagoltam ki. nem tudtam, hogyan fogok reagálni. úgy gondoltam, az, hogy az egyik kezén csak egy ujjacska van, nem lehet akadálya az örökbefogadásnak. (az alapítványos hölgynek is eszébe jutott az a morbid, de jel-értékű gondolat, ami az én agyamon is átsuhant: az asztalos család utódja „csakis” egy hiányos ujjú kisgyerek lehet…)

dániel viszont tele volt aggodalommal. én beszéltem rá, hogy egyáltalán megnézzük a kicsit. tudtam, hogy a családban ő az ész, én meg a szív… és azt is tudtam, hogy a szívnek és az észnek egyformán kell döntenie. felelősségteljesen és harmóniában.

elvarázsolva néztem a kis kétnapost. sűrű sötét haja volt, picike orrocskája és szája. kinyitotta hatalmas szemeit, felém nyújtotta kezeit, majd újra álomba merült.

„el tudná fogadni?” a kérdés dánielnek szólt, aki mereven nézte a jelenetet, de semmiféle enyhülés nem látszódott rajta. „beszélhetek a feleségemmel négyszemközt?” – viszontkérdése számomra felért a válasszal.

két perc múlva elvették tőlem a háromkilós csomagot, de olyan volt, mintha helyette száz kilónyi súlyt tettek volna rám. „na, ezért kár volt eljönni. akkor álljanak be a sorba, és négy év múlva lehet is gyerekük.” – hallottam a mondatot, de csak jóval később fogtam fel tartalmát. elhatároztam, hogy nem fogok sírni, és be is tartottam. de a kínzásnak még nem volt vége. az alapítványos hölgyön kívül egy másik kismamát is hazavittünk a kórházból. a huszonhat éves, soványka lány bepattant mellém a hátsó ülésre. negyedik gyermekével volt várandós. az autóban mind a három felnőtt hallgatott. ő pedig csacsogott, telefonálgatott, mesélt az otthon hagyott kisgyermekeiről. a pocakjában növekvőről csak annyit mondott: kisfiú. „neked nincs gyereked?” – kérdezte hirtelen. intettem a fejemmel, hogy nincs. szavakkal már nem tudtam válaszolni neki.

néztem a suhanó fákat, házakat és útjelző táblákat. az egyik kereszteződésben lassítva egy óriásplakáton ezt a feliratot olvastam: „az eszed és a szíved ugyanúgy döntene”. eszembe jutott egy nappal korábbi mondatom: én a szív, ő az ész…

azt hiszem, akkor kapcsoltam robotpilótára. hazamentünk, ahol már vártak minket – nyilván mit sem sejtő – tesómék. babakocsit venni jöttek fel a fővárosba. örömmel mutatták a katalógust, amelyből megrendelték a csúcsszuper terméket. végigcsináltam a hétvégét annak rendje s módja szerint. örültem az örülőkkel, és velem nem sírt senki.

de hát persze jól van ez így. („jajj, tímea, ez semmi, másoknak sokkal rosszabb” – mondod magadban. tudom, tudom…)

csak azt nem tudom, mikor hallgat már el a fejemben az a hang, amely azóta is kérdésekkel bombáz éjjel-nappal: szerinted isten megbocsátja, hogy nem fogadtad be a gyermeket? meg tudsz bocsátani a férjednek, aki megint megfosztott az anyaság esélyétől? miért nem voltál kicsit erőszakosabb, kitartóbb? miért nincs gyereked? nem vagy méltó rá? felfogtad, hogy mit követtél el?

„ha valaki tudja, hogy mi volna helyes, mégsem teszi meg, bűnt követ el.” (jakab 4:17)

jézus mondja: „éhes voltam, de nem adtatok ennem! szomjas voltam, de nem adtatok innom. idegen voltam, de nem fogadtatok be a házatokba! igazán mondom nektek: amikor nem segítettetek (…) — akár a legkisebbnek is —, akkor nekem nem segítettetek!” (máté 25:42-45)