myjesus

a könnyeimmel küszködve olvastam ezt a cikket.

történetem 15 évvel ezelőtt kezdődött. elegem lett abból, hogy a havi, kéthavi rendszerességgel ismétlődő asztmarohamok során levegő után kapkodó, fuldokló fiamat lássam, és tudjam: nincs megoldás – emlékezik a szakállas, mackós testalkatú férfi. – attila kisgyermek korában egy allergiás megbetegedést követően lett asztmás, amely egyik pillanatról a másikra jött, majd ugyanígy el is múlt. ehhez persze orvosi segítségre volt szükség, az injekcióval azonban csak azt érték el, hogy nem fulladt meg, a betegséget nem tudták megszüntetni. felkerestem a legjobb doktorokat, de semmi jóval nem kecsegtettek. megharagudtam a világra, és nehezteltem istenre is: „miért nem engem büntetsz inkább? miért a fiamat?” – zakatolt bennem a kérdés. végül úgy döntöttem, ha már senki sem segít, más úton próbálkozom, de nem nézem tétlenül gyermekem szenvedését. akkoriban zadar környékén praktizált jugoszlávia leghíresebb természetgyógyásza, aki bioenergiával gyógyított. a háza előtt, az utcán aludtak akár egy hétig is az emberek, míg bejuthattak hozzá, ráadásul nagyon sok pénz kellett volna a „kezelésre”. 

úgy gondoltam, ő is csak olyan hús-vér ember, mint én, kettőnk között legfeljebb az a különbség, hogy ő tudja, hogyan kell csinálni, én pedig még nem. beiratkoztam hát egy tanfolyamra, ahol megtanultam az ingázást, és a szellemvilággal való kapcsolatteremtést. eléggé szkeptikusan fogadtam ezeket a dolgokat, ezért én lepődtem meg a legjobban, mikor kiderült, hogy tényleg működik. azt nem tudtam, hogy ki vagy mi működteti, de működött. van egy veszélyes elmélet ezekben a körökben – már sokakat hamis biztonságba ringatott és tévútra terelt -, amely szerint istenhez sok út vezet, ahogyan a hegycsúcsra is sok úton lehet felmenni. ma már tudom, hogy csak egyetlen út van, amely valóban istenhez vezet. 

gyorsan haladtam az új tudományban és messzire eljutottam. amikor a kommunikáció magasabb szintjére léptem, megkérdeztem, hogy kivel is állok kapcsolatban. "istennel." „és a biblia?” – tudakoltam. „ó azt te már régen túlhaladtad” – jött a válasz. végül elhittem, hogy istennel van kapcsolatom, mert jöttek a gyógyulások. megnyugodva, ebben a szent meggyőződésben tettem tovább a dolgom. nagyon sok gyógyulásnak voltam a tanúja, de sok más helyzetben is hasznosítottam a megszerzett tudást és természetfölötti módon kapott információkat. egy emberről majdnem mindent megtudhattam, megmondtam az embereknek a betegségüket, és annak okát, hol lehet vizet találni, hol kell az utat átfúrni, a tenyeremből érzékelhető energiasugarak léptek ki… nem büszkélkedni akarok, hiszen mindez súlyos bűn volt – de ezek tények. 

ám mindenekelőtt engem a fiam egészsége érdekelt. érthetetlen volt számomra, hogy míg a praktikáim következtében más emberek tartósan meggyógyultak, addig nála csak átmeneti eredményt értem el, újból és újból visszaesett. ezért rendre új módszerekre, technikákra kényszerültem, így vezetett az ördög alattomosan egyre beljebb és beljebb a fehér mágia területén. egy átvirrasztott éjszakán valami háromszor körbeforgatott a hokedlin, amin ültem – rémületes érzés volt – és átléptem a mágusi szintre. kaptam egy kulcsot, egy varázsigét. ha csak erre gondoltam, már meg is gyógyult a beteg, anélkül, hogy találkoztunk volna, akár levél útján vagy telefonon keresztül. 

a fekete leves ezután jött. háromévnyi praktizálás után lett világossá pali számára, hogy pontosan mi is történik – amikor az ördög bemutatkozott. azt mondták „odaátról”, hogy mivel nagy anyagi áldozatokkal járt eddig ez a szolgálat, és semmi sem térült meg, a mágus megérdemli, hogy végre pénzt keressen. ehhez a fekete mágia területére kell lépnie, vagyis rontást hoznia az emberekre. jön valaki, és megfizeti őt azért, hogy tegyen egy rontást, majd jön a másik, ő meg azért fizet, hogy levegye. így duplán kerül majd pénz a zsebébe. ekkor hangzott el a cikk elején olvasható párbeszéd. a mágus elérte a hazug világ határát. a továbblépéshez már tudatosan vállalnia kellett a kapcsolatot. a férfi először nem akarta elhinni, gondolta, biztosan véletlenül került az „információs körbe”. de néhány nap múlva, amikor újra felvette a kapcsolatot a természetfölöttivel, a kijelentést megerősítették a túlsó oldalról. ahányszor „megnyomta a csengőt”, vagyis kereste a kapcsolatot „istennel”, az ördög jelentkezett, és megmondta, hogy hiába is próbálkozik, ezután mindig ő fog jelentkezni. már nincs értelme a titkolózásnak – nyílt kártyákkal játszik. túl sokat invesztált belé – közölte még -, és nem fogja elengedni. fizetnie kell mindazért, amit eddig elvett sátán javaiból. ha enged, véget ér a gyötrés, ha nem, meghal. 

pali nem állt kötélnek:” szörnyen frusztrált és becsapott állapotban voltam, rettenetesen átvertek. ez is erőt adott a dacos ellenálláshoz” – mondta. ezután egy szörnyű időszak következett, ami pokoli halállal végződött volna, ha ki nem menti isten. 

- azt akkor már tudtam, hogy az ördög létezik, és azt is, hogy hová fogok kerülni. de létezik-e isten? egy szörnyű belső támadás idején, a földön fekve, szenvedve, sikoltozva így kiáltottam: „isten, nem tudom, hogy létezel-e, vagy sem, és számomra van-e mentség, vagy sem – de ha van, akkor ments ki!” arra kértem istent, ha van számomra mentség, akkor ragadjon meg, és tegyen félreérthetetlen szituációba, ahol lehetetlen a tévedés. nem akartam még egyszer tévútra kerülni. 

nemsokára látogatóba érkezett a sógorom, aki budapesten dolgozott a műszaki egyetemen. feltette a klasszikus kérdést: „na sógor, hogy vagy?” mire én: „utazom.” „hová?” – érdeklődött gyanútlanul. „arra a másvilágra.” „miért, beteg vagy?” „nincs semmi bajom, csak elkevertem a dolgokat, és az ördögtől kijelentést kaptam, hogy végem van. ha esetleg hallasz valamit istennel kapcsolatban, akkor telefonálj.” a hatás drámai volt, a sógor a hallottakon ledöbbenve csak hebegett-habogott, hogy ő műszaki ember, ezekhez a dolgokhoz semmi érzéke sincs. forduljak a papokhoz – javasolta. „a papokhoz?” – nevettem fel kínomban. – „elmentem, de majdnem én tanítottam őket ingázni, meg hogy egyáltalán elhiggyék, van szellemvilág. rá kellett jönnöm, a templomokban nincs számomra segítség.” 

kis idő elteltével már csörgött is a telefon, s mondja a sógor, hogy billy graham, ismert amerikai evangélista budapestre érkezik, ha úgy gondolom, menjünk. az utolsó pénzünkön felutaztunk, és a stadionban, a prédikáció után ki is mentünk megtérni. a feleségemet megérintette isten, de én valahogy nem éreztem semmit. a sógor sajnálkozott a kudarcon, majd eszébe jutott, hogy az egyetem kollégiumában, ahol megszálltunk, van néhány fiatal, akik jézusról beszélnek, és néha összejönnek imádkozni. nem örültem különösebben a lehetőségnek, mert mit kaphatok én a „rangsor alján” levő, „egyszerű” hívőktől, ha a „beavatott” papok sem tudtak segíteni? – gondoltam magamban. némi vívódás után mégis úgy döntöttem, veszíteni valóm nincs, hát felmentem hozzájuk. 

- az egyetemisták között volt néhány hívő. fiatal emberek, nagy részük néhány hetes, hónapos keresztény volt, az egy évemmel még én voltam közöttünk a „rangidős” – idézi fel a tizenkét évvel ezelőtt történteket g. tamás, gyülekezeti presbiter. – és akkor a mágus belépett a szobába. szörnyen zavaros tekintettel, össze-vissza beszélt, időnként a saját szavába vágva. a mondottakat nem is nagyon lehetett érteni. ilyet még nem láttam. gondoltam, most szabadulhatott a lipótmezőről, valami seduxen injekció kellene neki, mert borzasztó állapotban van. de ő egyre csak hajtogatta, hogy az ördög megöli őt és a pokolra fog kerülni, ha nem segít valaki rajta. ennyit lehetett kihámozni az egészből. kinyitottuk hát a bibliát, és felolvastuk az okkultizmust tiltó igéket, mint például a mózes ötödik könyvének 18. fejezetéből ezt: 

„mikor te bemész arra a földre, amelyet az úr a te istened ád néked: ne tanulj cselekedni azoknak a népeknek utálatosságai szerint. ne találtassék te közötted, aki az ő fiát vagy lányát átvigye a tűzön, se jövendőmondó, se igéző, se jegymagyarázó, se varázsló, se bűbájos, se ördöngősöktől tudakozó, se titok-fejtő, se halottidéző, mert mind utálja az úr, aki ezeket műveli, és ez ilyen utálatosságokért űzi ki őket az úr, a te istened te előled. tökéletes légy az úrral, a te isteneddel. mert ezek a nemzetek, akiket te elűzesz, igézőkre és jövendőmondókra hallgatnak, de tenéked nem engedett ilyet az úr, a te istened.” (5mózes 18, 9-14. versek) 

palira nézve láttam, hogy leesett állal, falfehéren, kigúvadt szemekkel ül a széken, és mered a semmibe. nem lehetett tudni, egyáltalán él-e? majd megkérdeztük: meg akar-e térni? mire azonnal feléledt, és igent mondott. 

- amikor felolvasták az igéket, ezek belém hatoltak, s úgy éreztem magam, mintha ott állnék isten ítélőszéke előtt, és a halálos ítéletemet olvasnák föl – éli át pali újra azokat a súlyos perceket. – eddig halványan reménykedtem abban, hátha nincs isten, de most világos lett számomra, hogy ő van. az igék alapján megtudtam azt is, mekkora bűnt követtem el. akkor borított el a legnagyobb sötétség, mert éreztem, hogy vége. most tényleg vége. nemcsak az egyik, de a másik oldalon is. ekkor azonban tamás folytatta: „de ha …” és beszélt jézus krisztusról, arról, hogy ő a megváltó, a szabadító. beszélt a bűnbocsánatról, a megtérésről, hogy ezeket az okkult dolgokat elhagyva és megbánva, van mentség a számomra. még sincs hát vége!- éledt fel bennem a remény. belekezdtünk a megtérés imájába, és leszállt isten ereje. 

- a második szónál pali leesett a földre és annyira zokogott, hogy nem tudtuk tovább folytatni az imát – emlékezik tovább g. tamás. – ott feküdt, rázkódott a földön, patakokban folyt a könnye, s egy szó sem jött ki a száján. négyen voltunk a szobában, s mindannyian próbáltuk megőrizni a méltóságunkat, hogy tovább tudjunk szolgálni, de isten irgalmassága annyira kiáradt, hogy nem tudtunk mást tenni, mint sírni. sírdogáltunk ott a szobában, a földön zokogó pali körül négyen. amikor a sírás kissé alábbhagyott, folytattuk az imát, majd megint sírtunk, és így telt el egy jó félóra, amíg a néhány mondatos imát befejeztük. majd az elgyöngült férfit leültettük egy székre, körülálltuk, rátettük a kezünket és imádkoztunk érte. megtörtük az ördög hatalmát fölötte, kinyilvánítottuk jézus krisztus győzelmét, és kértük a bárány vérét az életére. a szent lélek ereje mindvégig érzékelhető módon jelen volt. majd pali fölállt, és közölte, hogy indulnak vissza, neki még 500 kilométert kell vezetni hazáig. s ugyanazzal az imbolygó-részeg járással, zavaros tekintettel kiment a szobából. mi egymásra néztünk, és még azt sem tudtuk elgondolni, hogy a kijáratig eltalál, nemhogy beül az autóba és levezet egy ekkora távot. nyugtalankodtunk, mi lesz vele ezután? hogyan fogja hallani isten igéjét? hogyan fog megszabadulni a fogságból és a régi életétől? 

nos, fél év múlva megkaptuk a választ. ez az ember újra belépett a szobába, de a különbséget nem lehet leírni: a szemei tiszták, a tekintete derűs, a járása normális, érthetően beszél. „jöttem megkeresztelkedni!” – jelentette be. isten csodája ő, bizonyság amellett, hogy isten szuverén módon képes megtartani az embert. isten akart segíteni, és megtalálta a módját. láthattuk, hogy nem a tulajdon jámborságunkkal, hitünkkel műveltük ezt. persze, kellett ő is hozzá, hogy keresse az urat, és kiáltson, sikoltson hozzá, szükséges volt, hogy mi merjük bátran az igét elétárni, merjünk imádkozni érte. de nem mi, nem egy felekezet, nem bölcs beszéd tartotta őt meg – egyedül isten. 

- amikor eljöttem, csak annyit tudtam, isten megérintett. ebben azonban bizonyos voltam. – veszi vissza a beszélgetés fonalát h. pál. – hazajutva azonnal beszüntettem a kommunikációt a szellemvilággal. persze az ördög nem hagyta abba a támadást csak azért, mert átmentem a sötétségből a világosságra, de már nem volt hatalma felettem. előbb a bizonytalanság kísértett: „itt vagyok most egyedül, mi lesz ezután?” – gondoltam, és nem mertem közeledni az úrhoz. nagy volt bennem még a tudatlanság, nem ismertem az igét, és féltem is, hogy megint elrontom. majd az ördög azzal jött, hogy valóban meg vannak bocsátva a bűneim? bennem meg az volt: „hát, talán. remélem. végül is már jobban alszom.” egy hónap elteltével azonban, épp a buszon utazva az úr szólt hozzám: „igen, meg vannak bocsátva a bűneid.” olyan öröm töltött el, hogy majdnem táncra perdültem, elkezdtem nevetni. csak néztek az útitársak: „mi történhetett ezzel az emberrel?” de nem érdekelt. tudtam, hogy meg vannak bocsátva a bűneim. 

később azokon a réseken támadott a gonosz, ahol bűn volt még az életemben. nagyon hálás vagyok az úrnak, hogy olyan embereket küldött hozzám, akik által megfelelő táplálékot kaptam, és egyértelmű válaszokat, így a rések száma egyre csökkent. ilyen volt például a cigi: megtérésem után is dohányoztam, három dobozzal szívtam el naponta. tudtam én, hogy nem jól van így, hogy ez bűn – de nem volt erőm abbahagyni. telefonon beszéltem erről egy hívő testvéremmel, aki azt tanácsolta: „semmi gond, szívd tovább nyugodtan. ha megtörténik a víz- és szent szellem keresztség, utána ellene tudsz majd állni, és le tudod győzni, ha te is akarod.” és pontosan így történt. 

hálás vagyok a fiam gyógyulásáért is. valamivel megtérésem után rohant ki attila a szobájából, hogy fullad, és nem találja a sprayt – azt a sprayt, ami gyors segítség volt a szükséghelyzetekben, megkönnyítette a légzést -, most mi legyen? hirtelen eszembe jutott, hogy jézus neve előtt meghajlik minden térd, s az ő nevére a démonoknak távozniuk kell. elfogott ugyan a kételkedés is, de az idő sürgetett, így hát a fiú homlokára tettem a kezem, s azt mondtam: „gonosz asztma, elhagyod őt jézus nevében!” megdöbbenve láttuk, hogy a fiam újból rendesen veszi a levegőt. később, ha jött a roham, ő maga is ezt tette, és mára nyugodtan mondhatom, hogy az asztmarohamok gyakorlatilag megszűntek, orvosi kezelésre azóta sem volt szükség. amit nem tudtam elérni mágiával, bioenergiával, azt az úr megtette, amikor őt választottam. jézus hatalmát, szeretetét és a csodákat látva a fiam, majd a lányom is megtért és bemerítkeztek – hála istennek. s bármi történik, tudom, hogy meg is fogja tartani őket az úr. 

a házaspár tíz évvel ezelőtt felpakolta két gyermekét, és mint menekült átjött magyarországra. most pedig az úr arra indította őket, hogy menjenek vissza isten kegyelmének üzenetével abba az országba, ahol szétszakított családok, gyűlölet, szegénység, romok és pusztulás van, s ahol arat a félelem, az okkultizmus és a szellemi sötétség. 

- ott van a rokonság, barátok, szomszédok – sorolja pál, aki már az első missziós út tanulságaival érkezett vissza. – kértem istent: „ragadd ki őket!” és egyre nőtt a vágy a szívünkben, hogy menjünk. nem tudunk mást vinni, mint isten szeretetét és igéjét, de egyedül ez tudja őket megszabadítani. engem is ez mentett meg. már ezen az úton az úr bizonyságot tett arról, hogy ez az akarata: tízen tértek meg. nemsokára újból menni fogunk, mert éhesek az igére az ottaniak, vágynak a vízkeresztségre is. 

kedves élményem a többi között egy házaspár, akiknél betegségük miatt korábban ingáztam. amikor találkoztunk, rákérdeztek, hogy csinálom-e még? kiderült, az ágyuk azóta is úgy áll, ahogy akkor kijelöltem, és azóta is egészségesek. bizonyságot tettem az úrról, és az ötórás beszélgetést követően megtértek. mondtam nekik, ezen túl oda teszik az ágyukat, ahová jól esik – ezután ennek nincs már semmi jelentősége. 

a megtértek között van egy régi barátom, aki valamivel előbb kezdte az okkult tudományokkal való foglalkozást, de ő más területet választott: agykontrollt és meditációt. megtérésem után – ezelőtt tizenkét évvel – elmentem hozzá, hogy a szabadulásról beszéljek neki. elmondtam a történetemet, hogy milyen szörnyű állapotba kerültem. „azért eshetett meg, mert túl gyorsan haladtál. mondtam akkor neked, de nem hallgattál rám, s ez lett az eredménye. én lassabban megyek, velem nem fordulhat elő hasonló.” – válaszolta. „lehet, hogy te csak húsz kilométeres sebességgel haladsz, én meg kétszázzal robogtam el melletted. lehagytalak, és az út végén belezuhantam a szakadékba. – válaszoltam. – de engem isten kimentett, és most visszajöttem, hogy figyelmeztesselek: ha ezen az úton mégy tovább, csak idő kérdése, és te is lezuhansz az út végén a mélybe. állj meg! fordulj jézushoz, ő meg tud szabadítani téged.” felpattanva kiáltotta: „megtiltom, hogy ezt a nevet még egyszer kimondd a házamban!” – a kapcsolatunk akkor megszakadt. 

most elmentem hozzá, és láttam, hogy ugyanolyan állapotban van, mint én voltam annak idején. megkérdeztem: „hogy vagy?” ő felállt – nagydarab, izmos fiatalember – és magára mutatva válaszolta: ”látod, egészségesnek látszom. de belül halott vagyok. ha két nappal később jössz, lehet, hogy már nem találkozhattunk volna.” az állapota semmi jóval nem kecsegtetett: nem tudott aludni, gyötrés alatt volt már egy ideje. olyan nyomás alá került, hogy már belefáradt a védekezésbe. emlékezett rá, hogy jézusról beszéltem, meg a keresztről, ezért a szekrényükről egy szörnyű állapotában letépte a lambériát, keresztet készített belőle, és magára fektette, hátha így el tud aludni. amikor rájött, hogy ennek nincs eredménye, egyetlen kiutat látott csak, az öngyilkosságot. 

akkor jöttünk mi, s ő – a feleségével és még egy jelen levő hölggyel együtt – néhány perces beszélgetés után befogadta jézus krisztust. mondtam, a fegyvert már leteheti, ne a saját erejét használja, hiszen eddig sem ért vele semmit. mostantól jézus krisztus az ő megmentője és szabadítója, és ettől a pillanattól ő az, aki védelmezi, gondját viseli. ő isten fia, aki legyőzte sátánt és minden seregét, és most ott ül az atya isten jobbján dicsőségben. övé minden hatalom mennyen, földön és föld alatt. mivel befogadta őt, már isten gyermekeként nyugodtan támaszkodhat rá. majd beszéltünk a további teendőkről, a víz- és szent szellem keresztségről, amire szükség van ahhoz, hogy ellene tudjon állni az ördögnek. sőt, így tud felkészülni – ha eljön az ideje – a visszavágóra is az ördöggel szemben. arra, hogy elmondja: nem vezet sok út istenhez. egyetlen kiút van, csak egyetlen egy: jézus! csodálatos volt másnap látni, ahogy az az összetört ember megváltozott. a gyötrés nagymértékben csökkent, újra tudott aludni is – és tele volt millió kérdéssel. „ne akarj most te annyira rohanni, lassíts. menjünk csak sorban.” – nyugtattam. 

nagy az az erő, a levegőbeli hatalmasság ereje, ami levitt engem, a barátomat, és még sokakat abba a mélységbe – összegzi pali.- ám dicsőség az úr jézusnak, hogy ő a legsötétebb mélységből, a legszorítóbb csapdából is meg tud szabadítani. számára nincs lehetetlen, nincs megoldhatatlan probléma. ő az út, amely kivezet a legsötétebb helyzetből is. s ezt az örömhírt vinnünk kell a nyomorúságban, fogságban levőknek. és átsegíteni őket a sötétség hatalmából isten országába. a halálból az örök életre.

(a cikk egy keresztény újságban jelent meg, évekkel ezelőtt – igaz történet. papírra vetette: orbánné k. anikó)

lukács 1:74 „megígérte, hogy miután ellenségeinktől megszabadít, félelem nélkül szolgáljuk majd istenünket.”