egy eléggé pörgős időszak áll mögöttem (mondjuk mikor nem?). terveztem is, hogy rövidesen tartok egy kis pihenőt… de a testem nem tudta megvárni ennek bekövetkeztét, és azonnali megálljt parancsolt. három napja éjjel-nappal lázban égve töltöm időmet. álmatlan éjszakáimat egész napos alvás követi, melyet néhány munkahelyi telefon és pár olvasással töltött negyedórácska szakít meg csupán. de van ennek jó oldala is.

így sikerült ugyanis befejeznem wumbrand: megkínozva krisztusért című könyvének olvasását. a mű egy, a kommunista éra idején, tizenhárom év börtön után nyugatra szabadult keresztény lelkész írása.

nehéz szavakba önteni azt a rengeteg borzalmat, amelyet a kommunizmus ateista vezetői okoztak a jézusban hívőknek. a könyv írója így fogalmaz: „a pokol minden bibliai leírása és dante alvilágának minden kínjai mind eltörpülnek, ha a kommunista börtönök kínzásaihoz hasonlítjuk. attól félek, megállna a szívem, ha újból el kellene ezeket mondanom.”

a talpverő, köröm- és fogkihúzó tortúrák, valamint a többszörösen elkövetett nemi erőszak hallatán egyesek talán már nem is csodálkoznak. a keresztényeket a kommunista börtönökben keresztre feszítették, majd az őrök a megfeszített testek felett végezték el a szükségüket.

ennek ellenére a hívők nem voltak restek beszélni őreiknek a szabadító jézusról. sokan a kínzók közül hívőkké lettek, és rövidesen maguk is ott sínylődtek a börtöncellában.

az egyik megtért őr így imádkozott jézushoz: „ó, isten, milyen nagyszerű fickó vagy! ha a te helyedben volnék, és te az én helyemben, én bizony soha nem bocsátanám meg neked a bűneidet. de te tényleg egy klassz fickó vagy és én teljes szívemből szeretlek!” azt hiszem, a mennyben minden angyal abbahagyta, amit csinált, hogy hallja ezt a fennkölt imát egy tiszttől.”

a testileg meggyötört hívő lelkek a börtönben is tartották, megélték az istennek tetsző életet. „amikor heti egy szelet kenyeret és napi egy tányér kosztos levest kaptunk, elhatároztuk, hogy még ebből is lelkiismeretesen tizedelünk. minden tizedik héten elővettük a szelet kenyeret és odaadtuk a gyengébb testvéreknek, mint tizedünket az úrnak.”

megkapó az az egyszerűség, ahogy ezek az üldözöttek imádják istent: „nekünk a földalatti egyházban nincsenek katedrálisaink. de szebb-e bármely katedrális, mint a menny égboltja, amelyre néztünk, amikor titokban összegyűltünk az erdőben? a csiripelő madarak helyettesítik az orgonát. a virágok illata volt a tömjénünk. és a börtönből nemrég kiszabadult rab szakadt ruházata ünnepélyesebb volt, mint a pap legszebb palástja. a hold és a csillagok voltak a gyertyáink. az angyalok voltak a ministránsok, akik meggyújtották azokat. soha nem tudom szavakkal leírni ennek az egyháznak a szépségét!”

számomra az volt a megdöbbentő, hogy ebben az érában is ezrek, tízezrek gyakorolták a hitüket, sőt, erről még beszélni is mertek. és ami még szintén sokkoló, az az, hogy ezek a hívők joggal hittek abban, hogy ha bátrak lesznek, és kiállnak jézusuk mellett, azzal nagy hatást érhetnek el ellenségeik életében is. sorra tértek meg kínzók, őrök, ateisták, vezetők, pártfunkcionáriusok.

„néha, mikor azokat hallgatjuk, akik olyan hangosan tagadják az istent, szinte úgy tűnik, hogy azt tényleg úgy is gondolják. de az élet hamarosan megmutatja, hogy közülük sokan, bár ajkukkal még istent átkozzák, a szívükben hatalmas vágyat táplálnak iránta. és néha szinte kihallod a szívük sóhajtozását.”

(összehasonlítva "szenvedésemet" az övékkel, be kell látnom, hogy nincs okom panaszra. köszönöm, uram, hogy erre is megtanítottál.)

filippi 1:20-21 „remélem, hogy semmiben sem fogok szégyent vallani, hanem mint mindenkor, úgy most is krisztust egészen nyíltan fogják magasztalni énértem, akár életben maradok, akár meghalok. mert nekem az élet krisztus, és a meghalás nyereség!”