a szakdolgozatom írásában a következő lépés egy amerikai adventista pásztorral való találkozás volt. a lelkész kint vakokkal foglalkozik, ezért gondoltam, megkérdezem néhány dologról a munkájával, tapasztalataival kapcsolatban.

a beszélgetésünk előtt egyik kedvencemről, a tékozló fiú történetéről prédikált az érdeklődőknek. ahogy édes drágám mondta később: „nagyon érdekes dolgokat mondott. a disznók szemszögéből még sosem hallottam ezt a történetet!” a pásztor valóban extrém dolgokat mesélt a disznókkal való találkozásáról. (a sztori ott kezdődik, ugye, hogy egy nyegle fiatalember arcátlanul apja elé áll, és azt mondja, unom már, hogy arra kelljen várnom, hogy meghalj, add hát ide az örökségemet, hadd kezdjek új életet távol innen, a saját szabályaim szerint - nélküled. az apja szó nélkül megtette, amit kér, és a fiú boldog volt. egy ideig. utána ugyanis már disznók őrizőjeként látjuk őt, aki csak akkor ehet a moslékból, ha a disznók hagynak neki.) „figyeljük meg ezt jól! a világban mindenki a saját javát védi. te éhen halhatsz, kit érdekel, az a fontos, hogy a biznisz menjen, a disznók jóllakjanak, a vagyon gyarapodjon.” – mondta a pásztor. „egyszer voltam egy farmon, ahol a feleség azt mondta, ha a férjét akarom látni, fel kell mennem a disznóólba. na, neee, gondoltam, én oda nem megyek be. meglepődve láttam, hogy a disznóól ajtaján egy csengő várt. hát csengettem, és örültem, hogy olyan figyelmesek, hogy egy csengőt szereltek fel az érkező vendég érdekében, hogy ne kelljen bemennie a bűzbe. a farmer azonban azt mondta: nem miattad van az felszerelve. hanem azért, hogy be ne gyere az ólba, és meg ne fertőzd az esetleges betegségeiddel, vírusaiddal az állataimat!- magyarázta a farmer. értitek? a farmer nem engem, nem az érkező embert kímélte meg, hanem az állatait! úgy is mondhatnám, hogy számára én voltam a piszkos disznó!”- mesélte derűvel az arcán. „a történetben szereplő fiú rosszabb sorban volt, mint a malacok. de még ekkor sem akart visszamenni az apjához. mi is így vagyunk, nem? a világ megcsal, csak a vesztünket akarja, mégsem megyünk vissza az atyához, istenhez, bocsánatkérőn, megalázkodva. csak akkor jutunk el oda, amikor már nem bírjuk, és belátjuk, hogy nem tudunk saját erőből „túlélni”.

a történet nem a fiúról szól, hanem a szerető atyáról. aki, miután kábé szembeköpték, és közölték vele, ideje lenne meghalni, és odaadni a pénzt, mégis, tudott örülni fia visszatértén. pokollá is tehette volna visszajöttét, de nem: ő felnyalábolta hosszú ruháját, és rohant, rohant a rég nem látott fiú felé. felöltöztette, gyűrűt húzott az ujjára és lakomát rendezett neki. mert ő ilyen volt. isten ilyen. őt nem lehet kiérdemelni, nem lehet „elég jónak” lenni, hogy kegyeskedjen szeretni. ő szeret ingyen, feltétel nélkül, „csak úgy”.

hóseás 14:5 „kigyógyítom őket hűtlenségökből; szeretem őket ingyen kegyelemből, mert elfordult tőlök az én haragom.”